Lélekszirteken

Itt süt a Nap, színes, őszi falevelek hullanak vállamra. Ahol most élek, erdei vadak a társaim. Fát vágok téli tüzelőnek, gyümölcsökkel táplálkozom. Kávét főzök, töltök neked is. Beszélek hozzád az egyedüllétben, sorolom, amiket nem hallgattál meg. Tudatom, jól vagyok. Egy utolsó rönköt dobok a tűzre. Nyirán Ferenc (1951-)

…nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Miként lehet valakivel megöregedni, s szép szavakban esküdni, a valójában bebizonyíthatatlant... De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, milyen előbb takarni be téged, mint magam, hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak. Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, amikor a hibáinkat megnevetjük, …amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”. …nem tudom milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, mindig egy holnap.

Talán a fények. Talán a felhők. Talán a kék köd. Talán az erdők. Talán a pára. Talán a béke. Talán eljutni ából a bébe. Talán a zöldek. Talán csak egy pad. Talán ha mással, mikor magad vagy. Talán barátok. Talán a pár szó. Talán - na látod! Talán akár: jó. Szabó T. Anna (1972-)

Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: sírás, csend, szigor és révület - mi minden? Csak szemem és szemed. Ki végtelen feledésednek ajánlom múló esetemet, tőled, magamtól márcsak azt kívánom: ha találkozunk még, bárhol e világon, ne kelljen elkapnod rólam tekinteted. Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: sírás, csend, szigor és révület - mi minden? mi minden? Csak szemem és szemed. Fodor Ákos (1945-2015)

Addig kerestelek, míg meg nem találtál - s hogy ez megeshetett, úgy érzem: becsesebb életnél, halálnál. Mindaddig vártalak, míg el nem értelek s a Pontnyi Pillanat támasz-pontunk marad, hol nincs enyém-tied. Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! Az ember, úgy látszik, a végre termett, hogy mit elért: keresse újra s újra… Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen! - S e győztesen, s e vesztesen, félálomban suttogjuk: i g e n. Álmunk mély és teljes legyen. S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: ébredj velem, Jobbik Felem, ÉBREDJ VELEM! Fodor Ákos (1945-2015)

Van még minden megnevezésen túl valami, amiért érdemes. Amire még kevés a szó, a kapkodó lélegzet, az azonosító szándék. Mintha átderengene az esővel bevonalazott ablakon valami körvonaltalan káprázat ragyogása, elsimított hullámgyűrűkbe altatott ébredés, hajótörötteknek életet ígérő sziget, lombok alatt lapuló, testünkkel befoltozható háló-árnyék. Mészely József (1956-)

Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra. Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy őt a föld megkerülje. Kányádi Sándor (1929-2018)

Hideg van. Szürke ég. Egymáshoz bújó, fázós fellegek. A Nap hivatalos ügyben tárgyalásra ment. Ülök a szobában. Két deci forró szeretetre vágyom. Ágai Ágnes (1932-2024)

Bárhová lépek, beléd ütközöm. Át- és keresztül vagyok szőve már veled. Mozdulataiddal mozdulok, hangodra hangolódom. Így élünk kettős kötésben téphetetlenül. Ágai Ágnes (1932-2024)

Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a széna-illat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj… Meghalok itt is – : a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele Garai Gábor (1929-1987)

Mikor már elment, akkor tudod, hogy angyal járt bent. Nem volt szárnya, de mégis volt szárnysuhogása, oly zajtalan, oly észrevétlen: Az Isten járt itt angyalképpen Az Isten, aki mindig itt van, csak nem hallod, mert olyan zaj van. Elküldte követét a csendet, a küldött képében Ő jelent meg. Károlyi Amy (1909-2003)

Ülök csendben a szobában, Mintha csak itt volnál, Mintha csak szólnál, Mintha csak kimennél, Mintha csak bejönnél, Mintha csak lennél, Ahogy lenni szoktál, Amikor voltál, Amikor szóltál, Amikor kimentél, Amikor bejöttél, Amikor léteztél. Most csak ülök csendben Ebben a szobában, Ebben a minthában, Színlelt valóságban, Más frekvenciában Mintha megszólalnál, Minthogyha kimennél, Minthogyha bejönnél, Minthogyha kérdeznél, Minthogyha felelnél. Én mintha nem lennék, Csak idegen vendég, Éppen betévednék, Mintha én te volnék, Lassan elvonulnék, Minthogyha meghalnék. Ágai Ágnes (1932-2024)

Mint öngyilkos kezéből kiütött kés, elémzuhansz és fényed veri át szememben a halált. Kabátom alá veszlek, szorongva szorongatlak, s utolsó estemig szerelmem lassan-lassan reádrozsdásodik. Ladányi Mihály (1934-1986)

Egy diák jött az utcán szembe vélem, A gomblyukába rózsa... Ahogy méla mosollyal ráhajolt: Valaki adta: sugárzott le róla. Rózsa, illatos nyárelői rózsa... Illatos, édes, első szerelem... Nekem ily rózsám nem volt sohasem. Más virágra vágytam már akkor is: Halványabbra, illattalanabbra, De ritkábbra, csodálatosabbra. - És közben - elfutott az élet is. Reményik Sándor (1890-1941)

Falaim egyre vastagabbak. Éveim egyre vékonyabbak. Évszakokat villant az ablak. Vicsorgó tükrök megharapnak. Aszály mögöttem, üszkös évek. Lapály előttem, tüskös évek. Amennyit magam, annyit érek. Egyedül semmitől se félek. Csak senkit többé meg ne szánjak. Maradjak ég-föld vándorának. Magam leverő lázadásnak. Magam vétkéről számadásnak Rab Zsuzsa (1926-1998)

Válts utat: arra jöjj, amerre én! Bozótos sziklaszakadék peremén! Nem én: a szigorú sors mondja ezt. Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt. Születtél – s utamba vetett a por. Most már a szél is karomba sodor. Férfi csak így tehet, hogyha erős! Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős. A kar mind bezárul: arra való! Ha jő a férfi, az asszonyfaló! Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled. Rejtsd el a szívembe szégyenedet. Tiéd a férfi. A szégyen enyém, ha elejtlek a sziklaszakadék peremén… Somlyó Zoltán (1882-1937)

Mennyit kínlódik, hazudik szegény! Megbújnék vele akárhol a föld kerekén. De neki az élet a szerelem, nekem csak ő meg én. Mennyit hazudik s hogy fáj neki hogy hazudnia kell! Más nők, s én persze csak hazudom: nem érdekel. Oly magasan jár, hogy a bűneit, – azokat sem érem el. Itt hagyni? Az se segítene, hisz őt akarom, magát; ő se hagy el, mert nélkülem még kisebb a világ; akármi övé, ő mindig örök egyforma árvaság. Valamit keres, én őt keresem. Mint a zene, testtelen, bűvös bujaság előttem a szelleme: tud tisztán bűnözni, míg én tisztán is vétkezem ellene, mert énmiattam bűn csak a bűn, én vagyok a tilalom, aki kíváncsi életét sohse hagyom röpűlni, ahogy neki jó, oly szabadon, s mosolyát éppúgy elveszem, mint az enyémet ő, – mert, jaj, ellensége vagyok és ellenségem ő: neki minden kell, minden szerelem, s nekem csak én meg ő. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig Hogy lüktető lelkem sohsem jut odáig! Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva Csendes békés szerrel nem jut napvilágra! - Életemnek fáját erősen rázzátok Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok - És mint dió burka - ha húll napos ágról Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól! Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak" Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak - Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem - Ki valóra váltja - megitatja vérrel S megéteti könnyes szerelem kenyérrel! Lesznai Anna (1885-1966)

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok! Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók! Juhász Gyula (1883-1937)

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad nézésed kék halai bennem úsznak megérezlek, ha még a sarkon túl vagy. Te vagy a tükör, hol magamra látok az ablak: abból nézem a világot, s a labirintus: mindig benned járok. Faludy György (1910-2006)