Kántor Péter: A hang udvarában

És vannak mindig olyan percek,
órák, olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne,
hiszen nem bűnöző, akinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy a fejét fölemelje.
És mégis, mégis, mintha térdepelne.

És közben hallja: körben énekelnek,
s nincs eleje, vége az énekeknek,
s nincs szövege se, kottája se tán.
Egy összeszokott kórus… vagy a szél?
sziszeg, csikorog, suttog. Énekelnek.
Mintha tojásból, recsegve kikelnek
a hangok; dúrban, mollban kerepelnek,
s mind egyről: hogy a cefre hogyan erjed.

Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák,
s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –
ezek a mi zászlóink, nézd csak: barna, szőke,
fekete, vörös, hosszú, rövid, őszes…
De mintha kevés volna e széptevés mára,
mintha nem volna a skalpoknak ára,
csak fújja őket, fújja a szél, fújja.
Save Our Souls – hallod? – és S. O. S. újra.

*

Rátalálok-e még a helyes útra?
A fű benőtte és a hó befútta.
Virrasztó szellemléptek jártak arra, s járnak.
Vagy mint a medve, ki téli álmát alussza,
fülét betömi, szemét, száját becsukja,
elmém és érzékeim hibernálva
várjak, amíg megvirrad e világnak?
És csak nem jön, és csak nem jön a másnap!

Kántor Péter (1949-2021)