Lélekszirteken

így van ez mindig mikor elmész levegőbe dermed az udvaron zajongó tucatnyi madár az árnyékok az aszfalton a szomszéd ház piros falán nem nőnek nem nyúlnak tovább és fura fintorrá merevedik minden csatornán a bemondók sokat gyakorolt mosolya bizarrul mozdulatlan lesz minden mikor elmész az egyetlen mozgás amint a falakból előbújik s lándzsáját belém döfi a magány gótikája Király Farkas (1971-)

Ó élet, ki hátamon hordtam a házam, adj józanabb tavaszt. Harsog az utca, morajlik a friss teavíz. Hallik a gázbojler kék susogása. Reccsen az ágy, pár csésze csörömpöl. Kés foga mar a pufók kenyérbe. A kávéfőző hörögve sír. Félek. A szívem körül sunyi csönd gomolyog. Nekem, mióta élek, csak járnom is kaland. Ág, tüske tép meg, tönk gáncsol asztmást, bénát és pufókot. Mi maradt? Minden nap meghalunk, s a feledésnek nem a csont a táp, de a vér s az élet. Leírhatom a tavaszi fákat, egy tó tükrét, egy régi szobát. Leírhatom, hogy félek a haláltól. Leírhatom: szeretlek. Csak szél kergette por vagyunk egy börtönudvaron. Milliónyi szem néz fentről ránk, s mi vissza. De miféle szél ez? És vajon mit jelenthet? Babiczky Tibor (1980-)

valaki újból és újból visszagondol, valamire, ami megtörtént valaha, valamire, ami mindennapjai része lett, és amit nem tud elfelejteni soha már valaki újból és újból bejárja az utakat, jól ismert otthonok felé jól ismert lépcsőkön kapaszkodik felfelé, fel, egyre feljebb, míg el nem jut valami ismeretlenbe valami ismeretlenbe, ami már nem az övé valaki újból és újból visszagondol, visszaforgatja az időt, pergeti egyre, az összes óráját visszatekergeti, kezdődjön újból az akkori időszámítás akkoriban még ott volt vele, és együtt, és együtt, minden pillanatban, úgy, ahogy soha, semmikor, soha, senkivel, úgy, ahogy csak a múltban, csak a jövőben valaki visszagondol, miközben ismert utakat jár be, látszólag minden változatlan, hűvös és távoli szél mozdul körülötte, és hűvös és távoli, ami volt, ami lesz Petőcz András (1959-)

Abból nyárból nincs menekvés Nem ment meg tőle semmi évszak. Sötét üszök az ég testén a Nap. Nem hamvad ki azóta. Ég csak. Kigyújtott máglyák: déli fák Lobognak szüntelen azóta. Fuldokló rózsák, dáliák; A tébolyult nyár inkvizicója. Fokozhatatlan izzás kint s belül. Eleven szén a lombok, gyökerek. Nincs menekvés. Rendre csak nyomulnak a tüzes falak. — Egyre közelebb. Makay Ida (1933-2011)

Szatyornyi ősz a részeg április kezében. Szatyornyi ősz, s a részeg április tántorog haza. Holdnyi-ökölnyi sült krumpli várja, s rongypizsamájú asszonya. Nótákat dünnyög, elnyűtt indulókat, miket torkára hordtak rendszerek. Térdig érő harangszóban gázol, s tétován kifordul egy októberi este a batyujából. Parti Nagy Lajos (1953-)

Szivárványba rejtőzik a fény, mintha rejtenélek tébolyult magamba. Tudom, egy pillanat, és megbomlik az elfelejtett szavak csendje. De elég-e erre emlékezni? Vagy csak erre érdemes. Anga Mária (1955-2021)

szünetelnek az emlékek eltűnnek a repedések s már nem rajzolódnak ki a határok körvonalai mint a régi oltott mésszel festett a falakon ám te veszteségként élsz meg minden változást pedig csak oldódik a sötétség burka mára átrajzolódott minden abban a házban kivilágosodtak a falak a konyha kövei megnőttek a terek felbátorodtak a színek visszatértek a rozsdafarkúak is és velük a régi dallamok… új sanszot kapott az élet… rutinosan nyílnak a sörösdobozok az öreg diófa árnyékában s csupán egyetlen ajtó jelent hidat a kifakult múltba de azt nem nyitod ki soha többé újra Oláh András (1959-)

Hogy ahogy múlnak a napok, Van abban valami nehéz. Van, amikor könnyebb, Van, amikor nehezebb. Az ember teszi a dolgát. Csak arra gondol, amire gondolnia kell. Beosztja a napot. Igyekszik korán ágyba kerülni. Igyekszik fáradt lenni, mire lefekszik. Igyekszik nem gondolni a következő napra. Tudja, az a dolga, hogy éljen. Elfordítja a kulcsot, nyitja a csapokat, hallgatja a rádiót, lassan issza a kávét. Néz ki az ablakon. Borbély Szilárd (1963-2014)

az utcát telesírja a hajnal a hídon sápadt villamos halad bóklászol részeg köveket rugdalsz a szélben pofozkodó fák alatt múltad kopott kifordított kabát az ősz lomhán átölel s fojtogat érzed a részvétlen hold testszagát és őrzöd a fertőzött álmokat ismét magadnak fordítasz hátat a buszmegállót pára s köd fedi összeérnek álmodban az árnyak annyi mindent kell még elfelejteni Oláh András (1959-)

Vékony, hosszú ujjaikkal ábrákat rajzolnak a pazar kék égre, arany fogaikkal megharapják a felhők húsos lábikráját, rügyszemeikkel belenéznek a napba, és nem vakulnak meg, csak nyújtóznak és nyújtóznak egyre magasabbra, az űrig, a messzi csillagtestekig, a hideg, sűrű sötétig, a súlytalan, örök lebegésig, a sárga végetlenig. Beszélnek az Istennel naponta, megértik az égi jeleket, vadvirág illat az ő nyelvük, emberi fülnek érthetetlen. Varga Melinda (1984-)

Köpenyemet a tócsára hölgy elé Száraz lábbal - Megváltóm? - átmehessen Stílusomat a rögre - játékom at a vízre Játékomon fölényem fölényemen eleganciám Eleganciám a megvetésem A Megváltóhoz jutottam Páskándi Géza (1933-1995)

Ma is huszonnégy órát éltem, elfogyasztottam három reménytelenséget, vitatkoztam két hiábavalósággal, megtettem egy jóvátehetetlent. Jólesik most lélegzetet venni- Lefekvés előtt beállítom a madárcsicsergést hajnali ötre, mert fontos szeretnivalóim lesznek és nincs tovább haladék. Gondolom, holnap szép idő lesz, ünnepélyes külsőségek között ismét átadnak egy napot, felavatnak egy határidő előtt kivirágzott orgonabokrot. Ténagy Sándor (1936-2005)

Majd eljön egy pohár vízben a hallgatás parazsán fölizzó csöndben az egyforma napok egyikén egy nem várt délután privát percén a semmiségekben a tenger illatában sivatagi szélben kulcsolt kezek fészkében majd eljön Isten. Fazekas József (1946-)

Ebben a hónapban mindent utálok, fejemben a kintről kontrollált káoszt, hogy elkezdődött, és hogy majd véget ér, minden vissza- és előretekintést. Ebben a hónapban mindent utálok, az optimális testzsírszázalékot, a lelki kényszereket, a miegymást, a megfogalmazásra váró hiányt, dopaminért sóvárgó nappalokat, szuperegómat (egyre csak halogat), járdára terített galambtetemet, húsosat, vegát, savasat, menteset. Ez a hónap is úgy-ahogy szabályos, ebben a hónapban megint rád várok. . Taizs Gergő (1984-) .

1 Legyen csak ez, legyen csak ennyi----- Nyár a lebarnult testeken, perzselődés lassú tüze a most születő magvak mélyén. Fénybe kifeküdt vizek, elmosódó partszegély, pihegés az összeroskadt dombokon. Dél: önnön ragyogásától megvakult tükör. Szemek a messzeség célpontjában. Kezem árnyéka megég bőrödön s pöndörödve lehull. 2 Jelen lét: piciny hely a másodpercben - - Örökkön itt, érzem, örökkön itt, hallgatagon a szóban, mozdulatlanul a rohanásban, a megadatott és megálmodott létezés rejtőző gyökerei között, mint a kavics, mint a vízcsöpp. Örökkön itt, m ég is: örökkön útrakészen: el a csillám ló homokkal, el a vízsodrással, el a következő másodpercig. Ténagy Sándor (1933-2005)

Csökkenünk lassan - hová Töpörödünk - mivé mivé Zsugorodnál - angyalivá Vagy pontosodnál - semmivé (?) Páskándi Géza (1933-1995)

Virágok virága, jégverés vasszögeivel átvert, kék fagyok késeitől szabdalt, keserű gyökereddel magadhoz láncoló, szelek áramában, lélegzetem ritmusában lüktető, védtelen bogár fölé violaárnyú napernyőt feszítsz, nektárizzadó kelyhedből mézet itatsz, madarak pályáját eltéríti ragyogásod, mosolyod kiapadhatatlan napenergiája nélkül mivé lennék, sarlótépázta szallanc kóró, érzéketlen kő, nyelvemen kiszáradnának a szavak, segíts világ terhétől, önmagad súlyától roskodóan is atomnál hatalmasabb hatalom, adj erőt, temetetlen élőhalott, magam múmia-koporsója ne legyek, lobbantsak piros tüzet, cellaszűk létemen túl parázslót, tudjam a dolgom, helyre tenni, amit lehet még ezen a vak csillagon. Kerék Imre (1942-)

Szitál az ég. A márciusi hóban elkopott nyomok szívlapáttal a vállukon támolyognak felém. Most a fagyott pocsolyában látom repedni a jeget, kitakart oszlop egy tört karú óriás szemtükrében. Hagyd a tájat. Kívülről fújod az oszthatatlan prímeket, egyedül állsz te is a hózuhogásban. Fejed felett gépek emelkednek, a szárny visszabillen, innen már csak egyedül mehetsz tovább. A lég ritkul, a háztetők merőleges botjai mint kandeláberek tárják karjukat feléd, ki nem vagy sehol, hiába van, ki válaszol, ha kérded. A kérdésed ostoba. Értelmetlen létedre ugyan mi végre hallgatod. Fonalakat gőzöl az égbolt. Hogy ne émelyegj, halott csillagokat kezdesz számolni magad felett. Belezavarodsz. Süket rímekre talál a múlt árnyék nélkül. Nemesacél az űr. Önmagában valami helyett áll. Marokkal nyúlsz a semmibe, foszló zsebeid, a felhők, kútként zuhannak önmagukba. Ha talpad alatt lenne föld, eloldalognál. A tükörben csönd van. Beleheled a zúzmarás ablakot, mielőtt kitárod. Zizegő álmok akadnak fenn a rézk...

Avar kápolna dombtető Széljárta melankólia Hogy múlt legyen a múlt idő Először el kell múlnia Hogy rátaláljon ez vagy az Kivárni mint a múmia Még négy-öt hónap és tavasz – – * Négy-öt ha év is az se sok De nem vagy ott de nem vagyok Mi ketten csak ma és csak itt Ez a nagy fény még megvakít Szerencse hogy a nap lemegy A vízen ott sötétlik egy – – Már nem Sehol se Már soha Széljárta melankólia Várady Szabolcs (1943-)

Ha ott élhetnék! Szelidült morajjal ablakomban a tenger találkozása a partszegéllyel. Sziklák heverészni ég-víz közt. Mintha repülni tudnék. Megülnék este kis kőtereken a tengerlehelettől borzolt árnyékban, jólelkű nyüzsgés közt, vonzódva, oldalt. Szándék, szinte szándékolatlan, teljesedésbe csúszna. A képzelet, mint egy madárraj, meglódul, megtelepszik. Várady Szabolcs (1943-)