Lélekszirteken

Sétálok esti csendben De hajt a képzelet. Fékezném egyre léptem, De jaj most nem lehet. Futok, s velem szaladnak A fák, s a házfalak, Kiáltanék a csendben, De jaj, most nem szabad. Fal mellett kék lidércek Űzik az árnyamat, Nyomomban sárga ördög És zöld manó szalad. Rohan velem a felhő Rohan a Hold, a Nap Amott egy üstökös száll, S a felhőbe harap. Végtelen hosszú út ez, Lábam nem bírja már, De futni kell. Rohanni ! Nyomomban a ragály. Hová lehet szaladni ? Lángot vetett a Nap, Elémvág és sietve A fák lombjára csap. Szaladjak ? Vagy megálljak ? Mennék, de nem lehet. Köröttem száz lidérc áll, S ezer manó nevet. Staub Efraim Arie (-2016)

Nem vagy te szebb a többinél mégis te vagy a legszebb. Nem vagy te jobb a többinél mégis te vagy a legjobb. Furcsa ez a játék keserű az íze szempillám mögé rejtőző. Nincs tested amely a gyötrelmek jegyeit viseli magán nincsenek szokásaid amelyek a jámbor bárányt vérengző farkassá ingerlik nincsenek rokonaid akik gyalázatot hoznak rád. Ó te legszebb és legjobb már csak az emléked vagy nekem. Elindultam hogy megkeresselek az alkonyatban hogy megcsókoljalak mielőtt a nap alámerül a tengerbe de szakadó eső mosta el az utakat ragadozó pofájú szél marta szét hajóm vitorláját. Körbevont fal mellett tapogatódzom emberemlékezet óta. Kassák Lajos (1887-1967)

Az a kisfiú jár el hozzám Mostanában, nevetve, holtan, Aki voltam. Édes kölyök: beteg, merengő, Körüllengi s babrálja lágyan Szegény ágyam. Vénülő arcom nézi, nézi Csodálva s könnyét ejti egyre A szememre. S én gyermekként ébredek sírva Százszor is egy babonás éjen, Úgy, mint régen. Ady Endre (1877-1919)

Álmomban láttam a tengert: dühöngő széllovak mögött vágtatott gyeplőit fogva s a sziklapartra felszökött. Nem a szél verte arcul őt, ő korbácsolta a szelet. -Micsoda harc volt; győzte, s haj! - kékvízű szeme nevetett. S láttam a tengert, a tengert! Öreg volt, fáradt, együgyű, ráncos arcán borostás tüskék, ujjain olajgyűrű. Gazdag Erzsi (1912-1987)

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve arcátlan elhagyod magad, alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, a lámpa fénye majd beléd tapad. A levegő meg hosszu-hosszu szálon a fogaid közt ki-beszáll. Messze sodor és kicserél az álom. Tükröd előtt fésülködöl tunyán. Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz; parázna vagy, kétség se fér e hithez, parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz. Tulajdon árnyékoddal összefekszel, mindegy neked, kivel-mivel; de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, végűl minő medúzafő leszel? A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát. Lekuporodol, s alólad a párna, a halom párna fölmered, mint néma hasábokból rakott máglya. E pillanatban szinte értelek. Parázna vagy, mondom neked, parázna, – hallgass, míg végére jutok! – de szíved alján embertelen árva, s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod. Pilinszky János (1921-1981)

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni. Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem, napozva, álmodozva amint ott ül a kertben s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben. Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan, mint aki gondol egyet a susogó lugasban, föláll és szertepillant és hirtelen megindul és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl ott lappang, elvezetni a távolokon által, két oldalán a búcsút integető fákkal. Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek, azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy. József Attila (1905-1937)

Volna csak enyém az ég köntöse, Arannyal hímzett ezüstszínü fény, Az ég kék, sötét s szürke köntöse, Melyben az éj jár s a hajnal s a fény, Azt teríteném lábaid elé: De minden kincsem csak az álmaim; Álmaim terültek lábad elé; Lépj lágyan: amin jársz: az álmaim. Szabó Lőrinc fordítása William Butler Yeats (1865-1939)

Lassan egyre lassabban járni Útközben csak úgy meg-megállni Magad előtt is úgy csinálni Mintha csak ez volna a rendje Nem álomszárnyon szállva szállni Az ihlettel is csínján bánni Halogatni nem csodavárni Váratlanul jön rád sosem vár Még vendégséget is rendezni Szakácsmagadért is kitenni Hisz enni úgyis kell Csak ennyi Nem kár ha rámegy egy egész nap Régi barátokat elhívni Együtt még valamibe bízni Egy tiltott tüzes kortyot inni A még maradék évre napra Napok is tudnak lassan múlni Láthatni őket kútba fúlni De nem kútból kincset felhúzni Mit is kezdhetni már a kinccsel A szemből szökő villanásra Lassan csak akkor nézve hátra Mikor már az a szem nem látja Elég ha esetleg megérzi Lassan még arra emlékezni Amiről azt se tudni ez mi Idő nem fogja feljegyezni Sosem lesz helye semmi tárban Aztán villámgyorsat zuhanni Járdán Úttesten Nem maradni Jogsértőgyorsan elsuhanni Mint egy rendszámnélküli jármű Somlyó György (1920-2006)

Hogyha most elindulok, aztán balra fordulok, egy kis útig, titkos útig lábujjhegyen eljutok. Egyik oldalt házak háta, fal a másik oldalon, és a lombok zöld szakálla átömlik a kőfalon. Nem jár erre senki, senki, csak talán a Nem-tudom-ki, az is akkor, hogyha kell, kézenfogva Senkivel. Messze innen utcalárma, messze dong a kisvasút, így bujik a – pszt, pszt! így lapul a – pszt, pszt! titkos út. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Térdre hullottam, s mint akit megvertek, nem remélve semmit se már, csak még egyszer beszívni a közeledő hajnal illatát, úgy vártam a csendben. Jött is lassan lopózva, felkúszott a hátamon, befúrta magát a hajamba. Megadtam magam a sorsnak, de az utolsó pillanatban tekintetem beléd ütközött. Nagy István Attila (1947-)

Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratók háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha a planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló - csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. Én az ítélettel beteltem, akarom hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végülis kinyújtnak, így is vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a koloncom tömérdek! Kik elmúln...

Se rím, se ritmus, se külön nyelv, se hang, se tűz, se szárnyalás: csak egy-egy szó, amit különben vagy úgy nem mondott még ki más. Csorba Győző (1916-1995)

elrejtem magam hogy megtalálhass alkonyatból vetek neked ágyat kiszólok érted az éjszakámból elengedlek ha a hajnal lángol tűnődő ujjaimmal vigyázok ne riassza el a csönd az álmot elrejtem magam hogy megtalálhass szavaimból vetek neked ágyat metaforákkal üzenek érted végigfut a láz ha megérted vacogsz? borítalak takaróval: melledre hajlok perzselő szókkal elrejtem magam hogy megtalálhass karjaimból vetek neked ágyat szólok a májusi orgonának a már elköszönő gyöngyvirágnak és neked is ne siess maradj még — hullajtja szirmát a tavaszi ég Nagy István Attila (1947-)

Nem vagyok jó. Én nem tudom szeretni, ki nálam is rútabb, vagy kevesebb. Nem tudnék velük, értük élni. (Halni? semmi: e l ő l ü k menekülnék el: a lényeg ennyi.) Igaz a könny. Lelkemből ered, ha pereg; ám ez csak részvét. Más a szeretet. Fodor Ákos (1945-2015)

Lehunyt szemem pilláján ott remeg, hajfürtje fürtjeim között, keze kezemhez oly hasonló, szeme színe szemem színéhez, az árnyékomban úgy merül el, akár egy kő az égi mélyben. A szeme folyton rámragyog, s nem hagy aludni engem, oly fényes álma is, hogy sápatag és párologva száll a nap; nevettet,majd a bánat súlya nyom, beszéltet is, pedig nincs mit mondanom. Radnóti Miklós fordítása Paul Éluard (1895-1952)

1 Láttad? Ma éjjel szomorúfűz akadt az útunkba és oly szomorún könnyezett ki a fekete és lázas udvarból, hogy félősen, sejtőn megremegett a testünk. Láttad? Amikor reggel arra mentünk, a nap az ablakra költözött és ragyogni akart, de a fűz fejével elébe borult és elfojtotta a ragyogását. Láttad? Ez a gyászos, furcsalombu fa minket sirat, két csókot, amely összeakadt és most szakadni készül a könnyesen ragyogó mindentlátó, szent ablak alatt. Reichenberg, 1928. február 25. 2 Néha a fiadnak érzem magam, ki lopva nézi vetkőző anyját és csodalátó szeme kicsillan kamaszévei unt undorából és beléd szeret. És beléd szeret a testedet látva. Néha a fiadnak érzem magam amikor csókolsz a homlokomon és mikor én bűnös borzalommal az ajkaidon csókollak vissza mert úgy szeretlek. Mert úgy szeretlek és az enyém vagy. Néha a fiadnak érzem magam, feslett és szerelmes rossz fiadnak, mert hideg és bűnös éjszakákon a melleden nyugszik el a fejem csókjaink után. Csókjaink után én jó kedvesem Reichenberg, 192...

Valaki mindig jön, valaki mindig elmegy; gyöngyökre lép a távozó s a gyöngyök szétrepednek. Az érkező hazát keres hajadban, szemeidben, mint akit romok közé szültek háborús őrületben, s a romok közt nem maradt, mert hívták vigasztaló vizek; hívták egy test friss szakadékai: a távozó utáni sebhelyek. - Csoóri Sándor (1930-2016)

Az istenek dolga az estét elfújni mint a lángot, helyre rakni itt-ott egy fát, a szürkületet széthinteni s az ajtók alá meg huzatot ez az istenek dolga ágyba rakni az embereket, magot gyönyöréből menteni a vízvezeték susogását halálfélelemmel kísérni feltárni a világ értelmét alvással és lélegzéssel, versenyekkel keresztre feszítéssel s ezt mind ismételgetni. Tóth Z. László fordítása J.W. Oerlemans 1926-2011)

Kerti ünnep tündérek nélkül? Nem küldtük szét a meghívókat? Rossz szervezés? Remény se volt rá? Pedig hogy vártuk, hogy kigyúljon a kedvesek késő derűje! Hívatlan, sötét vendégünket hogy ne kelljen hellyel kínálnunk. Kerti ünnep tündérek nélkül. A sötét vendég hátradől, és elősorolja bűneinket. Halmai Tamás (1975-)

A torz alak, kit szemedbe sírtam magamról, már örökre ott fintorog. S én, mint csodavárók, áhítattal remélem, hogy van még egy tekinteted, amelyben gyönyörű mosolyom táncol. Hervay Gizella (1934-1982)