Lélekszirteken

Bár mindjárt elfelejtem ezt, mint évek óta arcod, s dúdolni hangjamúlt lemezt, mit vágyak tűje karcolt, s tekinteted... Most véget ér, érvényét veszti rendre a félelem, mit érvre érv, s neved, mi válasz erre. S az ég, a szabadulni-kék, fölöttem, majd alattam, Hamburg fehér-vöröse rég mentes, amint akartam, tiszta, miként a bányalég s a megképződött távol, a messze, melyben nem hiszek, s nem vált el még a mától. Közel, mint évek óta más, az egyre másabb térben, bénító, mint a folytatás, az ér emléke vérben; független tőled, lám, ez is. Hogy rögzített a lencse, nem néz, ha közben filmez is: felvesz, elfordul, elcsen. Farkas Wellmann Éva (1979-)

a keresésben mindig ott a kétely ha megvan végül ugyan mi marad boldogságomban folyton sírok mióta téged megtaláltalak te magadé vagy s én is magamé sóhajon kívül nincs bennünk közös oly távol állunk egymástól mint egymásnak ütköző két égő üstökös Nagyálmos Ildikó (1978-)

A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény. Parancs János (1937-1999)

Nem a kör, hogy mi volt, mi lesz, csak a benne, s ahogy lehet. Egy fűszálat keresztbe tesz, s nézi a hangyát, merre megy. Nem az idő, csak látja, hogy megtorpan, majd szalad tovább. Mintha, mint aki sose fog, s nincsen út, csak a percen át. Nem a múlik, s hogy ott hagyom, s az ahol, s hogy csupán szöveg. Csak a hangya után a nyom, s a fűszál, ahogy megremeg. Bertók László (1935-2020)

Hosszabbodó estéken hűvös, sárga derű fürdeti a házak homlokát. Egy rigó énekel a csupasz kert mélyén, babérral körülvéve, frissen nyíló hangja, az első madárszó, medöbbenti a téglafalat. Hamarosan tavasz lesz, hamarosan tavasz lesz – és én, akinek gyerekkora elfeledett unalom, gyereknek érzem magam, aki épp arra toppan be amikor a felnőttek békülnek, de nem ért semmit, csak a szokatlan nevetést, és átjárja a nyugalom. Taródi Luca fordítása PhilipLarkin  (1922-1985)

Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe, mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál, vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is erre a magányra vártál, egész életedben, nem is tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van, villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom, aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét, olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül összeesik valaki az utcán,                                                   persze, mondom neked, hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van mindenfelé, az egész lakásban, maj...

Az a tény, hogy nem látlak, Hogy nem találkozunk Hogy elindulok Az utolsó pillanatban megállva Afelé a telefon felé amirõl beszéltem Nem jelenti azt, hogy nem létezel Késel Úgy mint legalsó Hangja az orgonának Annyira mély, hogy Senkisem tudja meghallani. Gaál Áron fordítása Ana Blandiana (1942-)

A szoba. Titkolt életünk zsúfolt bútorai állnak. Minden karcára emlékszel a letakart zongorának. Szauer Ágoston (1963-)

(Költői gyakorlat) Mosoly A vastag déli nap a fán addig tolong, amíg a lombon át kis piszokba nem lép. A kis piszok fölött hét kis legyecske dong. Hőség A rozsdás tyúkok gödrükben elpihennek, kakas kapar csupán. A tyúkok hunyt szemén a hártya oly fehér, mint most e délután. Pislogás Itt alszik kedvesed és vele alszik lába nagyujján a légy is. Vigyázz! fölneveted. Olyan símogató a világ néha mégis. Riadalom A héja fekete kört ír az égre fel, fölriad az udvar és sápadt port emel. Minden fölfelé néz, kinyílnak a szemek, a dúc két léce közt a könnyű toll remeg. Alkonyodik A délután szakálla nagyranőtt s motyog belé, úgy mint a gyönge vén. Aludna már, hát kérdi az időt. S a kút felel: esti itatáshoz pántos vödör csattan a fenekén. Búcsúzó Fölébred most a táj, megered a szava, madarakkal fején meghajlik könnyedén s csörögni kezd a fa. Sötétedik Torony költi még hitét fehéren, de langyos este mossa már tövét. Figyelj. Semmi sem mozdul az égen, mégis szirmokban hull a vaksötét. R adnóti Miklós...

„Mért vág neki...az erdőnek?” Sz. I. (...) Amit a halálról Egy kis ágat fogsz meg. Az első törpebokorét. Egy pillangó rebben fel onnét és belibeg a fák közé. És milyen cikcakkos, gyors repülésű egy fészkéből hirtelen kicsapó madár. Az első, kiálló mohos kőig meg sem áll. És hogy menekül az avar levelei között egy elevenszemű gyík. Lenézek a földre és eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.   Látni, érezni Látni kell mindent. Megérinteni, érezni. Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát, a követ, a mesét ringató lombokat. Zöldbársony mohapárnák, árokszerű mélyedésekben puha levélsüppetegek, ahol mocorgó vackolásra ágyaz a természet. (...) Magyarázok Magyarázok neked, mutogatom körben a dombokat. Mesélek a mögöttük elterülő vidékről. Látod azt a színt? Érzed ezt az illatot? Ami, lehet, már rég nincs is, amit már csak a képzeletem idéz. Egy darabig észrevétlenül állsz, majd megértően bólogatsz. Sajnálom, hogy abban az élményben nem ...

Nem ülhetnek már az asztal körül, s ha számolom szaporodó hiányuk, nélkülük még a nyári kert is űr, nem hallatszik fülemben a madárdal, ilyen csönd lesz, ha majd megáll a föld? most még mozdul a hársfa egyik ága, s ahogy kilendül lombjából külön, ezüstöt hány a levelek fonákja, rigó húzódott sűrű árnyékába? váratlan fuvallattól nehezült? vagy az angyal jött vissza valahára, hogy ne érezzem magam egyedül? Ágh István (1938-2025)

Ma ingerült voltam vele, de nem szabad, hogy megbocsássa. Akaratlanul bosszút áll, ha most sem lesz egy rossz szava se. Lelke jósággal van tele – s ennek gyötör ellenhatása. Ma ingerült voltam vele, de nem szabad, hogy megbocsássa. Megbántottá könnyítene, ha megbántódva visszavágna, de rámnehezül némasága s önvádam súlyos fellege. Ma ingerült voltam vele. Baranyi Ferenc (1937-)

A forgás közepén az örvény közepén az undor közepén a fájás közepén az ordításban szaggatásban a sírásban és siratásban a születés örök kínjában a szakadatlan szólításban az émelygésben szédülésben a megváltatlan szenvedésben kivágott nyelvben falba vert fejben üvöltő csend van Szabó T. Anna (1972-)

Résnyire megnyílik a csend helyet ad egy körötte zajongó hangnak amint a hang belép elhalkul eggyé válik a csenddel a kint rekedt hangok összeverődnek lesik a csend mikor nyílik újra Gyukics Gábor (1958-)

Az éjszakából font sövény mögött rózsatöveknek kell lenniük melyek minden alvót elbódítanak ezeréves illattal minden út végén lenniük kell további utaknak melyek szétválnak és tovább ágaznak és óramű nélküli óráknak amelyek nyugtalanító értelmetlenségben átketyegnek az időtlenségen Benő Eszter fordítása Werner Lutz (1930-2016)

Téglavörös délután ólomsúlyú fénymázak agyagsötét kezek a fény mozdulatlanul a fákon fennakad a fény mozdulatlanul a tenyérben marad a fény kő tapintású Benő Eszter fordítása Werner Lutz (1930-2016)

Sikált kőtálak, téli kertmozik, hol az úristen hasonlítkozik, valami albán, rossz pufajka rajta, és mint a gázcső, keskenykék az ajka. S mert varjakként mi folyton vétkezünk, csurom egy tollgörcs lábunk és kezünk, a gyarlóságunk, jaj, semmi se rejti, bús cvikkerét az úr ölébe ejti, és úgy legyint, mint szálkás mozihős, ha visszanyelni sincs már könnye sós, nagy néma roncs, s bár csöppet sem beszédes, odavakkant egy fád, szomorú nőnek (a félhomályban lassan összenőnek): „na álljon fel, és menjünk innen, édes” Parti Nagy Lajos (1953-)

A vonat füstje csíkot húz a völgyre, szemembe száll, kitörölhetetlen. Tekinteted a zsebemben hordom, örök emlék, egy összegyűrt fénykép. Már kezdenek elfogyni a lámpák, a vonat rohan, az idő félreáll, messze visz tőled, megöl a távolság. Nem tudtam, hogy találkozunk még, az állomáson egymással szemben, tágra nyílt szemekkel, lemeztelenítve, te egy másik sorban, nekem elérhetetlen. Korhadt testű hegedű hangja dalolja, halált hoz a hideg hajnal. S hatmillió esőcsepp kopogtatja, a kémény füstjében örökre velem leszel! Albert Zsolt (1973-)

távolra még ellát a szem de a közeli apróságok már a betűk is megkívánnak félkarnyújtásnyi távolságot és ködösül a távol is heggyel az ég egybemosódik és kezded el-elhagyogatni fontosnak vélt vinnivalóid süllyedőben emelkedőben látod a foszló láthatárt is osztogasd szét amid maradt ingyen is átvisz ha ki átvisz s hátra ne nézz kiket szeretsz a maguk útján nem utánad mendegélnek akaszd a fára üresen maradt tarisznyádat Kányádi Sándor (1929-2018)

Virágszirom-fehér papír kereng szél martaléka; űzi, tépi, cibálja sodródik, ágaskodik, kitátja üvölteni száját nyelvén korom, piszok, foszlány-szidalmak hasán-hátán panaszra kész sebek elszáll a szél; járdaszegélyre kushad körülveszik kiváncsi porszemek. Kántor Péter (1949-2021)