Lélekszirteken

A fellegek sűrűn szőtt fátyolán hideg,szemérmes fényt szitál kelet. Egy csillag reszket még a hegy felett. A pusztuló, öreg cseresznyefán, melyről tegnap kakukkszó zengve szállt, most ritkuló szavú bagoly kiált anyja, a menekülve tűnő éj után. Áprily Lajos (1887-1967)

Hagyni akartunk valami nyomot a padon, pecsétet a lezárt borítékra. Volt nálad egy mandarin, kell a vitamin, mindig van nálad gyümölcs. Bólintottam, tedd le, hagyjuk itt, ne osszuk gerezdekre. Gömbölyű válladra hullt a kezem, percekig néztük, mint egy szobrot, hogy az éhség rontja meg vagy a rothadás, olyan mindegy volt. Sosem lesz ugyanolyan már az arcunk, a szánk, a négy néma gerezd, és nem lesz újra egy a kibelezett gyümölcs, mégis körbeölelt minket valami viaszos héj, nem leszünk már messzebb egymástól, mint borítékon a címzett és a feladó neve. Ijjas Tamás (1978-)

Nézd a Soractét magas hó borítja, s a hold sápadt sarlója egyre nő, kikönyöklök a szeles csillagokra, Nakonxipánban hull a hó. Kihűl a nap az alkonyi grafitban, most tél van és csend és hó és halál, kóbor kutyaként jár a szél, a csördülő ég vasban áll. Fönn, fönn a fagy baltája villog, a téli Nap: kifolyt tojásfehérje. Babona, bánat, borok és botorság… angyalpárnáknak tollpihéje. Alvó szegek a jéghideg homokban, összekoccannak a molekulák, hajnalt lúdbőröz lepkegondolat; belémfagy lassan a világ. Csordúltig az ég sűrü sötéttel, kövérül a víz, megfagy, míg csorog, a sík mezőségen hóhalmok épűlnek, benn emberek és künn komondorok. Deres bajszok s nagy piros fülek, csipkés ruhába állanak a fák. készül le a völgybe a farkas, hideg űrön holló repül át. Orosz István (1951-)

Ne szomoríts, ne nyomoríts, hajsátorral el ne boríts, erős várat förgeteggel: életemet ne foglald el. Lángokat lehelsz a télbe, selyemben kiállsz a szélbe, havas melled ormosodik, szemem érte kormosodik. Becsületed romló pénz lett, s gyönyörű vagy, mint az ének, testünk az ördög hárfája, ejhaj, pengessen halálra! Nagy László (1925-1978)

Mikor kilobbannak az ablakok és lerombolódnak a nappalok, burjánozni kezd az éjszaka bozótja, illata. Ahogy nap oldódik át sötétbe, a sötét is tűnik majd a fénybe, s az árva testek tája, kertje mintha sebet nyelne, öl az ölet, kéz a kezet vágyja, mi külön volt, most ömlik egymásba, s az arcokra egy fenti világ éget tiszta formát. Ez a két halandó élni próbál, hangosabban minden régi szónál ujjong és ölel és kiáltoz, nincs közük világhoz, csak a hangot látják, testet hallják, felfedik egymás vad tengerpartját, s mert minden szerelem kivégzés, soha nincs ismétlés. És bevégzi röptét az éjszaka, lohad a test, múlik a méz szaga, s a magára hagyott sáros idő csak elrúgott cipő. Tomaji Attila (1959-)

Az éjszaka belopózott a versbe, ahogy a kerítés résein át a dombokról a kertbe jön, nesztelenül, és úgy, hogy azt hisszük, így kell, ez a dolgok rendje, mintha a versbe is el kéne jönni az éjnek. Az éjszaka belopózott a versbe, a betűk résein át, ahol a görbék nem érnek teljesen össze, ott surrant be, s most a sorok fölött ül, ahogy a kertben a diófa tönkje fölött. S mintha még a hold, a telihold is ott lenne a vers fölött. Egybevágó mozgás A színes szalag a kertben szertefut, a séta elindul rajta. A séta tekereg a kerten át, s pontosan, mint egy szalagon, ketten ballagunk rajta. A bal oldalon haladó vagyok én. Még nem vagyok megriadva, mert, akár egy sci-fi-ben, nem tudom, hogy mellettem is én jövök kicsikét lemaradva. Antal Balázs (1977-)

Ha hallanád sosem volt Visszhangját a csendnek hangtalan szavakat Áldozó kezed nyomán Megtörve betükre esve háromszor fénylik át az égen remegve Hangok éj csillaga Szavakkal járok utánad ujra kísért a bánat Túl mindenen rőt pipacsmezőn száraz tövis nyomát félretolva csendben betakar a félelem Álomkapuján nincs átjárás Csupán hitvány fénye Világlik mutatva mindazt Ami számít Azt is ami Nem Horkay István (1945-)