Lélekszirteken

Micsoda tél jön, Úristen! Hagyod?! Az ablakunk már befagyott, ha virággal is. Mögötte a virágok is! Úgy szeress, kegyelmezz, hogy le ne fagyjon a jelmez rólunk, ölelj meleggel át, etess meg. A felnőtt nem sírhat, mint a gyermek, nem futhat ki a házból, hagyván csapot-papot, itt élni-halni kell, erdőlni, szórni magot, s akkor ez a november! Csipked körmös fagyávul a krumpli elfogy, hóködbe szürkül a távol az ég, meggörbül a vékony füst, szagával teli a kémény s az utca, orvul kúszik a nedvesség a lábszáron - minő futónövény! -, kúszik a fagy föl, ágyékba, derékba, hátba, ó, hideg szobák, kopogó körmök az írógép fölött! Ó, lángok. Ó, november. Máris?! Csattognak a zenék a kövezeten, a nyirettyűk, az orgonák. Fehér havakat nyílnak az íriszek s kint nyikorogva a fák. Balla Zsófia (1949-)

Napfény, lombzúgás, szellő, nyírott pázsit, a cseresznye érik: kutyák, macskák, galambok (és persze a respektív ürülékek), pacalt is lehet kapni, a világgazdasági egyensúly is előbb-utóbb. Van minden, és van úgyis, hogy. Hölgyem haja aranylik, szakállam és hajam koromhoz éppen illően ezüstös. A redőny nem szakadt le, és a halkonzervet is sikerült a háztartási légkalapáccsal kinyitni. Alig harmincöt Celsius fok van árnyékban. Van vonal (áram-, többpárt-, telefon-). És lám! Mégis! Mégis! Támad a hiányérzet. De mi után? Ez itten a bökkenő. Hisz mindenkit a pokolba kívánok, s az égvilágon semmire nincs szükségem. Kis nő? Könnyű kaland? Ugyan! Ebben a hőségben? Meg különben is: bonyolítsam az életet? Hát nem elég az, ami van: a történő semmi? Végülis boldog vagyok: nejem merő kedv és nedv izzad, mint a ló, s kedvdús mint egy hintaló. A külhoni történések az emberi nem globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak. Javakra nincs szükségem, anyagcserém oly szerencsés, hogy a levegőből (m...

elfelejtettünk felejteni átzuhantunk a múltból ahol őrült eszmék tették beláthatatlanná a legrövidebb távolságot is * távol vagyunk – szárítókötélen felejtett csipeszként kuporgunk örökös félálomban s várjuk hogy emlékeink ketrecében fényt gyújtsanak a szentjánosbogarak Oláh András (1959-)

Hirtelen nagyon hideg lesz a tóparton, öltöznek és menniük kell, ki a tetőre, a megismerkedésük egyik legelső helyszínéről, amikor ott állnak, két aprócska pont, egymáshoz közel, a kápolna bal oldalán, azon a fotón, távolba nézően, mintha csak a jövőbe kémlelne az a két apró alak azon az őszi fekete-fehéren, az ismeretségük kezdetén, a legelső együttlétük után, és a tető felé indulnak a kanyargós, emelkedő úton, ahová azóta is többször visszatértek, még télen, hóban is, amikor a tó jegére is bemerészkedtek, és a nő elkezd a medvékről érdeklődni, és intenek nekik, és máris vezetik a villanypásztoros szemeteskert és a barakkok közötti részre, ahol egy nagy edényben várja már az állatokat az aznapi szemeteszacskókból, kukákból, lacikonyhákból összegyűjtött kenyérmennyiség, előbb csak beállítják az autót, szembe a rögtönzött étkeztetővel, jó húsz-huszonöt méterre attól, és várnak, ő kissé el is bóbiskol talán, amikor nem kis izgalommal a hangjában szólítja, hogy jönnek, itt vannak, és té...

Ruhátlan alszik, fátyolos a táj, pipiskedve lépked a szűz havon. Mereng a félhomály az ablakon, meleg szobában olvad egy kabát. A kandallóban izzik a parázs, pattog a tűz, egy parányi égbolt. Kéjesen játszik egy kósza fényfolt, paplanba bújik a vágyakozás. Csillagokat terít fölénk az éj, pille takarót hint, melengeti álmaink, ahogy a földet a fény. Mintha a világ cukorból lenne, hópihe szálldos, puha ágyat vet, nézd, az este mint hempereg benne. Szesztai Zsuzsa (1975-)

séta egy meggyötört körúton csonkított fák, formák mindenütt a hósánc egy autót takar az ingyenkonyha egy “A” menüt lépések is csonkokban még a koldus is sietve kér foltokban út a hóban foltokban magány, eleve tél Kálloy Molnár Péter (1970-)

„Boldogok, akik sírnak…” (Mt 5,4) Lassan, egészen lassan sötét lett, megszoktuk már, hogy ragyognia máshol is kell. Ő csak fütyörészett, s alig ment messzebb, saroknyira, mégis oly távolinak tűnt, mintha sose láttuk volna. Lombok, ágak takarták az arcát, szárnya nyitva. Köd tapogatta végig a fákat. Elnehezült verő szívünk. Törékeny ég alatt csak álltunk, apró bábuk, eltévedtünk mind a sötét ölében, egymás vékony árnyékát se láttuk. Akkor szelíden hullni kezdett a hó. Újra gyönge fényt kapott az arcunk. Közelebb jött valami vigasztaló, mire gyengéden támaszkodhattunk, de mint unott napon a téli árnyék, épp hogy mozdultunk. Már alig éltünk, pedig hívott a hó, a közös játék, s maradt nyomunk is hátra, a léptünk. Boldog volt, mert sírt egy nemzedék. Nem vigasztalta dermedt hajnal. Boldog? Sírt, hisz haza sose ért. Messze, fütyörészett egy angyal. Tomaji Attila (1959-)

Arcnélküli arcok tétova menete vonul a túlsó part felé fejük felett halott remények szárnyas zuhanása beborít mindent s hogy a félelmet elkendőzze közéjük énekszó vegyül A hó már eltakarja a szemhatárt a túlsó partra hosszú árnyék szakad - s már egyetlen tévedésünk mögül kihajolva bekeríthet minket E sikító csöndben bár sose félnél szívem Pálinkás György (1946-2016)

A félig teleírt füzetek. Az a sok és kevés nyakaszakadt titok folytatás nélküli ölelkezés. Megbőrözött a víz a pohárban, – s nem tűnik el a terített asztalról mint árva égi jel, amelyre vártam. Az asztal sem foszlik semmivé magától. Csak a székek üresek, az ég, a parancs nélküli csillagok hada sodródik az éjszaka szelében. Sötétből sötétbe tart az űr. S néha felizzik, lángol. Nem kell messzire szállania, hogy semmit se lássanak már belőlünk az égi testek. A felelősség nélküli létezés mélyén halkan nyílik-csukódik egy virágkehely. Állunk az alján, beporozva. Meddő csönd őrizi még darab ideig kínos tökélyét, az emberi fajt Balla Zsófia (1949-)

Tulajdonképp a napok olyanok, mint eddig voltak, reggel van reggel, és este van este, csak mintha hosszabbak lennének valamivel. A háttérben halkan valami klasszikus zene megy a laptopon, miközben jól vigyáz, hogy ne figyeljen túlságosan befelé, az úgynevezett lélekre, hogy elfoglalja, hogy lekösse, szinte szusszanásnyi, lélegzetvételnyi időt se hagyjon magának a tépelődésre. Tulajdonképpen a napok ugyanolyanok, csak ha most egy hete még arra várt, hogy holnap, majd holnap, ma a csendre, a hallgatásra, mint aki létezik ugyan, de még sincsen sehol, csak egy-egy ritka üzenetben, levélben, és csupán az éterben, virtuálisan, távol, valahol. Tulajdonképpen ugyanolyan minden, csak hiányzik nagyon, mint az élete mára letűnt, elvesztegetett alkatrészei, a hónap-csavarok, nap-bigyuszok, pillanat-hajszálrugók. Sétál azokon a helyeken, ahol egyébként korábban együtt, el a szálló előtt, ahol valamikor ketten is, aztán a téren, ott van mindenhol, ahol vele volt, lopott időben, vagy másképp...

Kellemes ez a langyos közeg, és belemerülni jó. Amiben úszom, az úszik bennem is, világom velem hullámzik, ringat, átmos magával, átitat. Helyem van itt. Ami körbevesz, táplál is. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy amit a mélyben felfedezhetek, az nekem, értem, miattam van itt, hozzám képest létezik, engem szólít meg, az nekem: való. Ha elém kerülhet, akkor az válasz. Rám. Ha itt lehet, akkor illik hozzám, közöm van hozzá, nekem szánták, ahhoz kíváncsian közelebb úszom. Tenger-tudásom ez.

múltunkat tanulmányozod a lakatra karcolt betűmaradványokat s a rozsdafoltot amit képtelenség tisztába tenni… pedig a hömpölygő folyó új mítoszt terem nincs unalom nincs elvágyódás marad a megszokott rítus a virágárus pavilonja mellől kóstolásra kínált dallam a kifordított pad ahol beléd szerettek kérdéseim megadón asszisztálsz ürügy vagyok – örök tartozás – szétroppant csigaház amit a megmaradás törvénye mindennap megaláz Oláh András (1959-)

Nézzem a téli fát az ablak előtt, a fagy verte alkonyt tested helyett? Kortyoljam lassan forró italom? Alkony, bögre csörrenése, diktafon kattog. Nem érdekel, van-e értelme a szenvedésnek, hogy a megbánás mit terem, és az sem, mi marad a művészetből, ha már egyetlen szabály sem lesz érvényes. Egyedül a vakságtól félek. Nyáron gyakran ébredek pirkadatkor. Olyankor nincs bennem félelem, egy érzés mégis azt súgja, közel az idő, amikor szavakat kell találnunk arra, ami túl van a határon, és számot kell adnunk arról, ami bennünk ölelkezés közben megszakad. Schein Gábor (1969-)

Gyenge vagy te, mondta a fatörzs. Nem is tudsz úszni, mondta a folyó. A gipszelés csak suttog és feszül, még jó, hogy azt nem mondja: kripli vagy. Egyedül vagy, mondták az utasok, azért jössz erre, hát nyilvánvaló. Alapnak jó lehetsz, mondták a téglák, ha nem látszik ki sehol se a tested. Az ajtón öreg tábla: „Nem bejárat”. Túl sokat gondolkozol, mondta halkan a kopasz könyvtáros, csak hogy segítsen. Lehajtott fejjel olvastam tovább. Én még próbálkozom, mondta a szív. Nem érintkezel, mondta a konnektor. Nádasdy Ádám (1947-)

Az óriás diófa az ablak négyszögében ezer apró bogával akár az ég jegébe belemerített háló Hová lettetek halaim madaraim búgó rovarok pikkelyes bolyhos csillagok gránit pengésű kövek küldjetek hangot fényjelet... Mint ha két fűszál összeér vagy összecsendül két levél Kiss Tamás (1953-)

A csendből már mindent kiszakítottam, most itt ülök a falak árnyékában, s látom, a tündérkürt szirmai között megint én vagyok az illedelmes zabigyerek, s ahogy a színek hálót fonnak az elvirágzott lombok fölött, már nincs, aki ecsetével átfessen, nincs, aki fölém szelídítse az eget. Hiába fekszem hanyatt a zöldben, csak halvány körvonal maradok a lábnyomokban. A csendből már mindent kiszakítottam, s most itt keringek bátortalanul, itt vagyok, mint egy eltévedt hang a jegenyenyár húrján, s várok. Várom, hogy belém költözzön egy gondtalan, könnyelmű utcazenész, s én ott lógázhassam lábam Illés második szekerén, bűntelenül; másnaposan. Csontos Márta (1951-)

Tudom előre, hogy milyen lesz végül az aranyeső szirma idekint, és odabent majd hány sort kell megint papírra vetnem, míg lassan felépül, sokadszor már, egy réges-régi forma, mint egy jázmin- vagy japánbirs-virág, mert ugyanannyi szótag a világ, nem fér se több, se kevesebb egy sorba, éppen olyan lesz mindig, újra s újra minden levél, s a mindenható ujja ugyanolyan mintát présel rá, semmi nem változik, ugyanazon az úton járunk, már rég meg kellett volna unnom, s jó lenne rajta ismét végigmenni. Markó Béla (1951-)

Van egy hely, ahol a még éretlen búzamezők felkiabálnak az égre több fényt követelve és a pipacsok szárnyra kelnek vérpiros törékeny szirmaikkal, hogy körbetáncolják a féktelen napot, nehogy árnyékuk fixálódjon a felázott, néma, sáros talajon s elfonnyadjanak… Van egy hely, ahol a szabadságot kilóra mérik, de a maximális fejadag csak 35 deka, és nincs jogod kétszer sorba állni, sem beváltani, ha valaki lemond a javadra a saját adagjáról… Van egy hely, ahol a tengerek hullámai körbenyaldossák az összehajtott égboltot, s az égbolt felhői szigeteket vajúdnak a víz alatt, ahol az emberek nem viselnek kopoltyút, sem palackot, hogy szabadon lélegezhessenek, és nem ismerik a fájdalmat, sem a könnyeket, csak mosolyok lágy énekét… Ez a hely agyam fekete lyukaiban rejtőzik s felzabálja még ép sejtjeim, miközben sugarak elől menekül, mik el akarják pusztítani. Vajon ennek a fogócskának mi lesz a vége? Sopsits Árpád (1952-)

Szavak nélkül, pillantásokból, titkos érintésekből értették egymást a társas helyeken, együttlétekben, pedig szinte még nem is tisztázták pontosan magukban, hogy kik is ők egymásnak, mire kell az egyik a másiknak vajon, szexre csak?, romantikázásra?, szerelemre?, mert hogy fel sem vetődött közöttük, fel sem mert vetődni, hogy egy kicsit is többet képzeljenek bele, mert egyikük sem akarja feláldozni otthoni, megszokott életét, és ezért képesek betartani bizonyos szabályokat, amelyeket soha meg nem beszéltek, egyeztettek addig, csak úgy jöttek maguktól, a törölt SMS-ek, a kivágott bemenő és kimenő hívások, a szigorú napirend szerinti üzenetváltások, hogy este, későn csak nagyon ritkán, és akkor is csak lenémított telefonnal, a minden eshetőségre felkészült fedősztorikkal, az alternatív e-mail címmel, a nyilvános helyeken való, s ezért aprólékosan átgondolt, körültekintő viselkedéssel, hogy ne legyen árulkodó jel utánuk, találékonyak voltak, elszántak, és nem volt előttük semmi lehet...

1 Bekapcsolom a sötétet hogy lássalak Igazak e szavak bárhogy is játszanak 2 A mélységek felé tartok Nem nézem várnak-e partok 3 Mindenség malmában csillag-buzaszemek hullnak a garatba: lisztjük lesz a fény Őrlik őrlik áttetsző lelkemet pillanattal pereg szitálódik sorsom a végtelenség hűs anyaölén Nincs megírva és nem tudhatom rólam majd melyik fénysugár beszél ha sötétségemet körém kapcsolom s a falakon át megindul a szél Tamás Menyhért (1940-)

Megremegek mint e novemberi nyárfák tompa őszi esőben. Már csöndes minden az ég alatt. Magas fakoronák antennái a földnek messzi neszektől borzonganak. Évszakok halnak meg bennük. Évszakok születnek bennük. Lassan de száll a lefoghatatlan idő. Novemberi nyárfák, már nem soká vártok s a tél hava jő. Gencso Hrisztozov (1940-2023)

Nézem az üres padokat egymás mellett a parkban. Mind olyan egyformák. Melyik volt a miénk? Amelyik épp üres volt, és amelyikre árnyat vetett egy fa lombja. A padok mögött felnézek a csupasz, csonkolt karokra. Bejöttem ide a parkba ebben a félig tél-félig tavaszban. Hűvös van, és nincs is mit mondanom. Sietek tovább. Pedig most választhatnánk padot, ha volnál. Hirtelen minden olyan régen volt már. Kántor Péter (1949-2021)

mocskos esőktől áztatott liget. korsónyi sörbe oldott álmok. vackok. bírni? kiáltani? kinek? Meliorisz Béla (1950-)

Könnyedén. Érinteni csak. Elhúzni pikkelye felett. Azt, hogy semmi sem ugyanaz, magától tudja meg. Tartani a mázsás vasat, mintha ő tartaná. Megszökni a siker elől, egy tükröt hagyni rá. Odaállni teste elé, elkapni a golyót. Mesélje egy életen át, hogy szerencséje volt. Közötte és a gyönyörű megállói között egyetlen dobra figyelni, ahogy a sejtek, a rögök, Kimondani, úgy, mintha ő, ahogy az ablakok párája mondja novemberben a hajnali fagyot Bertók László (1935-2020)

Most éppen itten nem vagyok sehol, pedig szeretnék lenni valahol, szerettem volna lenni, de soha nem lehettem, és időknek soka pereghet el, foglyul ejtett homok, önforgató clepsydra, senkisem voltam, leszek, bár néhanap vagyok, vagy lenni vélek, mint a jégcsapok, ahogy csöpögve hűtik a Napot. Petri György (1943-2000)

Minden csak viszonyítás kérdése, elég, ha fölkavarom magamban az egymásra halmozott rózsaszín árnyalatokat, s próbálok hozzáférni a színkeverékhez, mellyel átfesthetem a megbabonázott pillanatot, s azt hiszem, az oldatba mártott papírrózsa valódi lesz, ahogy a kisimult szirmok lassú tánccal ölelkeznek a homályban, csak azért, hogy kibéleljék a sötétség fészkét, illattal töltsék fel a repedéseket, s beférjenek a mélyrétegek drapériái mögé, hol érzékeny vándor az önmagát hajszoló gondolat. Fogoly vagyok a talányokkal benépesített, egyszemélyes óvóhelyen, elszántan keringek a lehetőségek felhígult szublimációjában, mint szűk vödörbe kényszerített hal, mely még akkor is világ körüli útra indul, ha felismeri önnön korlátait, mert újra meg újra hinni tud a számára kedvező áramlásban Csontos Márta (1951-)

A sok virágot Isten mind kicsalta, s magukra hagyta őket, míg a tél egy pillanatra éjjel visszatér, hogy két marékkal szórja a viharba a szirmokat az ördög, vagy ki tudja, talán mégiscsak a mindenható, mert együtt van még a hő és a hó, s hideg szájával a szél most kifújja a fázós ágakon a napvilágot, s már azt hinnéd, ezúttal tévedett, és egykettőre besötétedett, hiába gyújtott itt-ott gyatra lángot, pedig dehogy, ám ő sem szedheti széjjel, csak hogyha összekeveri... Markó Béla (1951-)

Hol szakad ketté az ég, hol zuhan a menny közepébe a szív mindent összetörve. Szeretsz-e még, kérdezi és hallgat, mert a szerelem szögei összetépték az arcát. Csak egy kiterített térkép vagy, farönkre tűzve. Nézd, itt jártunk együtt tavasszal, és ittunk a patak vizéből, nézd, amíg lehet: mozogtál, sárba fúló kerekes széket tolva át a magányon túli térbe. Nézd, hogy rohad világossággá minden, amit jónak szántunk. Vigasztaljon a váratlan ragyogás, ami árad, tőled függetlenül – letörli arcod, menj, van élet ott is, ahol hallgat a teremtett világ, csak a kettészakadt ég morran tűzhányókból, szíved magasra lökve a Nap perzselő udvarára. Wirth Imre (1964-)

Hiányzott, de most már eltemetem. (Szerintem ebben is megelőzött.) Mi lett volna ez, ha nem szerelem? Frissen sült rozskiflit hozott nekem, és mogyoróízű kávét főzött. Ölbe kapott. Vitt a zuhany alá. Vagy inkább be az erdőbe, igen. A kádban aztán megint megtalált, pajzán ritmusra billegett a kád, csúszott a kő, és habzott a szívem. Megterített az ágyán a filmhez, jól tudta, hogy érte odavagyok, én meg nem, hogy neki játék mindez. Megszereltem egy eldugult csapot, és vak voltam rá, hogy velem mit tesz. Hogy meddig játszhatom még a lúzert, nem érdekelt, hogy őszinte legyek. Aztán azt mondta: kisanyám, húzz el, nekem inkább egy fiatal hús kell, vonszold most már arrébb a beled. Viszonylag gyorsan túltettem rajta magam, egy húsz évvel idősebbel kezdtem járni, és ő is akarta. Jó, azért nem volt ő sem ősember. De én sem voltam már többé marha. Simon Adri (1974-)

titkokkal vemhes éjszaka a sötétségnek súlya van a kert néma és nyugtalan itt virraszt az Istenfia parázsló nyelvén hő ima a szív nehéz akár a kő lakhatatlan ház a jövő küszöbén nem lép át a ma az Isten arca fönn a hold a kertre le aggódva néz egyszülöttének most nehéz a Fiú tudja rá mi vár a földi lét csak próba volt mit emberként itthagyni fáj Fecske Csaba (1948-2025)