Lélekszirteken

Itt süt a Nap, színes, őszi falevelek hullanak vállamra. Ahol most élek, erdei vadak a társaim. Fát vágok téli tüzelőnek, gyümölcsökkel táplálkozom. Kávét főzök, töltök neked is. Beszélek hozzád az egyedüllétben, sorolom, amiket nem hallgattál meg. Tudatom, jól vagyok. Egy utolsó rönköt dobok a tűzre. Nyirán Ferenc (1951-)

…nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Miként lehet valakivel megöregedni, s szép szavakban esküdni, a valójában bebizonyíthatatlant... De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, milyen előbb takarni be téged, mint magam, hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak. Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, amikor a hibáinkat megnevetjük, …amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”. …nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, mindig egy holnap.

Talán a fények. Talán a felhők. Talán a kék köd. Talán az erdők. Talán a pára. Talán a béke. Talán eljutni ából a bébe. Talán a zöldek. Talán csak egy pad. Talán ha mással, mikor magad vagy. Talán barátok. Talán a pár szó. Talán - na látod! Talán akár: jó. Szabó T. Anna (1972-)

Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: sírás, csend, szigor és révület - mi minden? Csak szemem és szemed. Ki végtelen feledésednek ajánlom múló esetemet, tőled, magamtól márcsak azt kívánom: ha találkozunk még, bárhol e világon, ne kelljen elkapnod rólam tekinteted. Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: sírás, csend, szigor és révület - mi minden? mi minden? Csak szemem és szemed. Fodor Ákos (1945-2015)

Addig kerestelek, míg meg nem találtál - s hogy ez megeshetett, úgy érzem: becsesebb életnél, halálnál. Mindaddig vártalak, míg el nem értelek s a Pontnyi Pillanat támasz-pontunk marad, hol nincs enyém-tied. Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! Az ember, úgy látszik, a végre termett, hogy mit elért: keresse újra s újra… Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen! - S e győztesen, s e vesztesen, félálomban suttogjuk: i g e n. Álmunk mély és teljes legyen. S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: ébredj velem, Jobbik Felem, ÉBREDJ VELEM! Fodor Ákos (1945-2015)

Van még minden megnevezésen túl valami, amiért érdemes. Amire még kevés a szó, a kapkodó lélegzet, az azonosító szándék. Mintha átderengene az esővel bevonalazott ablakon valami körvonaltalan káprázat ragyogása, elsimított hullámgyűrűkbe altatott ébredés, hajótörötteknek életet ígérő sziget, lombok alatt lapuló, testünkkel befoltozható háló-árnyék. Mészely József (1956-)

Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra. Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy őt a föld megkerülje. Kányádi Sándor (1929-2018)

Hideg van. Szürke ég. Egymáshoz bújó, fázós fellegek. A Nap hivatalos ügyben tárgyalásra ment. Ülök a szobában. Két deci forró szeretetre vágyom. Ágai Ágnes (1932-2024)

Bárhová lépek, beléd ütközöm. Át- és keresztül vagyok szőve már veled. Mozdulataiddal mozdulok, hangodra hangolódom. Így élünk kettős kötésben téphetetlenül. Ágai Ágnes (1932-2024)

Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a széna-illat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj… Meghalok itt is – : a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele Garai Gábor (1929-1987)

Mikor már elment, akkor tudod, hogy angyal járt bent. Nem volt szárnya, de mégis volt szárnysuhogása, oly zajtalan, oly észrevétlen: Az Isten járt itt angyalképpen Az Isten, aki mindig itt van, csak nem hallod, mert olyan zaj van. Elküldte követét a csendet, a küldött képében Ő jelent meg. Károlyi Amy (1909-2003)

Ülök csendben a szobában, Mintha csak itt volnál, Mintha csak szólnál, Mintha csak kimennél, Mintha csak bejönnél, Mintha csak lennél, Ahogy lenni szoktál, Amikor voltál, Amikor szóltál, Amikor kimentél, Amikor bejöttél, Amikor léteztél. Most csak ülök csendben Ebben a szobában, Ebben a minthában, Színlelt valóságban, Más frekvenciában Mintha megszólalnál, Minthogyha kimennél, Minthogyha bejönnél, Minthogyha kérdeznél, Minthogyha felelnél. Én mintha nem lennék, Csak idegen vendég, Éppen betévednék, Mintha én te volnék, Lassan elvonulnék, Minthogyha meghalnék. Ágai Ágnes (1932-2024)

Mint öngyilkos kezéből kiütött kés, elémzuhansz és fényed veri át szememben a halált. Kabátom alá veszlek, szorongva szorongatlak, s utolsó estemig szerelmem lassan-lassan reádrozsdásodik. Ladányi Mihály (1934-1986)

Egy diák jött az utcán szembe vélem, A gomblyukába rózsa... Ahogy méla mosollyal ráhajolt: Valaki adta: sugárzott le róla. Rózsa, illatos nyárelői rózsa... Illatos, édes, első szerelem... Nekem ily rózsám nem volt sohasem. Más virágra vágytam már akkor is: Halványabbra, illattalanabbra, De ritkábbra, csodálatosabbra. - És közben - elfutott az élet is. Reményik Sándor (1890-1941)

Falaim egyre vastagabbak. Éveim egyre vékonyabbak. Évszakokat villant az ablak. Vicsorgó tükrök megharapnak. Aszály mögöttem, üszkös évek. Lapály előttem, tüskös évek. Amennyit magam, annyit érek. Egyedül semmitől se félek. Csak senkit többé meg ne szánjak. Maradjak ég-föld vándorának. Magam leverő lázadásnak. Magam vétkéről számadásnak Rab Zsuzsa (1926-1998)

Válts utat: arra jöjj, amerre én! Bozótos sziklaszakadék peremén! Nem én: a szigorú sors mondja ezt. Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt. Születtél – s utamba vetett a por. Most már a szél is karomba sodor. Férfi csak így tehet, hogyha erős! Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős. A kar mind bezárul: arra való! Ha jő a férfi, az asszonyfaló! Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled. Rejtsd el a szívembe szégyenedet. Tiéd a férfi. A szégyen enyém, ha elejtlek a sziklaszakadék peremén… Somlyó Zoltán (1882-1937)

Mennyit kínlódik, hazudik szegény! Megbújnék vele akárhol a föld kerekén. De neki az élet a szerelem, nekem csak ő meg én. Mennyit hazudik s hogy fáj neki hogy hazudnia kell! Más nők, s én persze csak hazudom: nem érdekel. Oly magasan jár, hogy a bűneit, – azokat sem érem el. Itt hagyni? Az se segítene, hisz őt akarom, magát; ő se hagy el, mert nélkülem még kisebb a világ; akármi övé, ő mindig örök egyforma árvaság. Valamit keres, én őt keresem. Mint a zene, testtelen, bűvös bujaság előttem a szelleme: tud tisztán bűnözni, míg én tisztán is vétkezem ellene, mert énmiattam bűn csak a bűn, én vagyok a tilalom, aki kíváncsi életét sohse hagyom röpűlni, ahogy neki jó, oly szabadon, s mosolyát éppúgy elveszem, mint az enyémet ő, – mert, jaj, ellensége vagyok és ellenségem ő: neki minden kell, minden szerelem, s nekem csak én meg ő. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig Hogy lüktető lelkem sohsem jut odáig! Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva Csendes békés szerrel nem jut napvilágra! - Életemnek fáját erősen rázzátok Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok - És mint dió burka - ha húll napos ágról Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól! Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak" Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak - Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem - Ki valóra váltja - megitatja vérrel S megéteti könnyes szerelem kenyérrel! Lesznai Anna (1885-1966)

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok! Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók! Juhász Gyula (1883-1937)

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad nézésed kék halai bennem úsznak megérezlek, ha még a sarkon túl vagy. Te vagy a tükör, hol magamra látok az ablak: abból nézem a világot, s a labirintus: mindig benned járok. Faludy György (1910-2006)

Folyóparton tűz lobog, moha füstöl, ág ropog. Haj, Iván-éj, Szent Iván-éj! Moha füstöl, ág ropog. Manó sír a fák alatt, siratja a tűnt nyarat. Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj! Siratja a tűnt nyarat. Táncba megy a lánysereg, szilaj húrok pengenek. Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj! Szilaj húrok pengenek. Rab Zsuzsa fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Aludtál-e már nádtető alatt, láttad -e ott, hogy kel fel a nap? Hallgattad-e a szélben hogy zsong a nád, ha megérinti a virradat? Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit. Se nádirigót, se kócsagot, se a vadrécék kéktükrű szárnyát, se vizeken rengő csillagot? Raktál-e tüzet tavalyi nádból? Füstje simogatta arcodat, ha felkel a hold, és lidércfény táncol a tündöklő ég alatt. Láttál- e ezer szárcsafiókát, úszó fészket a nagy vizeken? S hallgattad-e ködös hajnalokon a vándormadár mit üzen? És a nádi széna volt- e párnád, millió béka muzsikád, imbolygó bagoly régi barátod, nyársonsült keszeg a vacsorád? Fürödtél-e már csendben és fényben, este, ha lobban a néma tűz? s a nádason átrepül az álom, és rádsóhajt lágyan a puha fűz ? Álmod ha őrzi millió nádszál, és tartja feletted az eget, neked adja a csillagos békét, és megsimogatja szívedet. Fekete István (1900-1970)

Nagy és derűs kópéságom Véletlen, napos mezében Jobb szerettél volna látni? Csupán egyszer látni engem, Gondolod, hogy szívig-láttál S hitted-e, hogy híven láthatsz? Minden vagyok, amit vártál, Minden vagyok, amit nem sejtsz, Minden vagyok, mi lehetnék. S minden vagy, mi lehetséges, Minden lehetsz, mire vágyok, Talán semmi, talán minden. Ady Endre (1877-1919)

Önlelkéből az áldott álmokat. Sugaras a fejem s az arcom, Sugaras a fejem s az arcom, Amerre járok, száll a csönd, riad, Fölkopogom az alvó Párist, Fényével elönt a hajnali Nap. Ki vagyok? A győzelmes éber, Aki bevárta, íme, a Napot S aki napfényes glóriában Büszkén és egyedül maga ragyog. Ki vagyok? A Napisten papja, Ki áldozik az éjszaka torán. Egy vén harang megkondul. Zúghatsz. Én pap vagyok, de pogány pap, pogány. Harangzúgás közt, hajnalfényben Gyujtom a lángot a máglya alatt, Táncolnak lelkemben s a máglyán A sugarak, a napsugarak. Evoé, szent ősláng, Napisten. Még alszik itt e cifra rengeteg, Én vártam, lestem a te jöttöd, Papod vagyok, bolondod, beteged. Sápadt vagyok? Piros sugárt rám. Boldog Ad-üköm pirosabb legény Volt, ugyebár, mikor papod volt? Hej, sápadok már ezer éve én. Szent Napkeletnek mártirja vagyok, Aki enyhülést Nyugaton keres, Táltosok átkos sarja talán. Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess. Gyűlölöm dancs, keleti fajtám, Mely, hogy kifáradt, engemet adott, Ki...

Kihűlt az égbolt és leszállt az éjjel. A kert alélva, csendesen susog, ébrednek a virágok szerteszéjjel, bólonganak a méla ciprusok. Én is kinézek, lámpámat kioltva, már nem piros az égnek széle sem. Sóhajtozó rezgés kel a fasorba: jön csillagos, sötét szerelmesem. Az én arám a méla éjszaka... Oly lopva surran, úgy susog szava, mert ő is a nap árva számüzöttje. Lábújjhegyen várom, s keblére dőlve átfogjuk egymást csendben, én meg ő, mint két hűséges, régi szerető. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Csillogott aranyfüst-hajad. Beletűztem egy kis galyat s lefeküdtem, hol keserü illatba vont lágy mesefü. Valami ringató tavon hevertem, nagy szirom-hadon, nem tudtam már, de réveteg voltam és édesen beteg. A fény muzsikált, majd kevés üvegpengésü bús csilingelés zönge-halkan csöppent bele, mintha aludni kellene... Csak azt tudom, jó volt: olyan békésen, olyan komolyan néztem és vártam, most mi lesz? Hajamban szellős pici nesz motoszkált, mintha csodajó szélben vinne a léghajó s könnyű lettem habfellegek vattája, mely le s fellebeg. Tudtam, lelkem már vetkezik s mondtam: - Nagyon szeretem őt, most meghalok lába előtt... ... Hajadban egyre nőtt a galy, s galy közt csillogott a haj, nőtt, nőtt, nőtt lomb a Léthe-part lejtőjén, lassan betakart s néztem lehúnyt pillámon át a zöldarany hajtásu fát, míg homlokom kigyöngyözött, könnyel, mint nyirkos várfalak az elítélt rabot - - Sötét lett és nem láttalak. Dsida Jenő (1907-1938)

Kék villogás a levegő, bolond hangokkal tarka a délelőtt; zengő árvíz a nap aranya s mint sellők rebbennek ide-oda az édes utcákon a nők. Mennyi nő! Borzong tőlük a város. Ma mindnek akad valakije: gondolatban mindegyik után kinyúl, bátran vagy tétován, a vágy vagy a hála keze. S az egész csak egy gondolat, vagy annyi se – Aki él, örűl; ma tavasz és nyár ölelkezik s önmagával szeretkezik az élet szemérmetlenűl. Az élet – mit tudom én, mi az élet?! Zűrzavar, bölcs és esztelen: mindenki rokon mindenkivel, életet és halált kever a rettenetes szerelem. Az élet – hús és ideg a kő is! Tündöklő mámor a junius: átlátszóan villognak a nők s testük csillagközi erők szent delejével koszorús: jönnek-mennek az édes utcán, s akinek van rá szeme, szédülve látja, hogy mind után kinyúl, bátran vagy tétován, a mindenség keze. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Szeress, ne kérdezd, hogy miért, ha nem magamért: magadért, a jövőért, egy napodért, ezért a meleg mosolyért, mit mégis ízlelhetett ajkad, ennyiért, ízéért e friss pillanatnak. Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? Az vagy, mit a szív, mit az agy, a szem kintről kölcsönbe kap! Ne félj kinyílni: szabadabb leszel csak, minden porcikáddal, gazdagabb nem is velem, de a világgal! Szeretünk, már nem is neked mondom, nem is kell értened, örülj: a tested is szeret, a falánk föld, mely eltemet, az idő: hogy átfolyna rajtad! Istened, ki így sejtteti, mit akarhat. Megért málnánál hamarabb ecetesül, lesz poshatag a jó íz, mit egy nappal ad: a kosár édes pillanat! - tanácsolták már, higyj azoknak, kik alant a csontjaikkal tanuskodnak... Illyés Gyula (1902-1983)

Rosszat nem mondhatsz rám, amit meg ne tetéznék; katona vagyok katonák közt s te vagy a vészfék: megállítasz, fogsz, hogy megint gyerek lehessek; tudom, hogy ma is jó vagyok, mikor szeretlek. Hogy még bírok embert szeretni, magam se értem; szidtam a szerelmet, mikor róla beszéltem, láttam bukásnak, butaságnak, esküszegésnek, üzletnek, bűnnek, állati kényszerűségnek. S habzsoltam kéjeit s ez a förtelmes étel megtöltött annyi csömörrel és annyi szeméttel, hogy sírtam: két szájjal eszi testem az asszony – (s mégis ellenség volt, aki jött, hogy visszatartson.) És most szeretlek, mintha volnék megint húszéves; tested és lelked porcikái: mind kedves-édes; kiábrándultságom megint gyermeki hit lett, mert azzal gyógyítasz, ami megbetegített. Amikor bennem legnagyobb volt már az ínség, akkor mutatta meg szíved, hogy van még segítség: akármennyi a kín s az undor akármilyen nagy, mind-mind elmúlik csendesen, ha te velem vagy. A küzdés piszkát nem bírom s te vagy a béke, háborúimból kive...

Ott láng! Szikrazuhatag száll! Lárma, rőt láng, tűz ropog! Itt a kertben a pataknál hűvös szellő, árny suhog. Ott vad fények, durva hangok -- Lelkem szinte álmodik és csak egyet tudok: azt, hogy velem, bennem, itt vagy, itt! Falra fal dől, füst, gerendák, csupasz kémény meredez - Fán s virágon játszva leng át s illatot hoz s vissza a nesz. Idehallik sírás, sikoly - Szeretsz, súgod édesen! Nem, nem ott vagy: ott a pokol; énvelem vagy: itt a menny! Fordította: Szabó Lőrinc Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

A lomb közt arany kard, Napfény zuhant át. Megsebzett egy fatörzset, s az halkan sírni kezdett aranylófényű gyantát. Radnóti Miklós (1909-1944)

Ó, aranyország, szerelem! Most szárnyaimat szerelem, s kána-szirmok harsány tüzében lobog a szívem az esti szélben. Aztán lehullok. Hűs az arcom, amint mosolygón, mélyen alszom a kék mezőn. Piheg a friss fű... ...Cigányangyal, fekete-tincsű, úszik az ég opál tején piros sapkával a fején... Dsida Jenő (1907-1938)

Az őszi alkony mély, parázna vággyal simúl a hegy fölé, beteg szélben liheg a hamvadó nap parazsára. Sok vén, esőlocsolta háznak falán rikolt a nyomor-plakát. Autóbuszokon vézna emberek döcögve fáznak. Szemek futnak a hideg holdig. Egy kisfiú a szívét fogja, a toronyra néz, a levegőbe: úgy fél, hogy összeomlik. Senki se tudja, mit veszített, de a sétatéren, a híd alatt, az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindenki kutat. Valahol valami eltörött, valahol valami nincsen rendjén. ...Künn a határban Kain zokog a holt Ábel fölött. Dsida Jenő (1907-1938)

Az álmaimból és reményeimből szines, süppedő szőnyeget fonok. És éjjel-nappal fonok egyre-egyre, a munka édes, sürgető, konok. Beléfonom a jelen bús magányát ciprus-színével is kegyetlenül. Amely fölött az őszi alkonyatban lágy tétován fehér galamb repül. Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg, nagyboldogan terítem majd eléd: menj végig rajta s érezd meg a lelkem különös, vágyó, rezgő ütemét... Somlyó Zoltán (1882-1937)

szeretsz lélekkarodba vettél megbékéltem leheletednél megláttam rejtelmes ösvényem elindultam sziklán örvényen rossz lépésem igazítottad zuhanó életem kifogtad zuhogó könnyeid sikáltak értem már csönded muzsikádat értem haltál meg értem éltél értél a Babilon vizénél láttál gólemnek torzó testben hagytál tudnom és tévelyegnem szeretsz rózsát hoztál a kertbe alma szőlő kél vetekedve árnyékot tartani ha az kell együtt fakulni mint a pasztell ájulni mint a makulátlan merészség tavaszi sugárban fehérség álmunk rejtekében önkéntes vámon könnyű réven felismertelek megbocsátasz szólítottál szavam is válasz izgágaságom nevetésem segíts e földi keresésben. Egyed Emese (1957-)

Vannak helyek, ahol élőbb a föld, útak, melyek lángolnak, vagy sajognak s akárhol leszel, mindig visszahoznak, tájak, melyek már túlvilági kört zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld: a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat s annál a fánál erősebben ott vagy, mint bárki bárhol: delet és gyönyört őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele a Mindenségbe, élet és mese: nem is hiányzol sehol sohase. Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat: örök jelenlét, noha képzelet csak… Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel. A biztosnál is mondj kevesebbet - még, ha kopárrá lesz is a látszat így; hogy a keserű csalódásban oly gazdag világ édes-csalódás-állománya (olykor és esetleg) gyarapodhassék. Ezt csakis a Kevesebb által érheted el. Sokból túl sok van. Az embléma rég eltakarja a tárgyat, az ár az árút, a nyelv a beszédet. És talán örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben sosem ejtesz ki a szádon afféle hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint "örökké", mint "soha". Fodor Ákos (1945-2015)

Te vagy az én átkom, te vagy az én vétkem, gabonának: rozsdám, fának: ölő férgem, mély lángom, amelytől reped erős kérgem, lassú nyavalyám, és megemésztő mérgem. Mint az a sebes tűz, a te szemed lángol, vadabb lihegésben kebeled fársángol, karod erős sodró, mely szíveket mángorl, lábad is észvesztő ütemre ficánkol. Tested ezer kincsét jól ismeri lelkem, de bár derekadat oly kéjjel öleltem, ajakadat ajkam még sohasem érte. S tán mikor e szájnak szomjúhozó kékje ajakadat csókra legelőször kapja: az a nap lesz nekünk az ítélet napja. Babits Mihály (1883-1941)

Ha ülsz, ha állsz, ha elringat az álom, ha félbehagytad a szót, s nem tudod, hol, ha nekivágtál – s eltévedsz a tájon, ahol neked az isten se parancsol, ha úgy érzed, hogy végre tiszta lappal ébredtél, és nyugodtan élhetsz most már, ha mégis fojt az éjjel, fojt a hajnal, ha elmosolyodsz, pedig sírni tudnál: a kedves úgyis ott van mindenedben, nem kér, nem hív, nem követel magának, csak érzed melegét sűrű hidegben, csak érzed karjait, ha űz a bánat, örömödben is érzed, érthetetlen, hogy ivódott így beléd, meddig fájhat. Egyed Emese (1957-)

A vidámság a szemzugban lakik, az arc gödreiben, a szó gödreiben a gond fedele alatt, a szótlanság titokzatos árnyékában. Velünk kel, velünk nyugszik, várja, hogy szétáradjon, mint a forrás a hóban - mint a derű szívünkben Egyed Emese (1957-)

Hajamban mennyi csók illata fészkel, mint rozstövén a fürj-sírású szél, szememben szomjas vágyak nyája térdel szerelmed kóborló vizeinél. Állad remegve fogom a kezembe és arcodat, mint lámpát fordítom a homlokomra: - Láss! És mondd, szeretsz-e mikor magam szeretni nem tudom. De jó is lenne még dúdolva-sírva átcsavarogni néhány éjszakát, s nézni, mikor ruháidból kinyílva karcsún derengsz, illatozó virág. Váci Mihály (1924-1970)

mint aki hajdan elment úgy érzek mint aki itthon maradt úgy félek mint aki mindent megkap úgy kérek mint aki nem lesz holnap úgy élek Dénes László (1959-)

Várlak, mint fényt az álmos reggelek, mint pillangót a májusi meleg, rád gondolok - másra nem érdemes, minden gondolat csak téged keres. Úgy várlak, hogy már jobban nem lehet, magamban százszor mondom a neved, nézem a széket, ahol szoktál ülni, nem vagy itt, nem lehet hozzád menekülni. P. Buzogány Árpád (1965-)

Ki minek gondol, az vagyok annak… Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: te vagy magad ki e jelet vonja s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, mert fénye-árnya terád sugárzik. Itélsz rólam, mint bölcsről, badarról: rajtam látsz törvényt sajátmagadról. Okosnak nézel? hát bízd magad rám. Bolondnak nézel? csörög a sapkám. Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. Weöres Sándor (1913-1989)

Mert hitt a virágokban, a földben, az égben, a tengerben, a fájdalomban, a régi szerelemben, mert az életben tévedezett, mert egyszerű volt és mohó, és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett, mert ártatlan volt, édes, tökéletes, mert feláldozta magát a mágusoknak, mert nem tudta bűnét, se erényét, se éhségét, se bátorságát, mert csúnyának látta magát, és imádkozott a katedrálisokban, mert a holdra figyelt, az éjszakára a nyári mezőn, eszeveszett örömmel nézte a tüzet, mert boldog volt nagyon, mert lelke nyugalmas parcellákra szabta az időt, mert idegen volt itten, mert hitt a csodákban, az igazság szörnyetege egy napon hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte, hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát, mert szép volt mert elege volt abból a világból, ahol az emberek nem tudnak emberi nyelven szólni már Pór Judit fordítása Jean Claude Ibert (1928-2008)

Amikor a fák égig érnek, és meséket mondanak a tündérek, akkor gyere... amikor a hold fényesen világít, s a bársony-éj utolsókat ásít, akkor gyere... amikor a harmatcsepp énekel, s rá messzi-szellő felel, akkor gyere... amikor Isten lejön közénk, s minden, mit hozott, a miénk, akkor gyere... amikor győztél a sötét éveken, s, ím, valaki Neked üzen, akkor gyere... várlak, Kedvesem... Őri István (1952- )

Vak voltam - látom a szemed Süket voltam - hallom a hangod Néma voltam - gügyögni kezdek, Légy csendben, hallod? Hallod? Torkomba zümmög Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz: De messze, messze, de régi, de mély - Hogy sír! Mi az? Asszonyt igéző férfi búg, Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek? Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra. Rossz voltam. Verj meg. Karinthy Frigyes (1887-1938)

Zárt szempillám falára írom keserű, tiszta nevedet s leolvasom, mit kell kibírnom: Hogy nem lehet, hogy nem lehet. Tavasz, nyár, ősz milyen kudarc volt! Csábít a csönd, a tél jege. Kemény szépséged, sápadt arcod a megváltás ígérete. Vas István (1910-1991)

Józanság, ó! Óramutatóra aggatott évek... Egyetlen részeg éjszaka elég, s cafatokban lóg a biztonsággal kitapétázott ég. Hervay Gizella (1934-1982)

Értelme magvait a sorsom szétszórja már, mint záruló virág. Félelmeim úgy könyörögnek érted, mint égre kulcsolt águ őszi fák. Amerre lépek: szétterülve, törten, emlékeink hullt erdője zizeg, s levéltelen napjaim ágbogán át eget betöltve sóhajt a neved. Ordítanék utánad, de hiába: oly néma vagyok, béna, mint az állat, és mint a kő, mely megütött, s utána ha belerúgsz, még felvérzi a lábad. Hegedüként, felsodort idegekkel, kiszáradva és megfeszülve élek, oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan sikolt, szikrázik belőlem az ének. Váci Mihály (1924-1970)

Zöld papucsban, zöld ruhában, almazöldre festett házban, zöld leveles lócán ülve, takarózva örökzöldbe elrévülök zöld szemedben. Sátrat festek zöld színűre, vihar elől ide bújj be reményem,te árva lélek!

széttépve emlékeket marcangolom magam mi volt szép és mit adtam oda kótyavetyélten egy fegyelmezetlen érzelemviharnak mely csontig fosztott s útra vetett fáklyát gyújtott majdnem elégetett nyomok maradtak törülhetetlenek hova tehetem hófehér ingem mert bár vihar verte mégis vakító s cafatjából lehet egy zászló vagy szívemre puha takaró

Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát. Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle. Elefánt-csordára elég szívünk volt - marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál. Szécsi Margit (1928-1990)

terveink között szerepelt hogy átússzuk és megmásszuk feljutunk és keresztültörünk de legfőképp hogy legyőzzük és nemcsak túlélve éppenhogy szakadtan kapaszkodva az utolsóba hősmagányosan de állig tapsban legfelül a fókuszfényben valami kitüntetéssel szalagosan és csak néha férkőztek mellénk alattomos rosszízű kételyek aztán terveink között szerepelt hogy megvédjük és kijavítjuk segítünk és talpra állítjuk de nemcsak amolyan egyszeri alkalomra időlegesen hogyúgyahogy de az örökkévalóban is érvényesen és semmi sem tántorított minket el csak a sikertelen próbálkozások aztán terveink között szerepelt módosítva némileg a régi célokat hogy megszerezzük és lenyűgözzük leigázzuk és magunkévá tesszük de ha mást nem is legalább virágot teszünk az ablakába éjjel és tudtuk hogy ez az eddigieknél sokkal nagyobb vállalás aztán az is szerepelt a terveink között hogy megértjük és kitanuljuk és átrágjuk magunkat rajta és nemcsak dadogva tudjuk majd később feledve nosztalgiátlanul de kisujjból káprázta...

Ott leszek hol nélkül, te is, mikor nélkül. Kettőnk közül majdnem szemközt ülök le. Tandori Dezső (1938-2019)