Turczi István: Üresség Elégia a másnapért

„és lesz e test majd, gondolat talán”
Borbély Szilárd

Ki fénybe lép magányosabb magánál”
(Borbély Szilárd)

Az Énből mi lenne, ha nem sok-sok énből volna

A sokból mi lenne, ha Egy volna a sok

Sok egyből egy is sok

Sok ismeretlenes egyetlen, egyenegy, a Leg

Egyből sok lenne

És azonnal nem én lenne

És nem fi gyelne rám

És sípolni kezdene, mint teafőző a gázrezsón

Számolni kell a reggelekkel

Most A mostban

A gőzölgő mostban

Konyhám közlekedő edényei közt

Elmosatlan napok Odakapott tej

Kávézacc Foltos terítő Kiflimaradék

Felbontatlan gázszámlák Hivatalos értesítés

Akár a teafilter, lóg belőlem az idő a gőzölgő

mostban Három cukor Fél citrom Sütemény

Azt rágcsálom Anyám sütötte Finom

és ártatlan ízű Egy kisfiú van belesütve

Aki én Aki én Aki én vagyok

Hol az újság A sportoldalon kezdem

Neymar Messi Az isteni Cé

A magyar foci megint szép lesz

Nem szokásom szabadulni szokásaimtól

Az én reggelem nem más A ház Az utca

A kert A kerítés A nyírfák A sok tömör fenyő

Egy az én kertemben áll Átrendezem a fákat

Több madár jusson a fenyőre

Közben surrog, surrog a fény szövőszéke

De a madarak ma némák

Nem mondanak nemet Se igent

Megtartják maguknak érvelésüket

Az én reggelem nem más Eltévedt illat

Vízzel birkózó láng Araszolás

Fel az ágyból Fel a székből Fel a lépcsőn

Araszolás Fel egészen a száj padlására

Kicsit ragad a süti Elfelejtettem hűtőbe tenni

Iszom rá teát Mindig teát iszom

Ma sem főzünk kávét Ma sem

Az én reggelem nem más A dombok fent

Lent a kaktuszaim Kaktuszok nélkül nem élet

az élet Fent és lent Lent és fent

A látvány hűlt helyén Lent és fent között

Ahol fű leng át a búcsúzásokon

Ahol gondolatban mindig kicserélem

az isten alakját

A közöttben,

ahol távolság néz nagy üres szemekkel,

és a fény súlya angyalokban mérhető

Ahol az árny rávésődik az árnyra

És a világosság, mint finom por,

szállingózik be az ablakon

Az én reggelem Az én reggelem

nem más, mint az iszonyú kezdete

Várok Várás van

Átfolyik rajtam az idő

Szálanként szakadnak szét a színek

A bent, a kint is lepkeárny

Üres a pohár Nagy a csend

A csend akár egy nagy, üres pohár

Nem akarok nem akarni De hiába

Nincs akarat a tagjaimban

A jelenlét puszta váza,

ami belőlem megmaradt

Állok a kövön Magam is kő vagyok

Kő kövön

Itt minden csupa rom

Várás van

Várok Én Az én

mint személytelen névmás: vár

Nemigen megy nekem az azonosulás

Honnan jön, nem tudom, honnan lesz,

nem tudom, nem tudok semmit

A Semmit faggatom Csak úgy Üresben

Néha lefújom a port az üveglapról,

alatta látszik mindenki

Számolni kell a reggelekkel

A vétkek A távolság A test

A test hazugságai A nyíratlan

fű, mely áthullámzik a virrasztás felett

Nem tudom, mi az,

mi visszamúlik, mi az, mi előre fáj

Régi bevált szavaim körül őgyelgek

Néha a megérzéseimre hagyatkozom

Ha már várás van

Tegnapolás Holnapolás

Két kézzel szórom

az elmúlást a rémületbe szét

A Semmit faggatom Hová lesz,

ha feltűnik, hová, ha el, és nem marad

utána semmi És hol marad, ami előtte

volt, nem tudom, hol marad, hol maradnak el

a dolgok A dologtalan, a cselekvő igék

A színek Az árnyak A régi reggelek

Nem tudom, honnan a hajnal,

honnan a kék, honnan a köd,

honnan a tehetetlen mohóság,

honnan a hidegen kopogó hangok

a halántékomon Honnan a kontúr

A kontúr, ahogy megfogalmazódik

Honnan a füst, mondja már meg valaki,

mely úgy száll föl, mint az áhitat

Honnan az áhitat Ismerem ezt az érzést

Mintha én sóhajtanék

Várok Ha már várás van

Üres a papírom, csak a szél jegyzetel

Turczi István (1957-)