Lélekszirteken

Ne érd be kevesebbel, mint a földkerekség: e táj nem az alku helye! Ha kedved támad, tedd hálószobáddá a sivatagot, posztered legyen a lemenő Nap, hullámos homokot teríts le szőnyegként, antik csillároddá váljon a Hold! Keretezd be a felhőket, és aggasd a kék háttér elé! Bútorod alakítsd napfényállóvá, kanapéd mellett álljon alacsony asztalka, melyre magazinjaidat és esernyős koktélod teszed! Kis praktikával a határ kinn és benn között elmosható: legyen a bolygó otthonod, a világmindenség dekorációd, a falak hiánya maga a határtalanság! Légy földközeli, de ne földhözragadt, hosszabbíts meg házad a világgal! Ne nyűglődj azon, hogy nincs már ház!

Maradni kellene ebben a húszfokos szeptemberben, engedni, hogy őrlángon égjen, míg átvisz fehéren olvadó lakótelepeken. A tavasz is közelebb jöhetne. A szeptember és a jövő március kezet foghatna, majd egy erős presszókávé után eláshatnák a telet. Lehetne az árvíz a megtisztulás, ahol a beszéd megitatja a mélység sötét és néma kútjait. Minden, ami létezik szeptember és március kézfogásában kellene, hogy létezzen. A halált hagyni kell, hadd lovagoljon képzelt decemberekbe és nem számítva mit tesz, engedni kell szeptembert és márciust találkozni az eltemetett tél felett. Albert Zsolt (1973-)

madarak ittak szememből és elnémultak pocakos piciny ér viszi hátán a múltat szél a levegő széle kissé kirongyolódott mindig azt kívántam ami adódott neszező falevelek a csöndben száraz ág roppan valaki nem létező jár a nyomomban én mindig itt voltam most is magam helyett próbálgatom buzgón a kezdetet Fecske Csaba (1948-)

Lélekkapuk ajtaját a szél cibálja, csend huhogja, szentjánosbogár vezet, gyűszűnyi kis életemet kölcsönadja, visszakapja, megforgatja, kavargatja, s hogy hol a vég és hol a kezdet, e szűk helyen nem értheted meg. Zalaba Zsuzsa (1970-)

az égbolton matató szivárvány, zápor és nap közé szorult skála. kedvünkre, hasznunkra nem válik e röpke csoda. két ujjal, akárha pertlit, két alját összecsippentené. váltott szemmel, váltott kézzel kapaszkodni az ív hajlása, könnyű horpadása után. síknyomás. feloszlik, és a dörgés, hullás napnyalábok emléke, a mérhető időbe halványul. tizenhat óra huszonnyolc, gurulnak a fű gyöngyei, szárban, levélben, falrepedésben nyomul, az ereszben bandázik és elszáradt leveleket emelget, forgat, pöttyei fakulnak, felszívódnak, erejük teljében tócsák, tocsogók, az állatok bundája, az átázott cipők, az enyhe bosszúsággal elegy megkönnyebbülés, jég nem volt, az égnek hála és közben a napnak is volt gondja ránk, a falon a higanyszálba visszatér az erő, kúszik a szederinda derékszögben az ég felé. Sütő Csaba András (1979-)

Felsepertük a maradék nyarat. Halomban minden: levél, gondolat. Mi megmaradt: komposzt. Vagy éghető. Kidobható kupac, átléphető. Ősz van: az Időkép ezt hozta ki. A széllelbélelt fákat fosztani, szedni maradék diót, gesztenyét… (A megnyerhető mégis-veszteség.) Csak romlás-bomlás, oszló diadal. Az ember elfelejti, mit akar. Kihull a kézből tárgy és mozdulat. Felsepertük a maradék nyarat. Szabó T. Anna (1972-)

Akkor sincs nyár, ha egek alól idefútt szalmakazlakat látsz, hátukban megfehéredett vonyogókat, ha megérkezel ide, arany lángokba, a hegy alá, oda, ahol a madár piros-nehéz csőrét cseresznyébe mártja, ha hajad beborítja a mezőt, és hirtelen valami történik, összekuszálódnak a dolgok, az utolsó remegés a tied, fából forradt édes-sötét macskaméz, egy nép árvasága, melegednek dunyhák, dobognak újra a domb dobjai, megérkezünk, érezzük a föld fanyar illatát, lüktetését, kiszakadunk az időből, júniusra vált Medárd, sorvadnak a zöld szőlőszemek, magzat magzat mellett, várnak minket vándorútra kergetett pásztorok, s ha egyszer mégis megtörténik a találkozás, mélytengeri páskomban úszunk együtt, ahogy a rózsák, de hova, hova? tudtuk, hogy így lesz, tudtuk mi már, amikor szédelegtünk hegyláncokon, mint az, aki a völgy felől hó-patkók muzsikáját hallja, a szomszéd pincéből valami éneket, a szárított bazsalikomot száraz, hűvös helyre teszi, tudja, kérdezni kell villámokról, megkérgesedett

nézi a csillagot rájön hogy műhold nézi a másikat rájön hogy az is nézi míg a sűrű drapérián egymás pályáját keresztezik enyhén bosszús enyhén döbbent a rövidlátó keplerre gondol közepes áhítattal aggódni kezd a csillagászat jelenidejében Sütő Csaba András (1979-)

„Túl sok falat építünk, és nem elég hidat.”  (Isaac Newton) Nem emlékszem, hogy valaha vártalak, mert itt vagy kezdetektől. Mint éjszakákra a biztos hajnalok, valami állandósult bizonyosság maradt minden virradat veled, ki tudja, mióta? Magasztossá szépült minden szenvedésünk. Földig hajolok ma a létezés előtt, és hálát adok érte naponta az égnek, amíg el nem halnak a nesztelen léptek mögöttem, ha majd a Híd lábához érek. Gősi Vali (1954-)

A napfény játszik, nem tudom, mi ez, valaki valakitől valamit kitesz, nincsenek válaszok. Az üres szoba, bútor belőle kimenekítve, hogy el- szorul a torok, És jól van ez így. Eltűntél, senki se sejtheti, merre kóborolsz, ha még, s miféle terve van az Istennek veled. Vagy bárki másnak. Tétlenkednek a falak nem értik, miféle alak, aki az ajtódon benyit. Csak ők tudják, mennyire nem vagy itt. Petőcz András (1959-)

akkor még boldogok voltunk mondtad és így hittem én is voltunk boldogok mikor volt az és kik a voltunk akkor elvakult a múlt korrupt az emlékezet de talán kijár nekünk ennyi a boldogság amiről sejtelmünk sincs hogy az nem mutatja magát színről színre csak homályosan látod mint békanyálas vízben fölsejlő arcod mögötte ki tudja ki bújik meg elmúlt évek prizmáin át fölszivárványlik valami boldogság illúziók aranyszálaiból szőtt ruha amit tények taposnak az idő sarába Fecske Csaba (1948-)

Nyakunkra tekeredik az ősz. Selymes sálak válnak tövissé. Rögös hantok fölött fütyül a szél, didergő angyalszárny tűzről álmodik. Zalaba Zsuzsa (1970-)

1. Olykor mindenesetre írnék neked egy SMS-t. (Ki tudja, olykor talán írok is.) Például arról, hogy időnként mégiscsak válaszolhatnál. Ó, nem valami súlyosat, hirdethetőt, jóhírbe hozhatót, nem kívánom én a lehetetlent. Ha bár egyszer, egyetlenegyszer válaszolnál, ha egyszer is látnám a nevedet egy mobilszám fölött, talán nem lennék ilyen egyedül. Mondom, talán. De ezen múlik minden. 2. A zugokban kellene keresselek talán, a függöny, az abrosz vagy a lepedő gyűrődéseiben, a könyvek mögött, a lépcsők, a fal, az ajtó repedéseiben, az életem homályos bugyraiban, a lelkem csatornarendszerében. Olykor hallom a csendedet, készülődöm is a keresésre, próbálok hinni benned, imádkozni hozzád – aztán megintcsak végleg egyedül. Valamit elrontottam, azt hiszem, valamit elrontottál, azt hiszem, valamit elrontottunk, azt hiszem. Vagy csak úgy elromlott magától. Demény Péter (1972-)

meglátogatott a reggel fehér teste körül gomolygó őszi köddel nem emelte fény semmi sugár a magányosság tűnődött benne s a fagy koszorúzta dáliák mondhatatlan lett a tegnap elszivárgott a jövő akik voltak se voltak mintha valamit elhagytam volna hangot töredék esélyt ami békét s nyugalmat hozna jobb nem tudni már a valót pillantást a tér sem érdemel örök úr öld meg számban a szót hogy ne lássék se terv se tett a sok hiába-indulat az ég alatt s a föld felett időm ha volna lépni még fordulnék vissza a vélt egészbe de megszűnt minden messzeség Gál Sándor (1937-2021)

ugyanaz a kéz, a kéz! ugyanaz a zölddel kevert kék, alant és odafönt: ismételve megint csak ugyanazt, a nyárfákat odatúl, ugyanaz a repdesés és cirregés, a füvek éneke, köveké, a lépcsőn bár fölfelé – semmi ahhoz föl nem ér, mit az első pillantás befog Dobozi Eszter (1956-2019)

Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség? Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz, és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak. Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is, hogyha van. Másképpen gondolom ezt az egészet. El kell ugyanis döntened, hogy mi az igazság. Vagyis melyik az igazi? Az-e, ami az évek során egymásra rakódott rétegek alatt talán még mindig érintetlen? Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel szeretned? Végül is némi képzelőerővel még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt, magával visz, és megmutatja, milyenek voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod, amit azóta mindketten magatokra öltöttetek, és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod, ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik. Mint egy értő restaurátor finom ecsettel a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt, és felragyognak a színek. Annyira valódiak, hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló ruhaszegél

  Milyen színű lesz az idei nyár, ha a fények tíz ujja tizenkét órát dolgozik azon, hogy felszerelje, ha a sötétek tíz ujja tizenkét órát dolgozik azon, hogy naponta leszerelje? Milyen hangulatú lesz a kor, ha három- milliárd ember napi huszonnégy órát törődik azzal, hogy elrendezze, és hárommilliárd napi huszonnégyet törődik azzal, hogy összekuszálja? Milyen lehet a költészet, hogyha mit írunk, szándékkal nem illesztjük bele az eddigi sorba, s ha amit írunk, az sem egyéb, mint újabb iker-unalmas gyöngyszem a soron? Milyen meggondolatlanságot lehet még elkövetni a sok ezer éves eseménysorozat naptárán kívül? Lesz milyen-közérzet, milyen-halál, lesz milyen-béke. Még üres a nyárra a táj, de már szigorúan aggódó gondolat suhog az esők elébe. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Az egyiket az idő óságán töprengő messzi ködök küldték gót betűi alatt alvadt-vér-pecsét a másikat záporok pörgették ide tükrén ráccsá fonódott ékírás patinája villan füst fanyar ízével és rovások deres ráncaival tele a szél-postával érkezett harmadik… miféle választ reméltek október ablakomba sodort erkélyemre pallott levelei? Antal Attila (1956-)

„…értelmetlen minden óra,  minden perc, amely megíratlan  múli el.”  (J. A. jegyzeteiből)  átszínezhető volna csak, átfesthető, mint táblaképeken a tér, a fény, a láz, le nem törölhető most már sosem az a túlzottan is korai lángolás, melyben ott az eperfa állt, az eperfa lombja, no meg a kútgém s a káva; azOdaFönn, mint feneketlenség, mint az odabenti mélység, sértetlenül, mi több, sebezhetetlenül feszült és egyszerre tündökölt, mint mikor valami vagy valaki lassún, célszerű izzásban ég el… szemmagasságban s kissé afölött zöld volt e tűz, és aranyba játszó; s mindezek alatt, között két kicsi zsámoly; két konyhaszék fölébe – mint rajzasztal fölé – két fejecske hajolt, s a nyak, a váll, két-két karocska, kezekben toll, mártogatott, s ecsetke járt, és ahogy szállt, ahogy repdezőn dolgoztak, vonások, hullámok, foltok futkostak föl-le, és széltől a szélig haránt vonuló sorokban is, egyszerre – kettőzött tükörben – ott volt: papír négyszögébe gyűrve lombnak lángolása, az éteri t

Fogásra késztet az egyszarvú toll. Különleges is lehetne, de nincs szó erre, másfelé kell keresned a folytatólagost. Mítoszunk, hogy sci-fiaink legyenek, hogy meglegyen az egyenleg, de egyre több toll fogy ki érveidből, ruháidból a rutin, hogy felvegyed, míg már nem is érdemes. Turczi István (1957-)

alszik bennem a beszakadt köröm fájdalma alszik bennem az eltévedt bűn keserű íze a józan tudat hogy minden örökké jóvátehetetlen mi egyszer elkövettetett bocsáss meg anyám alszik bennem a megbocsátás alszik bennem egy sérült kiáltás a kétségbeesés összeszorított fogsora Judás vissza-visszatérő gondolata hogy : ”Jézustól nem kér bocsánatot senki ő mégis megbocsát, csak ne kérné azt, hogy kövess!” alszik bennem a lelkiismeret alszik bennem a pikkelysömör alszik bennem a káromkodás alszik bennem a tenger és a föld alszik bennem a fásult halál alszik bennem az éhes gyönyör alszik bennem mindenki más alszik bennem egy mondatból a kérdőjel alszik bennem a szaporodás alszik bennem a tánc minden térbe metszett mozdulat alszik bennem elkapart (háborús) sebek hege varrata alszik bennem tengervízből a só nap-szillánkból a fényhiány alszik bennem egy eltévedt röntgensugár a béta és a gamma pusztító hatalma alszik bennem a zene egy meg sem festett kép felsejlő mögöttese alszik bennem a ki sem gond

Megválaszolhatatlan így tehát, jobb, hogyha meg sem kérdezed, elém tolod a hűlő zöld teát, aztán a cukrot, és kezed az asztalon felejted tétován, valamit készülsz mondani, én szólalok meg hamarább: korán sötétedik már. Valami eltévedt fürj az ablaknak röpül, habár a függönyök behúzva, és járva másnap kint a ház körül, mikor a lombleejtő szél elül, meglellek mindig összezúzva. Orosz István (1951-)

Mintha voltam, és mintha lennék, s már lassan-lassan elhiszem, hogy ennél messzibb úgysem juthat még életében senki sem, mintha lelkem, és mintha testem, mintha olyan, mint kellene, hogyha nem is minden vonása, de legalább a szelleme, mintha valami furcsa nyelven, és mintha mégis ismerem, mintha anyám s apám is tudná, de akkor miért nincs velem, mintha betűk, és nem csak krikszkraksz, mintha lehetne érteni, mintha valaki szólna hozzám, s mintha lennének érvei, mintha ördög, és mintha angyal, mintha a fán is volt levél, mintha egészen mindegy volna, hogy élt-e, aki már nem él, mintha ajtó, és mintha ablak, mintha a pokol fenekén, mintha egy visszatérő álom, hogy eltévedtünk, te meg én, és mégis mintha lenne házunk, talán egy másik ház mögött, együtt vagyunk, de mintha várnál, hogy hamarosan megjövök, mintha valaki fent a mennyben, s csak esőcsepp és hópehely, mintha ilyen jutalmat kapna, aki jól készül s jól felel, mintha egy rég elszáradt ágon ismét nyüzsögne már a lomb, ami a feltámad

Határokon állnak. Közéjük tartozik a „de” meg a „vagy”. Nem lehetnek magukban, beszorulnak félmondatok közé. Feloldanak, kisatírozhatják az előbb mondottat, még kényszeríthetnek is. Hangosak. Nem kerülhetnek egymás közelébe. Az „ugyan” levon valamit a már meglévőből, a „mert” kimondója könnyen sarokba szorul. Amikor szélre kerülök, számíthatok rá, hogy felbukkan egy kötőszó. Legkötőbb szó az „és”. A „bocsánat” egész kötőmondat lehetne.

Ülök magam, virág-szívem mint a csillagok a semmiben Juhász Ferenc Ülök az éjszaka vékonyodó sötétjében, nem kell, hogy ébresszenek a fények, nem kell megvárnom, míg ágyamban a körvonalak lassú mozdulattal összeérnek. A történetben is változnak a hangsúlyjelek, a formákban megszárad a lényeg, s mikor az anyagot újra keverem, már nincsenek túlélő szépségek; csak szétgurult virágfejek. Az avarban ülök, mint fáradt őszi madár, s az ég szövetében meglátom finom árnyad. Már lángban állnak a csillagok, angyalok jönnek mélyrepüléssel s átültetik a magányos fákat Csontos Márta (1951-)

Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz? - Ha egy reggel nem kelne fel a Nap, akkor volnék csak boldogtalanabb. De ebbe az irtózatos sötétbe belesütne emléked égi fénye, s mint a vakond a sűrű föld alatt, elindulnék, hogy megtaláljalak. S mi volna, ha megtudnám: szeretsz? Megírnám, hagyj el s felejts el hamar, mert különben sóbálvánnyá meredsz. Két sziv közül mindég csak egy szeresse a másikat is: ha elmegy, ne keresse: a kölcsönös szerelem szörnyen éget, kettős önzése pusztító enyészet! Jékely Zoltán (1913-1982)

Az a néhány méter, ami van, az fényévnyi, vagy több. Nincs mód megtenni az utat. Valami történik, mégis. Szinte észrevétlen. Nagyon is észrevétlen: erő – valahonnan, valahova. Nem járható, de lehetőség. Kapcsolódnak a tekintetek. Egy mosoly, belőle napsütés. Petőcz András (1959-)

Mennyi szó, míg eljutunk a simogatásig a nyers női húsig, amikor a haj vitorla lesz egy tenyér óceánjában, s a test tengelye elfordul arccal lebegve már valaki leheletnyi melle fölött és már nincs több szó, csak árva hangok meg nagyon árva, lakatlan reggelsziget. Nagy Gáspár (1949-2007)

Hány életet éltél, szegezi nekem a kérdést, de csak hosszasan bambulok, többnyire órák, hetek, hónapok kellenek, mire kigondolom a pontos választ, most elindulni sem egyszerű, a létezés melyik, milyen ideje érdemelheti ki, hogy számba vegyem, lehetnek-e érvényes szempontok, kínomban végül tizenháromig jutok, azonnal hozzátéve, elégedjen meg ennyivel, ne reménykedjen, nem vallathat részletekről, aztán kajánul visszakérdezek, mindebből neki mennyit sikerült megírnia, egyáltalán fölfogta-e, ha elindult egy új élet. Villányi László (1953-)

Sötét utakon már csak te világítasz, repedt tükrök mentén a szívlemez akadozva szól. Tű hegyén, némán, ahogy az átkozott csend, ahogy az iszonyatos szembogár a semminek ütközik. A múzeumban az üres szék meg-megreccsen, amikor emlékezik. Álmaink és kacatjaink a kincseink. S ami elröppen, az akkor is van, ha nincs Zalaba Zsuzsa (1970-)