Benő Attila: (mikor nem kelt fel a nap)

Azon a reggel, mikor nem kelt fel a nap,
az első óra csak várakozás volt, tömény csend.
Talán csak késik… Talán még éjszaka van,
vagy rosszul járnak az órák odakint, idebent.

Majd találgatni kezdted a sorsod:
teljes napfogyatkozás lehet
(bár nem jelezték a csillagjósok),
vagy rejti a napot előled
valami sűrű fekete ködfátyol.
Meglehet csak álom az egész:
reggel a kerted újra fényben lángol.

Válasz, áltatás és bizonyság nélkül
vártad, hajnallá tisztuljon a konok rengeteg,
de a délelőtt komorlott, sötétült,
és nem akart oszlani az éj, fakó szöveted,
és minden reggeli szokásod elévült.

*

Azon a délelőtt fölment az ára
a kenyérnek és a bizalomnak,
az elmenőkről, a maradókról beszéltek,
és arról, hogy lesz-e még holnap,
a tünékeny előjelekről
(melyek oly világosak utólag).

Naptalan volt a dél és a délután.
Merre süllyedt dél meg észak?
Lehajtott fejjel álltak a tarlón
a napraforgók egész nap.

Mesterséges fényben vártak
a tücskök és a fűszálak.
Nőtt az ágak napfény-szomja,
de csak sötét aszály áradt.

Miféle veremből néztél a magasba,
hogy csak sötét folt-foszlány volt az ég,
könnyedén eltékozolható,
és minden emlék kihűlt tartozék?

*

Nappali sötétben égtek a lámpák.
A méhek a fényt mindhiába várták.
Látnokok, mágusok dadogtak, hebegtek.
Hova süllyedtek a derengő kezdetek?

Kavicsok közt kerested a rejtelmet;
a fákon csak fekete alma termett.

Száraz nádszálakat zörrentett a szél.
Meddig kanyarog, ki sötétben útra kél?

Föllélegeztek a késő esti temetők,
a felhők fölötted: fekete gyolcslepedők.

Gondoltad: lehetne még másnap.
Hogyha már nem neked, másnak.
Túllapoztál volna a testeden,
de a fény a lapszélen se rebben.

*

Aztán színekre pirkadtak a tárgyak.
Mégis eljött éles fényekkel a reggel.
A fáid új világosságban álltak.
Más-világot érintettél a szemeddel.

Benő Attila (1968-)