Demény Péter: Vers a zöldágról

I.

Már annyi zöldágra vergődtem én!
Abbahagyhatnám már.
Mindig a versek, a szavak,
mindig a hallgatás.
Mindig a szerelem és a szakítás.
Mindig, hogy van-e szívem.
Isten van, de mostanában
kerüli az égő csipkebokrokat.
Minden zöldágra vergődött már annyiszor.
S a csillogó zöldágakkal lassan lejár a férfikor,
a nappal ágjáró szaka.
Már csak szokásból rímelek, remélek.
Éltem, és úgy neveztem: élet.
Hej, élet, élet, élet, élet,
ez aztán az élet!
Ha megunom magamat, magam is hogy élek.
Vajon hogy éljek?


II.

Beteszed magad mögött az ajtót, de
bent is szörnyek vannak, legbelül.
Óvod a szívedet, a szerelmedet, a
szabadságodat, mint egy XXI. századi
Petőfi. Köröskörül karlendítők, elitista
baloldal, békéző gazemberek. Hol van
számodra hely? Hej, de szeretnék
holaha-zanzákat írni, csakhogy
közben kiderült, valóság
mégsem csupádan a nyelvben van. Ásom
a boldogság gödrét magamban, a szívgödörrel
nagyjából egy földrajzi pontra.


II.

Még elérek a napsütötte sávig,
hol zöld pólóm, szürke ingem világít,
a dúlt beszédtől a szép hallgatásig,
hogy elhiggyem, tényleg szeret a másik,
s én szeretem: én is tudok szeretni,
s a mindenben meg nem fojthat a semmi,
a tejembe nem pottyanhat a döglégy:
téli hajnal, 2024.

Demény Péter (1972-)