Lélekszirteken

Csend, por, piszok egy sötét színpadon, az üres termek rossz akusztikája, kertem tintába mártott almafája, s a reggel visszatérő irgalom, ahogy felbukkan arcod és kezed az éjszakából, ahogy leapadnak a hullámok, amelyek elragadtak, ahogy összerakott és szétszedett, fényes kagylót s csigát hagyott hajadban, ahogy lebont s fölépít szakadatlan, ahogy néz, forgat, majd mégis kidob magából, és én boldogan fogadlak mindig, mert újra s újra visszakaplak, s még álom van csak köztünk, nincs titok. Markó Béla (1951-)

hanyatt a vízben, a vízben hanyatt - asszonyformájú felhők alatt vörös napkorong: vérző mozdulat, ahogy a földből kiszakad; a hajnal hűvös, akár az értelem, a medencében lázas őselem ölel, simogat, én is mozdulok: hajlatok, vállak, ívek, tomporok - az ég bennük felragyog: mintha valódi asszonyok, mint valódi szerelem foszlanak, hiába markolja őket a képzelet, összezárul mögöttük a pillanat, ahogy a víz, ha a medencéből kilépek, s nyomom se marad. Jenei Gyula (1962-)

– részlet – (nem varietas, de laktat) Már így mostanában korábban lesz késő, bizony, a nyár hajszálába lopván beszökik a vén ősz. Ilyenkor nagyon lelkiállapotba kerül a kósza test, van, hogy az elbizonytalanodás jelensége jön rá egyenest. Az égbolt olyan, mint egy galambszürke öltönynadrág, nem a sliccénél nézve, hanem hátrább. Hasonlóképpen az élet is igen nehéz esésű, folyton folyvást lehúzza a pénztárca és a fésű. Mindig felfeslik valahol az agyi gondolat koptatója, pedig hajszálra egyforma léptek lógnak ki alóla. Menő púpok a felhők, egyre a világ kitérdesedik, és a vasalással nem lehet megoldani a kérdéseket. Mint hogyha egy közületi étkeztetés lenne a lét, amelyben nem a rizseshúst változtatják, hanem a nevét, ami nem tápértékileg jó, sokkal inkább pszichésen, az étlapra fektett hangsúly is nagyot nyom az evésen. De csitt, amikor a lélek már teljesen ellaposodna, egy-egy haladás képében zömmel kisüt a napos oldal. Sajnos, mire a sok jogosult az úttesten keresztül odafut, a bőség

Pár utolsó sugár szögez padhoz a nyár mégsem én pilinkézek hulló levél ága reszket érte utána kap veszteg miért nem marad nincs terve holnapra a következő pillanatra eszébe nem jut feltakarni gyökere törzse titkait Zsengétől mérgesig zöldellő dagálya apályra mit felel ha lombja egyszer égre kel kórusban szólót énekel s ha paktumot a széllel köt ugyan melyik enged a huszonegyből Színén milyen emléket melenget igényli-e a társaságot fonákján eltűr-e kártevőt átkot túlél elvisel bevall mit maga vét hibát nem szórja be hamuval fejét bűnben nem vezekel ahol a szánalom ott veszik el Ritkaságszámba megy ha a pad a város főterén szabad dimenzióiban pihenő fája a levelet ide ejtette ő meg félszegen és félfenéken ül ketten is ülhetnénk egyedül de hol itt egy fa talán a szökőkút egy ága termette nem más szál levél utolsó csobbanás Czilczer Olga (1940-)

első (távoli) sziget itt zöld a tenger, az asszonyok szeme barna, itt verejtékben fürödnek a délutánok, lassabban járnak az órák, és a hírek nem rólunk szólnak. itt olyan az élet, hogy hasonlít magára, itt minden mintha majdnem volna: hatalmas a nap, ahogy feljön, s amikor a horizonton lebukik holtan. itt hirtelen minden vihar, akár az indulat, esetlegesek a szavak. itt akkora a páratartalom, hogy föláznak a metafórák, mint a szerelem gyors szeretkezés közben. itt hozzánk szokik az elmúlás, hű kutyaként figyel, s ha megsimítod, lábadhoz fekszik, csaholva rádlehel. itt zölden hullámzik a tenger: tavaszi búzaföld. második (fél)sziget (t. g. verseit olvasva) valaki diktál bodzavirágot mond zuhanás közben hazagondol beméri koordinátáit máskülönben megfagyna akármelyik évszak közepén számítógépbe írja honvágyát de iróniába fojtja a mondatot és másnap püffedt vízihullákat kerülgetve meztelen mellű nőket bámul hogyan lehetne megverselni őket a medence huszonnégy fokos metafora csattog a feszí

Megtalált az ősz és messze visz, de az eső függönyén át látni még. Izzó bokrok, koronák vén istenét és költözők ázott szárnyait. Fák merülnek, felszállnak újra, az évszakok rozsdás hajói. Ledobott ruhák levéldíszlete, csak csontváza marad a tájnak. A szeptember beszökött, sétál, utcákra adja arcait. Nincs pulzus a falban, csak ablakra feszülő fény. Hályog lett a nyár toronyházak szemén. Albert Zsolt (1973-)

Kövekre festett hajnalok, élek-e vagy épp halok? Örökké ugyanaz és örökké ugyanott. Szökellő angyal egy nem létező létrán, aki leveri a csillagokat. Zalaba Zsuzsa (1970-)

a spájzban kalapács, turmixgép, reklámszatyor, csírázó krumpli, liszt, kiló cukor, néhány félrohadt vöröshagyma, meztelen izzó, üres tojástartó, két kimaradt fehér csempe, kólás- flakon, olaj, bolti metélt. egy füzér cseresznye- paprika sok éve porosodik ott. már nem bírom a csípőset. kikopnak az ízek a számból. ha gyerek korom mézes kenyerét harapnám, beléfájdulna a fogam; képzeletben kóstolom csak a hatalmas karéjt, melynek utolsó falatjait szárazra szikkasztotta a sűrű, ikrás arany. a lőcsén befalt ecetes hering harmadától egy hétig fájna a gyomrom. ebben a nejlonzacskóban felejtett zöldség szagát árasztó kamrában nem csepegteti padlóra zsírját kolbásszá nyurgult hízó. padló sincs, csak linóleum. jobban illenek hozzá az üres üvegek, mint a celofánnal lekötött meggybefőtt, pedig attól a láz is elinal. nincs birsillat, törökmogyoró nem zörög. itt az alma se bírja ki a telet, szeplős lesz, akár a gyerekek, ráncos, mint a fahéjszagú öregek. itt nincs bödön, zsírbafagyott oldalas, konyha

A legek-nélküli ősz termését nézed az omló kérgű fán semmi se volt semmi se maradt a nyári szárítmányból: a hő a hó elől gyökérben törzsben kamatozik mint érc az atomtégelyekben - ha kell hát majd kicsap... Egyetlen levél az utolsók közül is leghátrébb maradt: ragaszkodik egy oldalághoz balról - a nyugati széltől remeg színehagyottan mint valami zászló ha újra indulókat fújnak - tenyérnyi gyászjelentés akár egy vers: az erezetek árkaiból kicsapó láva ha mégis rendben zúdul alá. Szemem áll rajta: a helyén marad talán kibírja tavaszig oly erősnek látom ragaszkodását. Oly kitartónak hűségét az omlókérgű alapzathoz. Mozgása követi a szél hóbortjait: csavarodást váltást cselt ami jöhet. Függ az utolsók hitével. És a megmaradás dicső koszorúját fonja fölébe a novembervégi égből érkező fehér zuhany. Nagy Gáspár (1949-2007)

Az ablakom már nyitva, nézem sokáig a házakat, s bámulgatok egy nádszál-rengetegre, az erdőre, hogy kigyulladjanak a fák a libegő madárrajoktól, csak a versek maradnak ugyanazok, lovak, szőke rozsvetések, körhinták, galambicák, ösvények, vaddisznók ásónyomai, aszalódik öregemberré szó, kenyér, mennyezet, kihűlő páskom, mely volt, födte a kút szakadékát, és újra van, de minden összegabalyodik, mint a cérna, azt hihetném, én is ott vagyok, nincs nyoma változásnak, ostorom lassú rívással tovább lobog az időben, éppen csak úgy, hogy a felébredő gyerek mosolyogjon, mint békés álmában tette, suttogás-közelben, amikor elment innen, farkasok évszakából, ünnepet bevérző madarak, királyvargányák hajnalra már köddé foszlott útján Tönköl József (1948-)

arcára rózsákat dob, megcsípi a hideg feszesre húzódó bőrén slankuló csepp gördül a folyásba maszatol ujjbegyére ülteti a sós könnycseppet elringatja hizlalja kezét a járás üteme válla után lódul beleakaszt a járás ütemébe torpan leng lódul visszafog megáll súlyos minden lépés a vékony kátránycsík fektében őrzi a nyár teherautók kerékpár vasalt bakancs nyomait elszáradt füvek borzas gazok nyíló rakéták diók és gesztenyék ami az ég felé nyúlik zölden előbb a földre hull mementónak utóbb marad kezdődik az érés romlik egybe a lassú száradással fogyóban törzsből zsákokból a táp a fásládákban alulra szóródik a gyújtós maradéka finoman rezeg a szermethalom az ólommal sújtott szakadozott szélű lapokon megrakja a kályhát vastagot vékonyat gyújtóst vegyesen középre lyukat hagy oda majd papírt gyömöszöl furkót formáz címlapból vezércikkből eltépve sport belföld gazdaság lángol a kultúra amúgy is jelképes oldala a sok kis színes hasáb a sportnál már pattog és füstölaz odúban nagyot buf

Mindenben ott a szépség kávés papírporhárban a kidobott virágban az őszi szürke rácsban, a rácsodálkozásban, a lengő levelekben, a múló leheletben, köröttem és fe- lettem - 2. Mit akar tőlünk az ég, hogy mindenhol ott van? Mire vár, meddig és mindig, az egy szál világos ablak? 3. Az van, hogy semmi sincs, csak süti a falat a nap. Lángol a látvány, izzik a szemben a reggel. 4. Átjár a fény, táncol a légben az üvegszékek lába, tág üvegasztal a felhő, zajlik a tér tolulása, szétoldódik a táj, a logika ragacsa ha enged, olvad a test, a határ, a szorongás, végre felenged. 5. Fény árad az ajtórésből, felismerem, tudom régről, odatúl nagy ragyogás van, magába old, ne is lássam. 6. fellobog fellobogózva a rózsa reszket az őszi diófa ég adta éget a szépség érzem a lélek ütését 7. A fák, az ég, a szikla belépnek álmainkba, széthúznak szédületté egy pontból rengeteggé egy percből tág idővé élőből létezővé Szabó T. Anna (1972-)

az üvegfehér, maszatos hajnalban teregetni kezdi árnyalatait a szél. keze, lába semminek nem nő, a lombokba rendeződött levelek ereik teljében, zölden lopakodnak. feltűri gallérját és a vasalás nyomait keresi a kéz. az ing élei. a meder irányát keresztül-kasul borogatja a hajnali könnyed szélfutam. száraz ágak a levegőben. száron a gyümölcs, a ruhák száradnak a napon. aztán erősödik és a ház falának szakad a szél. megtörik, körbefonja és a fizikaórán tanult felmerül. a levegő áramlása a szélcsatornában, légellenállás. pihék, ágak, levelek. koppan a boríték a postaládán. a bedobónyílás visszacsapódik, a levél gravitál és felmerül a lassan bontakozó délelőttben a zenei ízlés nyugtalanító taktusa. folyik a szobákból, a lehúzott redőnyök mögül a dallam, a ritmus remeg a falban, fecnikre tépett cetlikről a bevásárlás múlt ideje villog, a kanyargó keréknyomok eltűnnek a fűben, a rosszul beállított első fék sikkanásai. ha blokkol a kerék, a szódáspalackok elszabadulnak, egymáshoz nyomódik gyü

Beszélgetés közben fejed félrefordításának jelére megindulnak a bérházak paloták vitathatatlan jelenlétünket kiterjeszted a zegzugos teraszokra szecessziós díszítésekre is a fiákerek mintha állnának a kétoldali vonulásban időutazást játszol otthoni ráérősséggel szavaim falai közé zsúfolod utcányi birtokunkat visszanézésed békés hódítás megerősítés hangunk megnyújtása körénk kerítése. Lődi Tamás (1950-)

Zuhanásodat hullócsillagok, csepergő eső és szállingózó hópihék szépítik. A vergődés a lélek üresjárata, behúzott kézifékkel dobogó szív. Hamuban sült pogácsád a mindenség terhe. Korty víz a vers a sivatag közepén. Exupéry rólad álmodik két csavarhúzó fölött. Olajos kezekkel megeteti a báránykát. Szavakat szelídít a magány. Örökké hajnalodik álmaiban. Érkezése is végtelen. Zalaba Zsuzsa (1970-)

(Nothing Else Matters) este kilenc múlt pontosan egy perccel most bújik ujjaimba a vágy vizet engedek a kádba kibontalak köntösödből magam elé ültetlek átölellek hasad simogatom habbal fedem be szemérmes részeid bárhol is legyen legyél – a tér csak hozzáállás kérdése tizenegy múlt harmincnyolc perccel túlcsordul ráncos ujjaimból a vágy hajszálaid között fejbőröd simogatja pórusaidban komponál szimfóniát egy életünk egyszer éljük – csak érzékcsalódás a távolság (Love Me in Black) padló és mennyezet között levitálok meg-megharap asztráltested gyönyörű succubus ma narancsból van és lángból a lüktetés meg vízből egy helyi érdekű tóban pattanó habból építünk palástot paravánt kellemes játék bőrt bőrhöz vezet időgépem hamarosan elkészül mesélem be fogok avatkozni a múltba korábbra teszem a jelen elejét én mohó kicsiny tengerünkben tucatnyi világítótorony fényében szét akarom tépni az időt én telhetetlen Király Farkas (1971-)

A nap még füstölög a hamvadó hegyek fölött. A homály inge mögött dereng a rét. De már itt sündörög, s lehullt levelekkel zörög elbóbiskolt fák között a vak sötét Fecske Csaba (1948-)

Történt valami: a billentyűket letapogatta az este, éjjel beléjük bújtak a hangok, a kromatikus skála hol felfelé nyújtózkodott, fel az ég felé, ahol csendet szül a végtelen, holdat az éj, napot a reggel, hol csillagrojtjába kapaszkodott az ősz; az avarszagban ott van a gesztenyebarna elmúlás; az Isten csöndje, a szabadságé; megsárgult hangok hullanak alá az égből, felseprem őket, a darabjaira hullott dallamot, magamban összerakom, hogy akkor is szép legyen az élet, ha éppen nem az – így történt meg a valami: felhőfodrosodott a táj, s benne az október és maga Csajkovszkij Lajtos Nóra (1977-)