Lélekszirteken

bádog az aszfalt, nyálas a járda, fürkészett arcon a felismerés, fűtőtestre felrakott lábbal, sorsát látja az emlékezés ablakon cseppek, abban a látvány, vízezüst csendben barna az arc, tepsiben talált tisztító tűzben, almával töltött rétes-álarc ecetfa ázik, vizes a lombja, lámpafénynél csillog az ág, egy tócsában látlak, mintha csak hívnál, párkányon őrzött féligazság süpped a jelen, izzik az azbeszt, a hétköznapokra a legjobb radír, combhajlatodra csókom, ha illeszt, sóhajod rezgő selyempapír képzelet csőre, hirtelen enged, marad az eső, s a hűvös magány, egyedüllétben gitárt, ha penget, vigaszt találó rabszolgalány üres a park már, de mozog a hinta, semmire rajzolt kopottas vágy, merített papíron mélyvörös tinta, hunyorgott jelen és vetetlen ágy Jóna Dávid (1968-)

Hiába hasonlít tenyérre: titokban az az Úr edénye. Abban tart mézet, madarat, meleg őszt, melegebb nyarat, sebet, s mert vágynánk édesebbre, édes simogatást a sebre. Halmai Tamás (1975-)

S miattad várom az őszt, elhalni aranyló, emésztő, nagy, puha, ódon illatú őszben, ahogy elvesztem akkor, mikor elszáradt falevélként libbentem barna tekinteted árnyán, hűvös pillantásod szele elborított a reménnyel, hogy nem kell már e kegyetlen verőfényes nyári melegben mosolyogni sokáig, mert eljön az ősz és körbeölel révetegen szomorú, józanító suhanással. Igen. Nincs egyebem csak az ősz, csak az elmúlás, s a szemfödelem a szerelmed, pillámon csendben időz, rohanással. Sipos Gábor Gergő (1976-)

A város nem a felbukó napoknak vízszínen sodródó csalétke már. Az üvegpaloták csengése zordabb tekintetedre. S úgy lóg ki a nyár a kertekből, mint fejjel le, unottan, legyilkolt bábok halmaza. De a mélyben, vén csontvázvadonokban akarat támad: mintha éjszaka éber arzenálban az admirális gályáit megduplázná hirtelen, hogy a hajnalt kátrányszag töltse máris, míg evezve torlódik a hajóraj, mely most virradva lengő lobogókkal, nagy széllel fut ki, fénylőn s vészesen. Kálnoky László fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Ki-tudja-hányadik felvonás után lehull a csend-függöny. Véglegesek a rések. Kialszanak történetek, helyzetek, hangosított sóhajok, nevetések. És nem jönnek a szereplők meghajolni. Mintha várakoznál még a léptekre. Távolodik a színpad. A taps is elmarad. Mintha a szem új látásra ébredne. Hol a népes közönség? Hol vannak a feldőlt székek? Miért nem világítanak sehol a reflektor-fények? Mi lett az arcokkal és álarcokkal? És az emlékek hol égnek? Hol van a középpont? Távol vagy közel? És merre vagy te, aki még kérdezel? Benő Attila (1968-)

NAPLÓ Egy Pilinszky-mondatra „Legszívesebben már csak naplót írnék.” Legszívesebben ezt a mondatot ismételném, másolnám, mismásolnám továbbomban. De ki tud legszíves lenni? Fokozza bárha gyónhatnékig magát, s túlabbi magokig. A szót szabadon néma erdő engedi. BOLTOZAT Tört angyalsággal beszél. Alig érti magát. Ág hegye csikland felhőt, Istent; kék a tavasz, a cinkék hozta érv… Csak őszt ne többet, zuhanó sötéttel! Csak saras telet, fagylaló völgyet ne! Évszakkeringő tébolya kísérti. Tiszta eget boltoz a tiszta szív. BALLASZT Kisüt az ablak. Felkel a szoba. Immanens metaspiritualizmus. Angyalt vibrál a versek aurája. Barátság? Barbárság? Cinkék? Vagy ínség? Lágyan lebeg a szél foszlánybeszéde; jelet hoz, jelentés ballasztja nélkül. Harmat zamatát szélcsend ízleli. CSITT Mást jelent neked, nekem a szabadság. Más jelent szabadít föl, de a kettő közt a különbség enyésztünkkel tűnik. Kerten koalák neszeznek keresztül? Csillag ficereg takarónk alatt? Mást hall fülem s szíved, de csitt vigyáz...

A Nap még boldogan ragyog, ahogy egy őszi táncba fog, villódzik milliónyi kar, gyönyörű sugaraival, fölkapkodják a levelek, hogy beleszínesedjenek, s míg időtelen útra tér, erőset dobbant rá a szél, nagy kedvét bajok nem szegik, lágy porcsomóba rejtezik, új nyughatatlant pöndörül, kilép a szürkeség mögül, s mint szerelmetes ismerős, vetkőzni kezd a tarka ősz, s én lassú nászukat lesem, csöndben és illedelmesen. Böröczki Mihály (1946-)

A hölgy emléke lettem. Felháborítóan rossz minőségű dagerrotípia egy krokodilbőr retikülben. Összegyűrődött blézer zsebében felejtett portréfotó. Mert az erogén zónák valójában fényérzékeny lemezek. Az exponálási idő pedig ismeretlen. Pont, ahogyan emberárnyak vésődnek a falakba atomrobbanáskor. Beck Tamás (1971-)

Egy pillanat, mit valaki nem mert kimondani. Lélekből kiszivárgó sóhajok. Kékvérű szomorúság, bíborban izzó vágy, narancsban lüktető suttogások. Mintha valaki álmában megérintette volna a sötétség szélét, és most az válaszolna neki – nem szóval, hanem színnel. Egy másik világ üzenete, ahol a csend hullámokat vet, és a vonalak életre kelnek az elhallgatott gondolatokból. A végzet ott figyel a rezzenésben, egyetlen mozdulattal simítva szét az álom határát – de a belé dermedt színek veled maradnak, az álomperemén. Kovács Péter

Borzas álmaim mögött fésült nappalok. Tétova jég fölött a nap. A hullám és a szél szánalmas szerelme. Lézengsz az itt és ott között. Nézed azt, ami a múltban lesz. Látod azt, ami a jövőben volt. Ami elmarad, a jövőbe szalad, – és új álarcán az emlék felszakad. Színfalak mögött vetkőző árnyak. (Milyen éles néha a sejtelem!) A szem mögött egy másik szem nyílik. Benő Attila (1968-)

Hol vannak már gyermekkorom rongybabái, azok a loboncos fejű, rejtett csodák, akik méregették dülledt, nagy szemekkel, szívdobogás nélkül melyikünk ostobább? Kisimíthatatlan ráncaimat lesték, ők égtek, míg én sejtettem a lobogást, szájuk széles mosolyú parttalan meder, bentről súgták, a csendet magadért kiáltsd! Zajácz Edina (1975-)

Arcodon játszik az ujjam, fel-alá sétál gyengéden, körberajongja a szádat, elbújik hajad tövében, szemedre szíveket rajzol, megpihen aprócska ráncon, mosoly faragta barázdán engedem, hadd tétovázzon, finoman érinti orrod, lesiklik, simítja állad, kuncogva mögéd lopózik, és csókra cseréli vágyad. Kerecsényi Éva (1964-)

  tegnap még tűzforró holnap már jéghideg tegnap nagyon kellett holnap meg már minek tegnap épp csak ötlet holnap már valóság tegnap még hatalmas holnap kis apróság tegnap még pipacsok suttogó Balaton holnap versenyfutás állandó maraton tegnap olcsó bizsu holnap már igazgyöngy virágos rét helyett sárguló búzaföld tegnap még tudtam is tányérunkon mi van holnap már fine dining két fős chateaubriand tegnap a falevél hátán az erezet holnap a kopogó tűrideg kövezet tegnap kora hajnal holnap késő este tegnap tekintete holnap csak a teste tegnap még szívemnek kicsi ága-boga holnap már mindennek te leszel az oka tegnapi pattanó harsogó zöld rügyek holnaptól válságos hivatali ügyek tegnap még igaz szó holnapra már hamis tegnap minden közös holnap tiéd csakis tegnapi ifjúság mézédes eperszem holnapra keserű anyóvá öregszem tegnap egy kis notesz holnap kész adatbank tegnapi retikült váltja egy banyatank tegnap még száguldó suhanó bicikli holnap a rollátort fogjátok cikizni tegnap az első holn...

Én vacogok már minden ormon riadalmasan szép a sorsom szebb mint a tiétek pingált akolban alomban Nagy László (1925-1978)

Tömött táskákat cipel szemei alatt. Minden válasza kitérő hadmozdulat. Csupán szemcsarnoka áraszt tengerszagot. Megvakult tükrök mélyén ázottan vacog. Magányos, mint visszhangtalan szívdobbanás. Poklokig fúrt artézi kút, melyből feltör a zokogás. Guillotine zuhanó bárdjaként villan szeme fehérje. Nemléte már lezajlott. Most történik létezése. Beck Tamás (1971-)

Kialudt tüzek, régvolt lángok foltjai, hamurétegei alatt, a csalódások hamvai alatt érdes kőzetek között megkövült árnyak közt ébren, a tömény szürkeség mélyrétegében még mindig izzik, lélegzik ki nem olthatón el nem fojthatón egy darab parázs, ismétlődő szellemnyi villanás. Benő Attila (1968-)

Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek, Bizakodónak, nevetőnek, Az élet útja annak puha szőnyeg, Útravalója sugaras derű, Mely ólmot színarannyá aranyoz, Széppé a rútat, jóvá ami rossz És nagyszerűvé azt, mi egyszerű, Újjá az ócskát, tengerré a tócsát. A világ annak micsoda? Mindennap millió új csoda, Sok tarka álom és kevés valóság. Tündérek és mesék víg birodalma, Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis, Amelyben minden alma aranyalma És az marad befőtt korában is, Játék az élet, élet csak a játék S élet, halál egyformán szép ajándék. Maradj gyerek te is hát kis leányom, Mosolygó lelkű, üde, friss, Maradj gyerek, szívből kívánom, Még nagymama korodban is. Heltai Jenő (1871-1957)

Nyáresti éjben alszik a túlpart: távoli, kéklő ormokba olvadt. Csönd tenyerében hallgat a sóhaj, bíboros álom árnyakra fényt varr. Rendez az Isten vágyat és vétket, összerak vérző törtből – egészet. Arany-Tóth Katalin (1966-)

Szalad, de a Blahán megbillent néhány villamosra várót. Egy guruló kalap keresni kezdi kedvesét. Saját farkába harap a lila sál, majd elnyeli egy éhes villamos Szalad tovább. Lépcsőkön le, a mélybe száll. Öreg csöves kezében „Fedél nélkül”, megfáradt szemében neonmagány. Arrébb, akár hurutos, hörgő garat föl-le, föl-le két mozgólépcső halad az egyik nyel, a másik öklendezi a huzattól-borzolt, néma utasokat. Metró-csikorgás. A Pokol hangjai. Visszaindul, Föl. Nem akarja hallani. A Rákóczi útra ugrik, majd éles kanyar, nekiverődik egy újságosbódénak, és néhány sort a Blikkből elhadar. Az Oktogonnál puhán galambokat érint, s egy csóró költőnek nevetve tollat tép róluk. A bérházak (bár szemhéjrolójuk már félig leeresztve) bíztatják: tovább, tovább! Megpróbál futni, de elfáradt és a Nyugatinál, még meg-meglendül, majd lassul s körbe jár, mint abroszon egy őszi, elkábult bogár.  Fövényi Sándor (1961-)

A fényes nap felé vonszolom magam, lelassulva, négyszög sivatagban, lehajtott fejjel araszolok, fölöttem lebeg a szél, konokul megállok, nem akarok megérkezni. Bak Rita (1974-)

A vízcseppek felhőkből pottyantak le, már többször is megjárták az eget. Amikor bemerülök a tóba, bugyborékokat vetnek bőrömön, csevegnek az útjukról, kérdezgetik egymást, hogy milyen volt párává válni, leesni, becsapódni, csobogni, hömpölyögni. Tócsában, tengerben, felhőben úszom. Csongor Andrea

rezgések vagyok csak a kontúr állandó mint penge a bőr alatt minden mozdulat átmetszi a csendet és én vagyok aki vérzik belőle. Kovács Péter

ha már semmit sem tudsz szeretni bennem tekintsed önkéntes árvaságomat jóságra törekvésemet lásd e pohárra fonódó remegő kézben ki már csak magát akarja bántani. ha a szavaimat elhagytad hallgatásomra figyelj ha már hallgatásom is : arra hogy megállok néha és e naplementékben még szép is vagyok. a kegyesen áruló világban szívükhöz szorítják kezüket a kertitörpék és édes csókjuktól elrohad a horizontig ringatózó mák. ne azt mondd rossz vagyok mondd azt már mindenemmel bántalak a puszta létezéssel is csak az ép szeretet vállalkozik rá hogy jó szándékkal sebezzen és sértsen de szeretetünk biztosan nem jó s talán szándékunk sem ép. ne bántsuk egymást legalább akarattal botlásainkkor ne lökjünk egymáson nagyobbat mint elbír kinek hátországa romhalmaz csupán gyűlnek a csordák hogy eltapossanak tegnap éjjel is bosszúálló kocsmák hányásszagát hozta erkélyünkig a szél : valahol jobban átkoznak mint érdemem szerint illenék. tegnap éjjel még ezüstbe öltöztek a játszótéri olajos fák a kórház ablak...

A kikötőben jártam. Csak úgy végig- sétáltam a mólón, pedig sehová sem készültem indulni, sem pedig fogadnom nem kellett senki érkezőt. Úgy jártam az emberek között, akár egy idegen, kit nem köt ide semmi, mint egy isten, ki csupán egy napra az, de ma ő az ég, a kikötő meg a tenger. András László (1966-)

Mint betűk nélkül a füzet, nem létezhetnék nélküled, az örömöm, mi élni hagy, s az összes bűnöm is te vagy, mint madárcsőr, toll, szárny, karom, úgy vertél fészket vállamon, s már belebékélt a világ, hogy röppenőket szül az ág. Böröczki Mihály (1946-)

elveszítette zamatát az ősz megcsalt madarak bóklásznak a szárnyavesztett vadonban megsavanyodtak a délutánok pedig kamaszként épp ezeket az őszi délutánokat élveztük leginkább az arcot pirító csavargásokat az ujjak közé beszökő hajtincseket a kacagó fáknak támaszkodó ölelést most bennünket okol az idő ártatlan múltba kapaszkodásunkat amiért nem találjuk helyünket ebben a furcsa szomorú őszben ahol már csak a kialvatlan nappalok köszönnek vissza rossz lelkiismerettel Oláh András (1959-)

ne takarj be ha fázom. magammá lenni hagyj hiányodban áznom. Benő Attila (1968-)