Lélekszirteken

A dombhátról a Nap még búcsút int, s piros képpel mindent veresre fest. Hűvös fuvallatával meglegyint a tölgyliget felől a kora est. Elhalkuló szavakkal köszön el a pihenőre tért madársereg. Az égen lankadt birkanyáj legel. Ily békés csak az alkonyat lehet. A tájat, lelket ellepi a csend. Búcsúzik némán minden. Odafenn kidugja már egy csillag a fejét. Az álmos eb vackában elmereng, aztán szemét lehunyja csendesen, s paplant terít rá lágyan a sötét. Jánosházy György (1922-2015)

még visszajársz ha álmodom valami tiltott lábnyomon s a szív mint üres hintaszék visszaleng s te vissza még Vári Csaba (1977-)

Onnan tudod, hogy tea készül: tengert kapsz holddal terítékül. Onnan tudod, hogy október lett: fényt termő fák lakják a kertet. Onnan tudod, hogy szeret, hogyha verset rajzol a homlokodra. Halmai Tamás (1975-)

A te órád késik, az enyém sietve kattog. Múlt időben beszélsz, én a jelenben hallgatok. Te téli olvadásban jársz, én havazó ég alatt. A szürkület nekem az est, teneked már pirkadat. Az eget én fénylőnek, te meg türkiznek mondod. Benned még gyűlnek, bennem oszlanak gondok. Kertünkben lélegző meg rozsdás fémvirágok. Hogy viselünk két ébrenlétben annyi álmot? És hova lett égboltunk egyetlen kékje, a közös évszakjaink egyidejűsége? Benő Attila (1968-)

Igen, mindketten olyanok vagyunk, mint egy hosszú, erőltetett mosoly, úgy járunk egymás mellett s hallgatunk, mintha attól félnénk, hogy elsodor váratlanul egy felhőszakadás, vagy ez a köztünk sugárzó derű, ez a szelíden szikrázó parázs egyszer csak lángra kap, és keserű hamuvá éget, míg verébnyi súly csupán kezemben, ha belesimul kezed, s akár Gioconda mosolya, folyamatosan zajlik a csoda, torlódik, felgyűl, aztán nekigyúl s felrobban testünk: csupa hahota. Markó Béla (1951-)

Figyeld a képet. Lentről nézd felfelé, és indulj is el, ha a spontán szimmetriát lépcsőnek gondolod. Megspórolni a kezdeteket Cro Magnon óta nem kifizetődő. Lassan haladj, ha haladni fogsz egyáltalán. Vég­te­len számú vetületben a magad egyéni változatával a tapasztalat naprakész műtárgyai közt bolyongani, lásd be, fenséges céltalanság. Amikor gyakorlati célok híján, megélhetési eszméktől egyre távolabb kezdődik el a földi szokások felszámolása. Amikor perspektíva-kuss van, és úgy fordulsz be valami más, körül nem írható kontratérbe, mintha motoroznál egy szintenként nehezített pálya-labirintusban. Amikor a megszokotthoz képest úgy vagy egyedül, hogy minden elhasznált lélegzeted csönddé tömörül, és az én csak test-palackba zárt illó oxigén. Turczi István (1957-)

Fogd a kezem, ne engedd el soha. Reszket a térdem, szédül a fejem, gyenge vagyok, elgyávult, tétova, ha elengedsz, megbotlom, elesem. Fogd a kezem, add szíved melegét fáradt testemnek, borzongó szivemnek, elborította a hideg sötét, és megfagyok, ha a kezed elenged. Lásd, félve lépek, fogd meg a kezem, szorítsd puha kezeddel melegen, a sorsom útján végsőkig kisérjen, szíved melege mélyen járja át lelkem körül az örök éjszakát, hogy ne fázzék a rideg, puszta Térben. Jánosházy György (1922-2015)

Kezemben kezed kezedben kezem az érintés gyönyöre a nyirkos pórusok vértelen hűvöse a kapaszkodás ujjak dobolása a remegés a reszketés a markolás s elengedés moccanásban a keresés kihűlt tenyérben papírfecni rajta az írás veknit kell venni hajtókar indul szól a verkli Cseh Katalin (1961-)

T.-hez 1 valahogy szépen szeretném most megírni ezt a verset ahogy az elsőt írtam hozzád de része lettél az életemnek ahogy a kenyér az ágy a könyvek ilyen nyersen megszokottan ahogy naponta szembejönnek elmaradnak ez is olyan 2 távolodok és érzem az egyedülséged s hogy most feladnál mindent azért hogy visszanézzek tagadván ami belőled maradt a többi szétszórva bennem az ötödik égtáj felé muszáj mennem távolodsz és hallod hogy miről hallgatnak az utcák és gyűlölöd magad mert azt gondolod most mégis visszafutnák kegyetlen vagyok tudom de te sem vagy kegyesebb a bordarács mögött villan valami és már hiába keresed 3 közelítesz nincs más választásod szemed táguló világ és én háttal állok közelítek figyel a félelem fonákja ez a vers-tekintet te nem látsz éjszakámba hajnalodik közelítek és közelítesz aztán megint lemegy a nap a vers szelíd lesz 4 írok hozzád és nem vagyok veled írok rólad és nem vagyok egyedül kirekeszteni próbálok mindent s a zűrzavar csak nő belül így valahogy mégsem megy ...

Neki gyónnak a kertben a bűntelen virágok, édes, édeni nyelven a tiszta tulipánok, tőlük gyógyulni guggol a földön gyönge teste, hosszan, mielőtt újból emberré betegedne, fölötte lágyan leng még a Jákob lajtorjája, cirkuszi szent tehetség arról érkezni lábra. Halmai Tamás (1975-)

Valami ég e versen át, idegen test a sebben; mit szemmel nézz, de mégse látsz, s nem mérhető le kedvben, talán a hó, talán a szó, arcpír emléke rendre, amíg a visszhang visszaszól, a hűvös-sárga mertre, valami ég, nem lángra gyúl, valami ég, felettem, a hamva szó, a szó kihúnyt, mielőtt elfeledtem. Valami ég e versen át, a szó, a hó, az emlék, valami végleg itt maradt, mit mégis elviselnék, csak szó vagyok, csak szó a vers, a láng, az ég, a kedvem, és szó az is, hogy elviselsz, s nem tűnődsz már a merten. Farkas Wellmann Éva (1979-)

Él már a vers: csak formát adj neki. Agyad zugán, kéklő savak között a nyirkos csöndben izzik, pár idegsejt találkozásán – lomha, lápi fény. Foglald vigyázva osztott hangsorokba, melyeknek szótlan közmegegyezés, titkos szabály szab tűnékeny jelentést, sorold ütembe, szerkessz új világot, hol minden rész ölelkezik, gyönyört izzadva, mélyen és időtlenül, igézz szavaddal emlékképeket, hogy izgató talányuk megragadjon, lágyan csiklándva lelked hajlatát, majd, hogyha kész (amit csakis te vélsz), szabadra engedd szörnyszülöttedet: más agyba fészkel, rajt’ élősködik, osztódni kezd, és ekképp létre ébred. Magyar László András (1956-2022)

Vasadi Péternek Botlani út, dadogni nyelv az imádság, madárnyi fény, Isten olvasta vers a poklok peremén, hol imádság a vers, színpompás és szegényes, gyönyörű gyónás, fekete létből költözni fénybe, Isten kezéből Isten kezébe. Halmai Tamás (1975-)

az kellene amit mozdulat arcvonás rajzol amit a hallgatás tanít s a ragyogás megmutat – micsoda zűrzavar van itt milyen összetartó anarchia mióta vagyunk éppen arasznyira attól amit takar a ruha a bőr az eleven aminek sosem volt tája s nem lehetett neve sem Vári Csaba (1977-)

sok kilométerbe kékülten régmúlt meglepetéstől feszülten éltem hetekig, míg hiányodba kékültem. kékülök színtelen vázlatban, kékülő színekbe hajlottam, s most már egészen fáradtan szólok hozzád kékül, s minden más színt magamról elédbe teszek le végül.

Felnőtté tettél, aludni ment bennem a durcás kisgyerek. Még körbevesznek olcsó játékaim, kérlek, hajítsd ki mindet. Míg alszom, kék krétával, hogy jól illjen rád nyíló szememhez, rajzolj körém egy új életet. Filip Tamás (1960-)

Jó lenne megváltani valakit! …de legalábbis óvakodni a testem dugattyúiban felgyűlt, több évtizednyi étolajürüléktől. Segítség nélkül kicserélni álmaim elszenesedett kismegszakítóit, és visszafelé áramolni az időben, ütközve végtelen sok önmagammal. Üres szatyromba teli szívem tenni, 183 centiméter lemálló vakolattal. Ruhámat fecskefrakkra cserélni, úgy repülni sejtek és sejtelmek közt, azután tíz percre meghalni örökre, és szilíciumcsipke ruhában feltámadva ellipszist skiccelni koncentrikus körökre. Szavakat lopni, barbár módon verni szét, összerakni újra, naponta öntözni, figyelni, miként bontja kezemben a kalapács rügyét. Lázasan fejni az élet ihlet dús emlőit, tejfehér tudatlanságban, fekete tus hittel. Savmarta józanságom lecserélni végre, talán intertextuális delíriumra (szótár!), fogaim réseit betömni az akciós gittel. Hátrafésülni szemembe lógó életcéljaim, választékot már csak érveimnek hagyva, felkutatni az összes párhuzamos világot, multi-létezni mindben, standby-ba fagyva. ...

az a naiv hit az a görcsös igyekezet hogy a sápadt kirepedezett fehér sóvirágokkal borított üres látóhatáron túl van út mi hazáig vezet lábam előtt itt-ott zöldülő remény homokba rejtett kavicshorzsolás végtelen szülte délibáb remeg a Nap tenyerén boszorkány kóchaját görgetve röpíti a szél rőt színű fű között apró gyíkmoccanás zörög s lila bogáncs emeli szépséges fejét

Évek süllyedtek el a sárban, a csillagok nem keresztezték az eget, de a házfalakról leomló sötétség mind az én szoknyámra csurgott. Így lettem fekete, mint a szén, belőlem csak lángra éhes testem világít. Hát most szűkölő vágyamat az éjhez dörzsölöm, nyeregbe szállok, és tüzes ölemmel megülöm a világot, amit teremtettek nekem. Álmomból tudom, hogy vagy, sétáltam a házad körül, és énekeltem hozzád az idő anyanyelvén. Vad paripáim, hajrá, az éjszaka fekete kristályát robbantsátok szét patáitokkal, megtaláljuk azt a házat, és én bekopogok hozzá, besétálok az ő idejébe, és eggyé válok vele. Villámfényű, tajtékzó gyönyörrel áldozok neki, aki már akkor beengedett, amikor még nem tudtam, hogy hozzá indulok. Kégl Ildikó (1976-)

Azokra gondolok akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve kitartóan sodorják a soron következő cigarettát baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett harangvirág bűntudatuk értetlenül éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót a meleget a meleget s arcuk végül mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába Azokra gondolok akik után nem marad mosoly se tévéinterjú se virágcsokor csak a magány végtelenített szalagjai igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás Azokra gondolok akik üvöltenének mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend akik simogatni is tudnának mernének szeretni érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos és billenős fülű olyan mindegy végtére is tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak egy soha vissza nem térő pillanattal ha már nem futja töb...

A túlsó part szinte láthatatlan, kivehetetlenek a részletek. Távolabb hullámzó hegyvonulat; fáradtra fakult, zöldes sziluett. Cikázó borzongás a víz színén, iszapos felhőpaplan a pára, bolyhok közt rekedt mohos derengés; a délután ennyit hagyott hátra. Néha egy-egy elnyújtott rikoltás az egykedvű susmorgás felett. Vattába burkolózó hangok, megrasztásodott békanyál a csend. Sehol egyetlen fehér vitorla. Egy magányos stégen vén kormorán mozdulatlanná dermedt alakja; a ritkán látott vendég csontsovány. Szokatlanul magas a vízállás, a part menti sziklák felszín alatt. Összetört nádcsomók a fövenyen. Néhány szétázott, málló fadarab. Fűszálak alá szorult tollpihe. Egy platán törzsén göcsörtös hegek. Szétgurult szögek a gyökerek közt. De a levegő még bársonymeleg. Jeney Andrea Zsuzsanna (1970-)