Lélekszirteken

(megmaradt barátaimnak) szétszakadnak leírt szavaim betűkre törnek szét mondataim lezuhannak a képernyőről kiperegnek a nyomtatott papírból felitatódik a telefirkált füzetekből a tinta amit grafittal körmöltem le kidörzsölődik egyszer csak jelek nélkül állok elfelejtve amit valaha gondoltam elengedve amit a kezemben tartottam ennyi volt vége szétesem ahogy a jeleim esnek szét csöndesen észrevétlen egyfelől úgy értve észrevétlen hogy nem sebződöm meg és fel is épülök egyből és azt is még mindig észrevétlen olyannak ahogy mások eleve vannak nem emlékszem az előzményekre tulajdonképpen egy újrakezdésről beszélek amelyben azt gondolom hogy az élet nem is olyan nagy ügy megtanulok szerelni barkácsolni a hobbim nagyon más mint a munkám de hát a munkám is valami egészen más lesz kicserélődöm egy szó mint száz és egyszerre könnyedén túljutok a peremén mindannak ami előtt megálltam leragadtam félig belelépve ám teljes egészében kívül mindegyiken közösség szerelem család kezembe veszem az egész ...

Ez a megszegett ígéretekkel, piszkos kis titkokkal, elhasznált ceruzacsonkokkal teli, lapos kis dobozka. Régóta őrizgetem. Néha becsúsztatom a fiókom mélyére vagy a cipők közé, a szekrény aljába. Olykor fogom és elviszem a tengerhez. Nem nyitom ki ott sem, hiszen jól tudom, mi mindent rejtegetek. És azt is sejtem, piszkos kis titkaim túlélik majd a földet, a naprendszert, a galaxist. Előbb-utóbb szerény dobozkám a kozmikus magány birodalmában lebeg elveszetten, hiszen a lélek halhatatlan, ugye. Bánki Éva (1966-)

Magányával tüntet a parthoz kötözött csónak. Ringatja magát a folyó felszínén. Most minden örvény alszik. Vagy az iszapban meglapulva áldozatra vár. A folyó hömpölygése végtelen monológ egy ismeretlen nyelven. Néha uszadékfák ütődnek egymáshoz. Uszályok ejtenek sebeket a folyó beszédén.                     Hívom a lassúságot.                     Régi présházak zöldre festett ajtaján kopogtatok.                     Odabent fehérre meszelt falak ölelésében faasztal,                     rajta tiszta házi bor, megszegett kenyér, szalonna.                     A bicska koppanása.                     Viaszgyertya imbolygó fénye. Madarak...

Ma már tudom. Nem kellett volna rövidíteni. Amikor a sűrű erdőben kapaszkodtunk fel a Szent Anna-tóhoz. A már-már rugalmas gyalogösvényen. Ilyen a fák között a talaj az évek során lerakódott avartól. Milyen szép, ahogy a réseken átütnek rézsút a délelőtti napsugarak. Áttetsző, mégis súlyos nyalábok. Valahol a ránk nehezedő félhomály fölött nagy zuhanyrózsaként fénylik a nap. Sokkal hosszabban, szinte véget sem érő egyetértésben gyalogolhattunk volna kint a kanyargó aszfaltúton. Hiszen alig járt arra autó. De mi siettünk. Mindig csak siettem. Hány meg hány fölösleges rövidítés. A kertek alatt. A mezőn. A patakon át mezítláb, feltűrt nadrágszárral. Aztán az együgyű meséktől is egyenesen Jules Vernéhez, vagyis Verne Gyulához, sőt Ray Bradburyhez. Majd hamarosan Thomas Mannhoz. Futólépésben végig. Megtizedelve Jókai Mórt is. Kár volt hegyen-völgyön át. Vagy árkon-bokron. Mintha menekülnék. Újra meg újra. Közhely persze. Nem voltam képes elidőzni. A járt utat követni. Felfedni ...

Már mindig, mindig egyedül leszek, mert nem tudom, hogy használat után hová kell tenni az embereket. Sután, a markomban szorítom őket, mint papírszalvétát, gombóc alakban. Eldobom, állok bizonytalanul, mert úgyse mondják soha a szemembe, hogy túl sok voltam, tukmáltam magam – holott csak társakat kellett csinálnom. „Együtt” – ez volt a központi szavam. Féltem kíséret nélkül hadonászni, nehogy túlságosan kirajzolódjon a sziluettem, őszintén, bután, mint céllövöldék papírfigurája. Mindenkit próbáltam lefegyverezni, de körülvesznek. Emberarcúak. Nádasdy Ádám (1947-)

Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet, ahol születtünk, és ahol a fű szálai nagyapáink szívéből nőnek napfény és kaszák elé, hű szent László király halványodó képét végig a régi székely templomokban, nem tudjuk nem szeretni hazáink, patakjain és rengetegeink, mindent, bár limlom, s mindent, ami érték… Látjuk hűségünk százszor megtoroltan a csángó kislány meggyengült szaván, a sokezer kivándorolt családon (kit a halál vitt el, kit a vonat), Bálványos szétmállott várfalain, s a rémálmokon, ahová bezárom, akárcsak te, sok hétköznapomat. Az ébredés? Megérted azután. Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak, s mivé lettek a hajthatatlanok. Ha nem vállalod, és ha vállalod, ha nem lelhetnek itt békét a holtak s az élők sem, ha belefáradok, s te is, ő is, abba, hogy elomolnak reggelre mind kilátótornyaink: majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk, s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz és elfelejtjük, mint kamaszszerelmünk, ezt a közös bút-bajt… És aki vesz annyi fáradságot, hogy visszatérjen: semmit ...

ebben az örökös esőben széttolódnak az irányok Ha nem megy sehova akkor sincs már ott ahol maradni akart Ha nem biztos a holvan hogyan lehetne bizonyossága arra hogy van Zalán Tibor (1954-)

Egy verset írok épp, te pont most olvasod a kulcsra zárt időt talán kinyithatod. Ideát mindent úgy találsz majd, követem, tükröd mögött, ahogy elrendezted velem Odaát nem tudom, csak szélbe szórt szavak, megtalállak-e, hisz’ egy versben hagytalak. Orosz István (1951-)

mások voltak a szabályok akkor, mások a nők és a férfiak. mások mondták meg – nem hülyék –, mitől lehetnénk végre boldogak. mások voltak a filmek, a versek, másként voltunk még józanok. másképpen szerettek, akik még mertek, másként hangzott, hogy: jó napot! mások voltak a jófejek, hősök, másképp villogtak pénzesek. másképpen foltozták, varrták a szívet, amikor végleg szétesett. másképpen locsoltak húsvétkor tudom. másképpen láttad még, mi az a nemzet, másképp, hogy ki lélek- vagy nyelvrokon. aléltan ültél a fotelben este, másképpen nézted a híreket. mást jelentett, ha egy adó mondta, és mást most, amikor nem neked. másoknak hagytuk a cselt meg a prédát, mások voltak a győztesek. mindenki tudta a többiek célját, s hogy ziccerben sorsokról döntenek. másképpen voltunk jók, vagy épp, ha rosszak, másképpen büszkék vagy hűtlenek. másképpen hittük a szabadságról, hogy nem hallgatják le műszerek. Kürti László (1976-)

Az elmulasztott pillanat felérhet egy órával, egy nappal, egy héttel, egy évtizeddel, de felérhet egy egész élettel is. Mindegy, mulasztásodnak ki az elszenvedője. Mert az valójában mindig te vagy. Te. Hiába leplezed magad a láthatatlan időtlenséggel. Kovács István (1945-)