Lélekszirteken

Ne érd be kevesebbel, mint a földkerekség: e táj nem az alku helye! Ha kedved támad, tedd hálószobáddá a sivatagot, posztered legyen a lemenő Nap, hullámos homokot teríts le szőnyegként, antik csillároddá váljon a Hold! Keretezd be a felhőket, és aggasd a kék háttér elé! Bútorod alakítsd napfényállóvá, kanapéd mellett álljon alacsony asztalka, melyre magazinjaidat és esernyős koktélod teszed! Kis praktikával a határ kinn és benn között elmosható: legyen a bolygó otthonod, a világmindenség dekorációd, a falak hiánya maga a határtalanság! Légy földközeli, de ne földhözragadt, hosszabbíts meg házad a világgal! Ne nyűglődj azon, hogy nincs már ház!

Maradni kellene ebben a húszfokos szeptemberben, engedni, hogy őrlángon égjen, míg átvisz fehéren olvadó lakótelepeken. A tavasz is közelebb jöhetne. A szeptember és a jövő március kezet foghatna, majd egy erős presszókávé után eláshatnák a telet. Lehetne az árvíz a megtisztulás, ahol a beszéd megitatja a mélység sötét és néma kútjait. Minden, ami létezik szeptember és március kézfogásában kellene, hogy létezzen. A halált hagyni kell, hadd lovagoljon képzelt decemberekbe és nem számítva mit tesz, engedni kell szeptembert és márciust találkozni az eltemetett tél felett. Albert Zsolt (1973-)

madarak ittak szememből és elnémultak pocakos piciny ér viszi hátán a múltat szél a levegő széle kissé kirongyolódott mindig azt kívántam ami adódott neszező falevelek a csöndben száraz ág roppan valaki nem létező jár a nyomomban én mindig itt voltam most is magam helyett próbálgatom buzgón a kezdetet Fecske Csaba (1948-2025)

Lélekkapuk ajtaját a szél cibálja, csend huhogja, szentjánosbogár vezet, gyűszűnyi kis életemet kölcsönadja, visszakapja, megforgatja, kavargatja, s hogy hol a vég és hol a kezdet, e szűk helyen nem értheted meg. Zalaba Zsuzsa (1970-)

az égbolton matató szivárvány, zápor és nap közé szorult skála. kedvünkre, hasznunkra nem válik e röpke csoda. két ujjal, akárha pertlit, két alját összecsippentené. váltott szemmel, váltott kézzel kapaszkodni az ív hajlása, könnyű horpadása után. síknyomás. feloszlik, és a dörgés, hullás napnyalábok emléke, a mérhető időbe halványul. tizenhat óra huszonnyolc, gurulnak a fű gyöngyei, szárban, levélben, falrepedésben nyomul, az ereszben bandázik és elszáradt leveleket emelget, forgat, pöttyei fakulnak, felszívódnak, erejük teljében tócsák, tocsogók, az állatok bundája, az átázott cipők, az enyhe bosszúsággal elegy megkönnyebbülés, jég nem volt, az égnek hála és közben a napnak is volt gondja ránk, a falon a higanyszálba visszatér az erő, kúszik a szederinda derékszögben az ég felé. Sütő Csaba András (1979-)

Felsepertük a maradék nyarat. Halomban minden: levél, gondolat. Mi megmaradt: komposzt. Vagy éghető. Kidobható kupac, átléphető. Ősz van: az Időkép ezt hozta ki. A széllelbélelt fákat fosztani, szedni maradék diót, gesztenyét… (A megnyerhető mégis-veszteség.) Csak romlás-bomlás, oszló diadal. Az ember elfelejti, mit akar. Kihull a kézből tárgy és mozdulat. Felsepertük a maradék nyarat. Szabó T. Anna (1972-)

Akkor sincs nyár, ha egek alól idefútt szalmakazlakat látsz, hátukban megfehéredett vonyogókat, ha megérkezel ide, arany lángokba, a hegy alá, oda, ahol a madár piros-nehéz csőrét cseresznyébe mártja, ha hajad beborítja a mezőt, és hirtelen valami történik, összekuszálódnak a dolgok, az utolsó remegés a tied, fából forradt édes-sötét macskaméz, egy nép árvasága, melegednek dunyhák, dobognak újra a domb dobjai, megérkezünk, érezzük a föld fanyar illatát, lüktetését, kiszakadunk az időből, júniusra vált Medárd, sorvadnak a zöld szőlőszemek, magzat magzat mellett, várnak minket vándorútra kergetett pásztorok, s ha egyszer mégis megtörténik a találkozás, mélytengeri páskomban úszunk együtt, ahogy a rózsák, de hova, hova? tudtuk, hogy így lesz, tudtuk mi már, amikor szédelegtünk hegyláncokon, mint az, aki a völgy felől hó-patkók muzsikáját hallja, a szomszéd pincéből valami éneket, a szárított bazsalikomot száraz, hűvös helyre teszi, tudja, kérdezni kell villámokról, megkérgesedett ...

nézi a csillagot rájön hogy műhold nézi a másikat rájön hogy az is nézi míg a sűrű drapérián egymás pályáját keresztezik enyhén bosszús enyhén döbbent a rövidlátó keplerre gondol közepes áhítattal aggódni kezd a csillagászat jelenidejében Sütő Csaba András (1979-)

„Túl sok falat építünk, és nem elég hidat.”  (Isaac Newton) Nem emlékszem, hogy valaha vártalak, mert itt vagy kezdetektől. Mint éjszakákra a biztos hajnalok, valami állandósult bizonyosság maradt minden virradat veled, ki tudja, mióta? Magasztossá szépült minden szenvedésünk. Földig hajolok ma a létezés előtt, és hálát adok érte naponta az égnek, amíg el nem halnak a nesztelen léptek mögöttem, ha majd a Híd lábához érek. Gősi Vali (1954-)

A napfény játszik, nem tudom, mi ez, valaki valakitől valamit kitesz, nincsenek válaszok. Az üres szoba, bútor belőle kimenekítve, hogy el- szorul a torok, És jól van ez így. Eltűntél, senki se sejtheti, merre kóborolsz, ha még, s miféle terve van az Istennek veled. Vagy bárki másnak. Tétlenkednek a falak nem értik, miféle alak, aki az ajtódon benyit. Csak ők tudják, mennyire nem vagy itt. Petőcz András (1959-)

akkor még boldogok voltunk mondtad és így hittem én is voltunk boldogok mikor volt az és kik a voltunk akkor elvakult a múlt korrupt az emlékezet de talán kijár nekünk ennyi a boldogság amiről sejtelmünk sincs hogy az nem mutatja magát színről színre csak homályosan látod mint békanyálas vízben fölsejlő arcod mögötte ki tudja ki bújik meg elmúlt évek prizmáin át fölszivárványlik valami boldogság illúziók aranyszálaiból szőtt ruha amit tények taposnak az idő sarába Fecske Csaba (1948-2025)

Nyakunkra tekeredik az ősz. Selymes sálak válnak tövissé. Rögös hantok fölött fütyül a szél, didergő angyalszárny tűzről álmodik. Zalaba Zsuzsa (1970-)

1. Olykor mindenesetre írnék neked egy SMS-t. (Ki tudja, olykor talán írok is.) Például arról, hogy időnként mégiscsak válaszolhatnál. Ó, nem valami súlyosat, hirdethetőt, jóhírbe hozhatót, nem kívánom én a lehetetlent. Ha bár egyszer, egyetlenegyszer válaszolnál, ha egyszer is látnám a nevedet egy mobilszám fölött, talán nem lennék ilyen egyedül. Mondom, talán. De ezen múlik minden. 2. A zugokban kellene keresselek talán, a függöny, az abrosz vagy a lepedő gyűrődéseiben, a könyvek mögött, a lépcsők, a fal, az ajtó repedéseiben, az életem homályos bugyraiban, a lelkem csatornarendszerében. Olykor hallom a csendedet, készülődöm is a keresésre, próbálok hinni benned, imádkozni hozzád – aztán megintcsak végleg egyedül. Valamit elrontottam, azt hiszem, valamit elrontottál, azt hiszem, valamit elrontottunk, azt hiszem. Vagy csak úgy elromlott magától. Demény Péter (1972-)

meglátogatott a reggel fehér teste körül gomolygó őszi köddel nem emelte fény semmi sugár a magányosság tűnődött benne s a fagy koszorúzta dáliák mondhatatlan lett a tegnap elszivárgott a jövő akik voltak se voltak mintha valamit elhagytam volna hangot töredék esélyt ami békét s nyugalmat hozna jobb nem tudni már a valót pillantást a tér sem érdemel örök úr öld meg számban a szót hogy ne lássék se terv se tett a sok hiába-indulat az ég alatt s a föld felett időm ha volna lépni még fordulnék vissza a vélt egészbe de megszűnt minden messzeség Gál Sándor (1937-2021)

ugyanaz a kéz, a kéz! ugyanaz a zölddel kevert kék, alant és odafönt: ismételve megint csak ugyanazt, a nyárfákat odatúl, ugyanaz a repdesés és cirregés, a füvek éneke, köveké, a lépcsőn bár fölfelé – semmi ahhoz föl nem ér, mit az első pillantás befog Dobozi Eszter (1956-2019)

Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség? Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz, és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak. Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is, hogyha van. Másképpen gondolom ezt az egészet. El kell ugyanis döntened, hogy mi az igazság. Vagyis melyik az igazi? Az-e, ami az évek során egymásra rakódott rétegek alatt talán még mindig érintetlen? Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel szeretned? Végül is némi képzelőerővel még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt, magával visz, és megmutatja, milyenek voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod, amit azóta mindketten magatokra öltöttetek, és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod, ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik. Mint egy értő restaurátor finom ecsettel a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt, és felragyognak a színek. Annyira valódiak, hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló ruhaszegél...

  Milyen színű lesz az idei nyár, ha a fények tíz ujja tizenkét órát dolgozik azon, hogy felszerelje, ha a sötétek tíz ujja tizenkét órát dolgozik azon, hogy naponta leszerelje? Milyen hangulatú lesz a kor, ha három- milliárd ember napi huszonnégy órát törődik azzal, hogy elrendezze, és hárommilliárd napi huszonnégyet törődik azzal, hogy összekuszálja? Milyen lehet a költészet, hogyha mit írunk, szándékkal nem illesztjük bele az eddigi sorba, s ha amit írunk, az sem egyéb, mint újabb iker-unalmas gyöngyszem a soron? Milyen meggondolatlanságot lehet még elkövetni a sok ezer éves eseménysorozat naptárán kívül? Lesz milyen-közérzet, milyen-halál, lesz milyen-béke. Még üres a nyárra a táj, de már szigorúan aggódó gondolat suhog az esők elébe. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Mindent jól tudtak már a legelején, hogy elmegy, eltűnik, szertefoszlik az éterben, és hogy a felhők között, a levegő hullámain, a felkelő nap fényében csillámló nagyvíz fölött messzire szárnyal. És hogy legszebb hónapjaik is vele repülnek! És sem az ég csodálatos hatalma, sem semmilyen erő ugyanúgy vissza nem hozhatja már… (Milyen rövid és kedves volt utolsó éjjelük, mint addig annyiszor, megannyi helyszínen, egymás örömében lenni titkon, a lopott és ilyenkor mindig kizökkent időben!) És hogy addig minden ajándék percnek, pillanatnak leszakították a virágát, a „Dilige et quod vis fac”, a „Szeress, és tégy, amit akarsz” szentágostoni törvénye jegyében, amíg végül eljött az a nap is, és el nem szólította őt óperencián is túlra, több ezer kilométerre tőle. Ponttá zsugorodott a gépe az éterben, majd a felhők között, a levegőben, a hajnal fényében békésen áramló vizek fölött vele együtt szerte, szétfoszlott ő is. Fekete Vince (1965-)

„…értelmetlen minden óra,  minden perc, amely megíratlan  múli el.”  (J. A. jegyzeteiből)  átszínezhető volna csak, átfesthető, mint táblaképeken a tér, a fény, a láz, le nem törölhető most már sosem az a túlzottan is korai lángolás, melyben ott az eperfa állt, az eperfa lombja, no meg a kútgém s a káva; azOdaFönn, mint feneketlenség, mint az odabenti mélység, sértetlenül, mi több, sebezhetetlenül feszült és egyszerre tündökölt, mint mikor valami vagy valaki lassún, célszerű izzásban ég el… szemmagasságban s kissé afölött zöld volt e tűz, és aranyba játszó; s mindezek alatt, között két kicsi zsámoly; két konyhaszék fölébe – mint rajzasztal fölé – két fejecske hajolt, s a nyak, a váll, két-két karocska, kezekben toll, mártogatott, s ecsetke járt, és ahogy szállt, ahogy repdezőn dolgoztak, vonások, hullámok, foltok futkostak föl-le, és széltől a szélig haránt vonuló sorokban is, egyszerre – kettőzött tükörben – ott volt: papír négyszögébe gyűrve lombnak lá...

Fogásra késztet az egyszarvú toll. Különleges is lehetne, de nincs szó erre, másfelé kell keresned a folytatólagost. Mítoszunk, hogy sci-fiaink legyenek, hogy meglegyen az egyenleg, de egyre több toll fogy ki érveidből, ruháidból a rutin, hogy felvegyed, míg már nem is érdemes. Turczi István (1957-)