Lélekszirteken

Nem lesz ott semmilyen jel, se egy nagy fa, se egy kőkereszt, se egy folyó, se egy híd, se egy rozsdás vasúti sínpár, nem lesz egy fekete kutya se, vagy ha lesz is, egy fekete, nem üzen neked semmit, se ő, se a gazdája, egy szőke, lófarkas fiatal lány, aki pórázon vezeti, és főként nem lesz egy tábla, rajta felirattal, amiből tudnád, hogy odaértél, ott vagy, úgyhogy lehet, hogy nem is veszed észre, és továbbmész, anélkül, hogy lelassítanál, megtorpannál, megállnál, körülnéznél, hogy valami az eszedbe jutna, és a szemed megtelne könnyel, a határon. Kántor Péter (1949-2021)

az ajtó mögött állt az öreg sifon a faragásmintákra már nem emlékszem csak alul a hatalmas fiókra s az elegáns rézfogantyúra amit az ószeres is megcsodált jó volna visszatérni egyszer abba a depresszió nélküli világba körülszaglászni végigtapogatni a tárgyakat szavukat venni hogy mellettünk maradnak érezni a kemence melegét a fonott szalma illatát amelyből táskák szőnyegek készültek csimpaszkodni a létrán és kúszni a padlástérbe rejtett kukoricazsákok között vagy a kút kávájának támaszkodva bámulni a mélyben hullámzó eget hallgatni a kavics csobbanását kutatni elrejtett kincseket megkérdezni az álmokba szőtt karikásostort a foszladozó falat a törött kerítésléceket s átölelni még egyszer anyát mielőtt rásötétül a sívó homok Oláh András (1959-)

Teszler Tamásnak Álmomban összeköltöztünk. Tér nyílt a térben, a kereszthuzat a hiábavalóságot az utcára lökte, mint könnyű ruhában csalfa nőt, felgyorsult a város pulzusa. A ziháló ablakból néztem, a sűrűn zárt pillák, a sötét zsalugáter miről fordítja el a szemét. Láttam a múltat vegyülni, a tied az enyémmel, mint páternoszterben, emelkedett, süllyedt történetre történet, így ritkult a fojtó légsűrűség. Odabenn új formákat rajzoló éles délutáni fény, mondtad, elvakít. Mondtam, én is tanultam félni. Időtlen idők óta hullottam feléd. Hogy egyszer majd megtart a föld, éjszakánként hittem csak el, míg jöttödre vártam. Elalvás előtt festett csillagokkal takaróztam, hálóba tekerve kimelegedtem, leizzadtam, annyi nyirkos csalódás jött, hogy mire ide érsz, előtted lecsupaszítva álljak. Olyan ez, mint a sejtés bizonyossága. Égboltra rajzolt két kerub, illúziókon át emelkedik, majd mélyre süllyed, tudni akartam, milyen a mocsár és mekkorák a felhők. Tudni te is, hogy a teljesség legyen megoszt...

A Te versed A tiéd... Csak neked adom Csak neked írtam úgy Ahogy Te olvasod A tiéd itt minden betű Minden gondolat Melyen megcsillanni látod magad Neked növesztek lélekvirágot És a színét Te mondod meg Legyen fekete, vagy bugyborgó vörös Legyen burjánzó réten szivárványpatak Vagy legyen szürke eső A szürke betonon toccsanó Vagy smaragd, ha úgy akarod És hideg, ha fázol Vagy forró, ha megéget És hűt, ha hőség Vagy paplan, ha tél Fogd és bugyoláld bele magad Úgy, ahogy jól esik Csinálj belőle vackot Vagy börtönrácsot Tengert, dzsungelt, sivatagot Helyezd bársonydobozba, ha kincs És dobd ki ha szemét Csak tudd Hogy ez itt mind a tiéd

A zűrzavart és hangzavart Egy keringő váltja fel, Agyamba fúr, szívembe szúr, A tangó átölel… Nincs irgalom, riadalom, Ritmus ül orgiát És zsonganak, zsibonganak Izzó melódiák… Két forró kéz egymásba vész, Hajlik, szökdel a láb, Fordul, kering, libbenve int és siklik már tovább. Selyem suhog, ajak susog, Forrón epedve kér, És önfeledt tekintetek Szikrája szívhez ér. E bűvölet e szédület, E mámorító láz, Csak röpke múló illanás, Csak ütemes varázs.

És körbeölel És körbezár elöl és hátul És meglapogatja a lelked Szebbnél szebb ígéretekkel És elhiteti veled, hogy szolgálat És könnyű borzongás az egész Megöleltet a világ szépeivel Elveszi tőled a világ szépeit A kedves tárgyakat Amik a kedves emberekkel kötnek össze Szép szaténokkal feltörli a földről Taknyodat és nyáladat, amin néha csúszni szoktál Feltárja a nyelv gyönyörű mélységeit Amin hallgatnod kell A vádlóid előtt Gyengéden megölel A te gyengédségeddel Füledbe súg és megcsókol A tőled tanult örök-pecsét-csókkal Ellesi tőled a tantrát hiánytalanul Autogramot kér az örökkévalóságnak Letörli meggyötört arcodról A könnyeket Megpaskol És odadob megint az ördögnek Maga helyett. Érted. Halmosi Sándor (1971-)

Telefonhívásod percében éppen levelet írtam neked. Ne zavarj meg, amikor veled beszélgetek. A két távollét keresztezi egymást, az egyetlen szeretet szétmállik, akár egy kötés. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Még egy nagyvárosra is leereszkedik néha a csend, és hallani, ahogy a járdán, a széltől taszigálva, ide-oda torlódnak a tavalyi levelek, végtelennek tűnő vándorlásukban a megsemmisülés felé. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Azt akarom, hogy rámszorulj, Azt akarom, hogy sírj utánam, Azt akarom, ne menj tovább, Azt akarom, maradj meg nálam, Azt akarom, halkan nevess, Azt akarom, szavad elálljon, Azt akarom, szemmel keress, Azt akarom, a szíved fájjon, Azt akarom, add meg magad Kegyelemre vagy pusztulásra, - Azt akarom: engem szeress, Azt akarom, ne gondolj másra. Ignotus Hugó (1869-1949)

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben. A köpeny vállamon már eszmévé szakadt. Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt, s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben! Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett. Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen. Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett. Hallgattam züm-zümük, s egy árok volt az ágyam szeptember estjein s a homlokomra lágyan mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt; rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át, térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt! Radnóti Miklós fordítása Arthur Rombaud (1854-1891)

Hajnali lábnyomod a hóban, ajtóm előtt már kérgesre fagyott, a szoba terében érezni még édes-kesernyés illatod –  Sosem maradtál reggelig, mint a mesékben éjfélkor varázs-időd mindig kitelik, s a bódulat miként az óbor bensőmben még sokáig kering, míg teljesen el nem ernyedek, s lanyhuló bőrömre hűl az ing... Elalszom... alszol? Jössz majd megint? Minden ízem emlékszi az ízed, s a tükör szemeddel rám tekint – Bágyi Bencze Jakab  (1958-)

Ismét az ágyban fekvés a fej alatti párna reménytelensége séták emléke mikor a kedv még ölelt akár a paplan túl kéne lépni a hálószoba fehér falain kijárat nélküli dobozán hogy a hegyek és fennsíkok ne csak a takaróm ráncain táruljanak elém jó lenne érezni izmaim munkáját a fáradtságot fájdalmat de most csak ez a tompa búgás van mintha a szomszéd egész nap mosna és mégsem lesz tisztább mit is tegyek hogy próbáljam újra visszahozni azt a megnevezhetetlen valamit ami nélkül már rég nem érdemes. Kókai János (1972-)

Valamit elfelejtünk, elmulasztunk valamit, elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk. És ez a majdnem-semmi attól fogva jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka csendjében egy padlóreccsenés. Fodor Ákos (1945-2015)

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre- nyílóan, könnyen, zajtalanul. Fodor Ákos (1945-2015)

a világ eledele amit elém tettél a világ itala amit ide hoztál a világ jó íze amit nekem adtál szerelem szépség és hogy megmaradtál vagy és itt vagy érinthető közelben fű fa virág s falomb ha a szélben lebben hűsen árad a csend és fénylik szavak mondatok sorsok torlódnak benne a létezés megsűrűsödik s mintha lenne a mindenségnek már külön sodra amely visszahozza a már-megtörténtet élet és halál közötti tér kettős végzet az emlékek emlékei visszatérnek tüzek világok ma is bennünk lobognak s úgy voltak hogy most is vannak a láthatatlan és felfoghatatlan tudás éke napra az est borul rá erre az egészre amit elém tettél amit nekem adtál ételt és italt világok jó ízét s hogy a szerelemben nekem megmaradtál Gál Sándor (1937-2021)

Én nem tudom, mi fenyeget az estek csipkés árnyain; mint romló halról a legyek, szétszállnak tőle álmaim. És nem tudom, mily dajkahang cseng a szivembe csendesen: nyugodj, hiszen csak este van s mitől is félnél, kedvesem? 1937. jún. eleje József Attila (1905-1937)

Csak egy szó és elakad a beszéd… Egy szó megmoccant, kis üvegcserép, egy szó megvillant, régi, távoli halott szó, – a jelenből valami fény villant rá a messzeségbe, fény, és máris visszacikázott felém s hozta a multból, a nehéz, sötét nyugalomból, a sok gyanútlan év éje mögül a magyarázatot, hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok. Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat s kigyultak más, láthatatlan szavak, mint kétoldalt az úti fák sora, ha közbecsap a gép reflektora: végesvégig, ahogy jött a sugár, hökkenve hátrált a békés homály, hökkenve nézett szemembe a sok fakón, kajánul vigyorgó titok: nem is tudtam, hogy voltak, s hirtelen ott álltam köztük, nevetségesen. Csak egy szó volt… Véletlen, áruló, kis fénysugár, ártatlan, szürke szó, és oly mesteri a gazság, amit feltárt, a bűn, hogy mi történik itt, oly gyönyörű volt a látvány, hogy én kijátszottan is csak a tünemény pompáját láttam, azt élveztem, azt, a nagyszerűt, vakmerőt, a pimaszt, és hallgattam… Most is elhallgatok és nem sa...

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át a nyár-éjféli zápor. Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy, ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova. Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni s olyan volt ez a félnomád, félvad álom mint a szerelem veled. Testem egész hosszában éreztem a testedet az égből lezuhogni. Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott. Csoóri Sándor (1930-2016)

Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle. Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek (akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani, röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak? Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet, szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni, harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót), ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul, kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi hasonló (személyes, egyedi) “összeköttetés” létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de “elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog (úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb, mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot, csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?), az ollót (?), a madzag elöregedését (?), s véghezvinni (elkövetni), még ha e...

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre Indák sürü indák egymást tépő egymásba fonódó zöld ölelése Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag Felhős szirmok súly nélküli tánca a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt Hullám hullám duzzad elindul a bontott táj a kakukkfűillatu rét tenyerében Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben Lator László (1927-2023)