Lélekszirteken

A szép őszi estében valami titokzatos és megható varázs van. A fák rikító, szilaj színei, a harsányrőt lomb a halk hervadásban, a komorodó, fáradt föld felett a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, a le-lecsapó borzongó szelek, melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt élet szelíd mosolya, búcsúfénye - az, amit embernél úgy nevezünk, hogy: a fájdalom fenséges szemérme. Szabó Lőrinc fordítása Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

-részlet- Csendjébe burkolózik, mélyen hallgat az est. Vakvágányú vonat ablakából nézek elárvult, kietlen tájra. Előttem fogyóban a sínek, mellőlem az utastársak. Hová vezet az út... Vezet-e út még valahová... Egy ideje már bennem fészkel a válasz... A párhuzamosok a végtelenben összeérnek. Nincs már olyan messze az a végtelen. Félek. ... ne engedd el a kezem! Nélküled mit sem érek Fitó Ica (1950-)

Csak sejtheted, hogy mekkora öröm Ujjadat éreznem a bőrömön. Ha tenyerem esernyő és kabát, Esőtől óvja kényes asszonyát, És kéken futó halvány ereid Ujjbegy-billentyűin veregetik, Öklöd vékonycsontozatú madár, A markomban búvóhelyet talál. Ha elengeded, add vissza, siess, Mert kezed nélkül a kezem üres. Ferencz Győző (1954-)

„csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott” mint egy villanó pengeél a fagy szikrája felragyog valahol túl a fák hegyén hol gyújtják-oltják csillagod valaki némán ott lebeg a fák szikrázó hegyén túl mondják hogy ő a félelem ki könnyű kézzel felénk nyúl csak az nem fél kit a remény pisla világa elhagyott s nem gyújt meg neki már az ég boltozatán egy csillagot ki gyújtja s oltja életed villantja veszti csillagod mondják a lenti porszemek kiket tán végképp itt hagyott valaki száll a fák hegyén hegyen tűzön és tengeren s nem marad már csak a remény csak a titok s a sejtelem Fekete Vince (1965-)

Ha a szavak bennünk néha elégnek, tovább süt, simogat, duruzsol a kéz. Halk áramlásban nyugalom lakik. Kibontja ujjaim - tenyerem szirmait, s míg arcodat puhán átlengi valami virág - átveszi kezem minden hangulatát. Az eddig tapintott dolgok most bőröm alatt égnek, az eddig simogatott arcok most arcodhoz érnek, s mert eddig embert is bántott már e kéz, - most arcodhoz ér, s önmagába néz. Ha már a szavak bennünk néha elégnek, nagyon kell érezd, hogy süt, simogat, duruzsol a kéz. Farkas Árpád (1944-2021)

Ha ősszel jössz festett levelekkel várlak vadgesztenyével tömöm meg a zsebed sárpocsolyákba kavicsot dobálunk de nem szólunk arról, velünk mi lehet Ha ősszel jönnél, a nyárról beszélnénk - miközben sálad nyakadba tekerem - és arról is milyen messze még a tél ... de arról nem, hogy nehéz lett nélküled Ha majd eljössz, nyugalmas csenddel várlak egy padon ülve... még az is meglehet a festett levelek elvezetnek hozzám s ha más nem is,...én már örökké így hiszem

Pulóverem alatt lakik az ősz már négy éve, hogy itt lehet esőcseppjei áztatják testem bőrömön szétmálló levelek zsebemben alszanak gesztenyéi meg egy kavics...a 'tóparti eset' sálamba belevarrtam illatod itt vagy?... eljátszom a végtelent lassan havazik, hisz újra tél lesz kidobom az őszt már, azt hiszem, mert várni kell telet, hóesést is! ... így tanulok lenni nélküled

Valómnál jobbnak, nemesebbnek játszom előtted magamat. Attól vagyok jobb, mert szeretlek s mert felemellek, magasabb. Az önzés is önzetlenség lesz közöttünk. Ám mint válhatok olyanná, amilyennek képzelsz? Szerelmed cél s nem állapot. Vibráló partok szélén járok veled s lesem zárt ajkadat. Ingem nyílásában virágot viselek s kést az ing alatt, és éjjel egy-egy részt kivágok magamból, hogy megtartsalak. Faludy György (1910-2006)

Szavam selyemmé lágyul, Hogy válladat befedje. Szavam csónakká mélyül, Hogy ringatózhass benne. Szavam virággá nyílik, Hogy szíved fölé tűzzed És legyezővé hajlik, Hogy unalmad elűzzed. Szavam balzsammá olvad, Hogy ami fáj, ne fájjon, S mint hintó áll elébed, Hogy lelked beleszálljon. Szavam keleten jő fel, Hogy álmod elorozza, Szavam nyugaton száll le, Hogy álmod visszahozza. Szavam csókká parázsul, Hogy végigfusson rajtad, S a szavam szó lesz újra, Ha akarod, hogy halljad. Falu Tamás (1881-1977)

nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek azt abból tudom hogy szenvedek abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek felgyűlve benne rengeteg olajos vastag fájdalom és ez korántsem érdem nem azért érzek mert jó vagyok csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben évekig hordozódik benne az a sok alvadhatatlan érzelem nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem Falcsik Mari (1956-)

lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e lesz-e ház terasz vörösbor naplemente nagy társaságban békülékeny este szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre hol a vénülő kerti székek hátát reccsentve feszítô vendégek emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre és mi ketten megint magunk maradtunk lesz-e széles mély csönd amint kezedre lassan ráteszem kezem szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk mikor testedhez ismét megérkezem s lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri de benne testünk ringása könnyeden lebeg meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti amivel most ajándékozom meg kezed – ha végképp öregség kútjába estünk alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste Falcsik Mari (1956-)

Adj egy percet a csendnek, Végre üvölthessen benned, Tanítsa jó modorral, Hogy kell embernek lenned ! Adj egy percet a csendnek, S ne másnak: az embernek. Ősi szálait fondd újra Kemény szövetté :a lelket ! Adj egy percet a csendnek, És hallgasd ,hogyan serceg Benned hangja,fájón A tűnödő őrületnek.

Te vagy a csend Te vagy a társ a magány elfut előled a rossz jóra válik s én mégis félek. . . Tőled? nem! akkor mitől?! magamtól mindentől. . . ha csend vagy, boríts be életem, hogy ne halljam a világot ne halljam magamat, a szűnni nem akaró szívdobogást. . . meg tudod tenni? csak egymásban lenni csendben mozdulatlanul sokáig Veled, velem hogy elpihenjenek a hangok s közeljöjjön a végtelen. . . Te vagy a csend Te vagy a társ Te vagy?. . . Őri István (1952- )

Hol mint kígyó lopakodik, bűvöl-bájol, szívünkbe surran, hol szelíd galamb, napokig burukkol fehér ablakunkban, violaillatként repül, vagy csillanó szép jégciráda... De vezet, rendületlenül, egy nyugtalan, nehéz világba. Hegedű húrján sír-nevet... S a szíved elszorulva dobban, ha hirtelen fölismered egy először-látott mosolyban. Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Mielőtt ifjúságom ködbevész, könnyes szeme könnyes szemembe néz. Bársony ruhája hamvas kék szine estére belehal a semmibe. Bús játékherceg! Kis ezüst cipőben magárahagyva botorkál a ködben. Nem akad kéz, hogy megfogja kezét gyerekszivét keselyü tépi szét. Boncza Berta (1894-1934)

Csak a szép szemedet tudnám elfeledni, minden egyebedet hagynám eltemetni. Utóvégre halott vagy, nekem az, s gyászomra tán sohasem lesz vigasz. Csak a szép derekad tudnám elfeledni, nem kellene fejem öklömmel veretni! Hisz már halott vagy, mint megannyi más, kit az idő pora behull, elás. Csak sűrű kék hajad tudnám elfeledni, s ne kívánnám fejem sátrában eltemetni! Csak vágtam volna le egy tincsedet, beérném ezzel az egész helyett. Csak tested illatát tudnám elfeledni, nem kívánnám magam miattad sírba vetni. De itt ég bennem és idéz, idéz, s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz! Jékely Zoltán (1913-1982)

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Tanulni kell. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell a mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek, tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Átváltozunk ma éjjel. Te rámutatsz a kertnek egy sarkára, hol holdjuhok fehér füvet legelnek. Én várok éjszakámban. Az ég-ébenfalapban csillag-szögek. Alattuk megállok mozdulatlan. Új hajnal pálma ábrát vet kőre és homokra. A kőből nő ki szívem parázsló csipkebokra. Vasadi Péter (1926-2017)

Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs lótás-futás. A lélek, felbátorodva, kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat a polcon, talál még rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát... Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben. Rab Zsuzsa fordítása Ellen Niit (1928-2016)

ma csend vagyok ma utcazaj ma csöpp öröm ma szörnyű baj ma almacsutka kiflibél ma eldobott nyalókanyél ma roncs vagyok csak kész tragacs ma szélvédőre kent ragacs ma előrántott karszalag egy zebra aki átszalad ma bús vagyok és elesett ma sajnálatos baleset a seb helyén a sárga heg a rendelő falán a teg ma ronda, taknyos zsebkendő ma hintán feledt fecskendő ma mászókák hideg vasa ma anya sápadt-holdhasa egy répa ki a nyúlba' hisz a bank ki minket sírba visz ma hétpecsétes tesinaci ma egy lógó belű maci ma még finnyás ma már falánk tönkrevágott kosárpalánk ma csak egy mellékelt ábra ma a világ vége tábla ma egy harcos kedvű körző lemészárolt ellenőrző elkódorgott barika ma egy köldökkarika ma a folyton kínzó éhség ma egy nagyon príma pékség hideg zsírban ülő lángos kuka mellé való vánkos ma egy kisszék (rokokó!) ma lerobbant robogó ma egy tonna pillepalack ma egy egész sárga barack ma egy spulni sárgaréz ma elgépezett menzapénz ma leárazott husika ma cini-cini muzsika ma barátságos, ...