Lélekszirteken

A végtelen lehetőségeiből korbácsot fon az igazság, de végül úgyis marad a jó; aki Istennel kezdi, annak a halál csak egy röpke pillanat, mint a kislány és a játék- babája közé dobott fénylő labda, amit a reszkető kéz bizserget, az elképzelt tenyér, amiben megfogant. Fellinger Károly (1963-)

Ne csak papír, de légy, te ház, a Ház, hol majd a szellem megteáz, és megkávéz. S a test is. Ott éri majd nap is, napest is, hol súlyosul és sűrül alkonyatkor a Károlyi-kert fáin a konyakpor, s úgy hull reá estére kelve a mélabú, mint nők testére kelme. S ha jő az éj, e jobbadán dekoltált kommersz sötét, rendel egy könnyű sajttált, ringatja szőke, keserű sörét, míg font a lámpák barna réz nyelén szikráz a méz. Ne kábéház, ne virtuália s ne csak papír légy, légy, te Ház, hol élő és holt szimbióz' időz, piros, fehér, zöld, híg és mélylila füstöl szépelg és kosztol, aranylik, ottlik, és babitslik, a versek jól tömött staniclik, nagy dunnaszák a próz', s tán mégse minden anything, ha goes. Ki ott belép, úgy fogjad, mint a lép, ha már papír, hát légypapír, te Ház, mit jószándékok zümmögése ráz, hogy végre mégis elrepülni kész, nem egyfelől de kissé egyfelébb, röpülj te kő, te könnyű és nehéz, s ne csak papírröpülj, te Ház! Parti Nagy Lajos (1953-)

Egy szép napon, mikor egy régi fénykép, egy fél pár kesztyű vagy más kacat miatt, nem is tudom, de a régi önmagammal szembesültem már megint, hogy milyen buta voltam, és szívtelen, és bár a helyzet nem túl sokat változott, valami csoda folytán mégis vannak gyerekeim, múltam, sőt, gerincem, egyszóval, hogy ma mennyivel boldogabb vagyok, és váratlanul és ennek ellenére és e pillanatban és vigasztalhatatlanul a régi önmagamat kezdtem el siratni, mert mégiscsak elárultam őt, és luxus minden, ami azóta lettem, mert megváltozni öngyilkosság… ez jutott eszembe egy szép napon. Szép nap pedig azért volt ez, mert váratlanul és ennek ellenére és e pillanatban estéje is lett neki, és a nagy sötétben a belgák, igen, a belgák jutottak eszembe, akik nemrégiben egy alkalommal -így mondja a fáma – nagy jólétükkel nem bírván már mit kezdeni, gondoltak egyet, és kivilágították az autópályáikat. A kis Belgium sokáig úszott fényben éjszakánként, még akkoriban is, amikor már réges rég hanyatlott és szegénye...

Oszip Mandelstam emlékére Nem láttam finom ujjaid között remegni a papírt, s áttűnni kék korokba, pergő homokba, katedrálisokba, csipkézett mellkasú dalos, Oszip! Nem láttam, hogy röpít a szán tova a Jenyiszej felé, s a képzelet magas, sötét fenyői hogy ragadnak el, s lábad elé hogy szórnak csillagot: Sósízű könnyeket, szitáló szűz havat. Nem láttalak, s nem hallottam szavad. Készültem könnyű szívvel, lelkesen görög grundokra, örök májusokra. Puncsot mégis töltöttél poharamba: lángoló, ritka szeszt, pazar zenét. Igyál, mondtad, e bánat is tiéd, és tiéd minden rikoltó kakas! A virradatok is, nagybolyhú sálam is, mely volt talán, kristályos éjt fakasztó. Vakmerő emberi csínyeim is tiéid: emlékek sokszáz sivatagi napból. Nem virrasztottam át a Néva-parton, s az Ararát sudár vidékein egy éjszakát sem, nem kerestelek Voronyezs, Vlagyivosztok vak sarában. Csak ültem itt, s idejöttél utánam… Olvastalak: remegve, fogvacogva. Miként a gyertya, hajlottam föléd – a hűvös vízre, tűzforró homokra. ...

Én mondtam le rólad távolodóban dünnyögött rossz rímet markolászva Próbálta leplezni mindez mennyire olcsó Csak nem tudta senkinek kielégítően elmagyarázni hogy nem a történet a fontos hanem az érzet amit egy meg nem történtség is ki tud váltani Hogy nem kell szerelmesnek lenned ahhoz hogy elhagyva legyél Hogy elhagyva legyél nem kell szerelembe esned Nem kell megtörténtség sem Se semmilyen érzetek A történet később alakul köré A semmi törékeny váza a legrosszabbkor roppan össze Nem fontos hogy ez kinek mennyire fáj Magyaráz Dünnyög Markolász Eltévedt rímek után kutat Ösztönös ahogy tagad Nem ő mondott le róla . Zalán Tibor (1954-)

A nap már hazaszállt: elfogyó, sárga folt – az égi vizekben fürödni kezd a Hold. Fürödni kezd a Hold. A fűben csöpp bogár. Végtelen mezőkön aranyat rejt a nyár. Aranyat rejt a nyár. Mezítláb jár a csönd. A földön béke van, s fényesség odafönt. Fecske Csaba (1948-2025)

A gyűlölet távol tart attól, hogy repülni tudjál. Nem elég a szót kimondani, ki kell tárnod a kar- jaidat. Hiába tudod, hogy a sö- tétség vár a folyó túloldalán. És van híd is, azon is át lehetne sé- tálni. Vagy úszni. Nem muszáj repülni. A ködfalra kell csak vi- gyázni a folyó fölött. Hiába ha- tolsz be, megy veled. Állj meg nyugodtan, várj egy kicsit. Az- tán mehetsz tovább. Nem baj, ha az ég szürke, szeretni lehet azt is. Ha éppen olyan. Azért. Jász Attila (1966-)

Hirtelen a fogalmazás dinamikája, ahogy vonja maga után az elgondolást is, mindazzal kapcsolatban, ami nem pusztán gondolkodás, eszmélkedés, válogatás a felbukkanó szavak közt, hanem távolságtartás, emlékezés olyasmire, ami nem volt soha, valami zörej, kaparászás a falban, hallgatózás, a képzelet munkája, egy a kicsi állat, amely majdnem olyan, mint az egér, a házba betévedt mezei egér, nagyon gyors mozdulatok, hallgatózás, bele beleszimatol a levegőbe, az orr, amely valami hihetetlen bonyolult, finom valami, ideges rángatózások tájéka, a válogatás képessége a szagok között, e tájékozódás dinamikája, amely maga után vonja az emlékezést, az emlékezést valami olyanra, ami soha se volt, a távolságtartás a képzelet és a lehetséges között, a szem kifejezéstelen figyelme, a mozgás, ahogy megfogalmazza, a test jele, és mind mind a szépség, a szavak múlékonysága Borbély Szilárd (1963-)

Oldalt áll az ablaknál, félig háttal, s azon a szűk hosszanti sávon át a fal és a függöny között, amelyhez hozzá sem ér, amely meg se rezdül, néz le az útra mereven a negyedik emeletről. Állott szemcsés levegő, kényszeres rend az északi fekvésű szobában. A szürkeség árnyalatai tompán egymásra rétegződnek, ott áll az ablakkeretben, érdes-porózus mészkő, szoborrá dermedten. Nem éles, de tisztán megrajzolt körvonalak, rövidre vágott ősz haj, összezárt keskeny ajak, hályogos tekintet. Azt tudni, hogy lát, de nem tudni, hogy néz-e valamit, és ha néz, mit lát odalenn. A régi piacot a sarkon, ahová lement egy kék kantáros rövidnadrágos gyerekkel, aki fogta a kezét, cipelték a teherautóról a csöpögő üveghasábokat a jégszekrény bádogrekeszébe, nehogy hazáig elolvadjanak. De szétfolyik vizenyős szemében kereszteződés, templom, piac. Ha jelek nélkül közöl még valamit az önmagába borult arc: hogy nem akar beengedni többé a szobájába senkit. Valamit nagyon néz a negyedik emeletről,...

„Az emlékek látnak…” Tomas Tranströmer Voltam élni. Egy percet? Vagy éltem sok évszázadot? Talán már másszor is éltem? Nem emlékszem. Talán barátaim, szerelmeim meg tudnák mondani… Vagy ők sem. Elvégre nem élhetek örökké mások emlékezetében, mint életükre települt parazita. Egy biztos: a halál nem elég hosszú ahhoz, hogy kipihenjük életünk fájdalmát, fáradtságát. Előre ijeszt, hogy a lélek halhatatlan, rémít, hogy egyszer megszólalnak az angyali harsonák, félek, hogy lesz Feltámadás, erőszakos Feltámadás! Félve-félek az Örökléttől, az ön-nemző, szerelemtől, ölelés nélkül is szépséges angyalok hideg körétől, örök kórusától, suhogó szárnyaiktól, az angyaloktól félek, akik még a halált, a nemlétet sem ismerik, nemhogy az életet, az e g y s z e r i t, az e m b e r i t, a sebes és sebző idő-múlásba belevetettetett… És attól is félek, és félő, hogy nemhiába: az Öröklétben nincsen emlékezet - - Dobai Péter (1944-)

Hát persze hogy most erkélyeken felejtett kések asztalok székek repülnek! vázák! üres üvegek! rosszul rögzített faházak! hát hogyne kavarognának a kétségbeesett levegőben kicsavart fák! környezetkímélő autók! a repülő fák odvaiban kapaszkodó ártatlan mókusok! és az a százezermilliárd szó mondat amit eddig egymásnak mondtunk egyetlen nagy tévedésként hogyne sötétítené most el az eget! Egyszerű hurrikán hogy lenne ez! Lovag Dulcinea! Lovag Dulcinea! ez nem rólad szól! ez most a megpróbáltatás! annyit tehetsz hogy nem veszed magadra nem mondod azt hogy én én én vagyok az oka az egésznek mert rossz voltam nem tettem meg mindent pedig tudtam hogy ez jön! Ilyeneket nem gondolsz nem tetézed a bajt! Ha rettegve lapulsz egy barlangban az pont elég! és ha érzed hogy tényleg de tényleg elég erős a lelked akkor egy-két embert a köpenyed alá vehetsz és ugráló szívedhez lassíthatod a szívét vagy ha már tényleg megszülettek akkor persze a gyerekeidét! Kemény István (1961-)

A fenyőfa törzsén végigmászó hangyák csíkja műtéti vágás, örökmozgó, összevarrhatatlan. Apró bűnök láncából épülő émely. A kéregvájaton megjelenik egyetlen gyantacsepp. Nem tudok megbánni semmit. Elég, ha a szemedre gondolok, és minduntalan a saját szememet bámulom egy tükör foncsorán, a gyantacsepp vas-amalgám fénytörésében. G. István László (1972-)

A figyelem világokat hozhat létre. Lassanként megtanultam megis- mételni a repülés mozdulatait is. Elfogadni a szabadság érzését. Még meg kell próbálnom elhagy- nom a testemet. De úgy, hogy to- vább világítson nélkülem. Még nem vagyok tökéletes. Beszélek. Álmomban már tudok repülni. Jász Attila (1966-)

Derűs, nagy vászon kellene, virágos rét, holland malom, és híd mosolygó két szeme, távolban lankás kék halom, az égre pár halvány madár, kevés fehér, kis füstszalag, és élni benne, úgy, akár egy messze eltűnő alak. Szauer Ágoston (1963-)

Ha holdfényben virágos ruhában sétálnak a nők, Szemük, szempillájuk és a világ egész elrendezése lenyűgöz. Úgy érzem, ilyen nagy, kölcsönös vonzalomból Megszülethet végre a végső igazság. Berkeley, 1966. Csordás Gábor fordítása Czesław Miłosz (1911-2004)

A puha fényfolt a levél fonákján a szitáló délutáni napban, a fűcsomók és a nedves göröngyök, és a nyári ludak V-alakban, a tüzes sávokra szakadozott felhők naplementekor, a poszáta fészke fölött összeboruló nádas, a zsombéksás vízbe hajló szára, a hegyoldalban kanyargó ösvény és az ösvény szélén heverő csontok, a csillagködök és a törékeny rend, amit egy drótkerítés megbontott, a hirtelen ránk zuhanó sötétség és a fák közt lopakodó kétely, hogy szebben fogunk-e nyelveken szólni, mint kiszáradt földre írni vérrel – Simon Adri (1974-)

         Az őszi szélben diadalmasan s mégis lágy-lengén, mint a fellegek, mint gyermekfelhők, egy pitypang repül. Vágyódva nézik bokrok, fenyvesek. Ó, meddig lengtél pitypang, száradon, lesve, hogy szállnak hajnal s alkonyat? Ó, meddig vártad, törpe, rab virág, hogy eljön-é az őszi pillanat s véle szabadítód, az őszi szél, mikor fonnyadt szárad majd elhagyod s körülkerenged égi, óriás testvéred, a fénybóbitás Napot? Repülj hát pitypang, szálljál, hisz tudod: a szár bújt előbb a földből elő s a szárból bontotta ki életed, áttetsző bóbitáid az eső, s bár életednek nincs értelme több, csak amíg szállsz, a foszló pillanat: a szárnak köszönheted e csodát, mely rothadni az avarban maradt. Mert nem repülhet más, csak aminek életet sár, homok, agyag adott, amit a föld varázsa hív elő, csak az éri el az eget, Napot. Zelk Zoltán (1906-1981) Az összes reak 1

akár az öröm vagy mint a jó szagú szél jöttél végtelen utak kacskaringóztak veled szagossá verték talpad alatt a port a lassú lila hasú felhőkből kipergő esőszemek aztán amíg ölelőztünk a dús nedvű gyepen kaszák fenekedtek a rét túlsó oldalán s fűszálak élein vérzett el a csend - ideát. Jenei Gyula (1962-)

Nyáron jó visszagondolni a télre, a tél hangulataira. Télen meg fordítva, és ez sem meglepő. Szóval amikor nyár van, és mindig minden olyan nagy, az ég is, ha vannak is, nagyon magasan a felhők. Kicsi és körül határolatlan felhők ezek. Amolyan szétszórt, bizonytalan valamik, kevésen múlik, hogy egyáltalán ott vannak. Ettől annyira rokonszenvesek. Nekem mindenképp. Illendő és szép (is) azt mondani rájuk, hogy bárányfelhők. Mert szeretem az elmúló dolgokat az októberi estékben. A ködöt a lámpafényben. Ez lehet az oka, hogy nyáron szívesen gondolok vissza a télre. Ez nekem biztonságot ad. Hogy ez sem, mármint a nyár, nem fog túl soká tartani. Pedig, ahogy mondom, azt mindenképp szeretem, ahogy ilyenkor a télre gondolok. A szűk estékben gyorsan bealkonyuló égre. A füstös kis utcákra. Ha már leesett, a járdákon eltaposott hó is szépnek tűnik most nekem. A cipők (is), amelyek járnak közöttünk. Esténként az utcákon a tolongás, ki boltba megy, ki presszókba lép be. Majd ki, a kapualjakból kics...

a zongoráról nekem nem Liszt nem F.A. és K.Z. jut eszembe hanem É aki könnyűszerrel túladott átizzadt évein és most belekezd egy másik É.-be itt az ész kicsit megáll majd néhány pohárka után tétován elindul bizonytalan célja felé alvó zene a klaviatúrán mikor É. véletlenül rátenyerel a billentyűkre és hirtelen megszólal nem is tudom a zongora vagy a szív és rémülten iszkolnak el a hangok a sűrű cigarettafüstben Fecske Csaba (1948-2025)

Össze kellene markolni minden erőt, minden jóságra született emberi ész- és szíverőt és a folyamok zúduló zsilipjeit, az óceánok szökő árjait, a föld gyomrában égő tüzeket, a delejt, a nehézkedést és atomot, naprendszerünkben száguldó minden csillagot, hogy farkasgúzsba kössünk velük mindent, ami gonosz, alattomos és becstelen, romboló bűn és örökös kárhozat, a sátán oltárán égő áldozat, mi az életet kínná torzítja el, ami porba sújtja azt, ami felemel, és ez az erő győztesen állna őrt a világ végéig mindannyiunk felett, hogy vissza senki ne hozhassa az ősi, évezredes bűnöket, akkor, Testvéreim, üdvösség volna élni az emberhez méltó, gyönyörű Életet. Olosz Lajos (1891-1977)

Hópihék, kavargó, pillanatnyi emberi sorsok! Mondjátok, ki boldog közületek? Ki földrehull, reátipornak; az ereszen-maradt: elolvad. Felbukkanunk, kavargunk jobbra-balra, aztán fejünk a földrehajtva visszahull újra ki-ki pornak. Jékely Zoltán (1913-1982)

Arra vágyom hogy el ne feledjelek ne feledjem álmos tekinteted szempilláidat melyek lepkecsókot adnak bőröm addig csiklandozzák míg az ébredésen végiggördül egy kavics-gömbölyű nevetés és a hajnalt csak emiatt elszalasztjuk Benő Eszter fordítása Werner Lutz (1930-2016)

vak sötét tapogatja a tárgyakat nincs hova sütnie a napnak a tárgyak fegyelmezettek mindegy sötét vagy világos feldúltad a szobát holott itt se voltál hol mosoly volt most ráncok megpróbálom eltüntetni a csönd repedéseit kakukk siratja a tegnapi napot amelyben szálkaként sajogsz kibújsz minden mondatomból mint elromlott szerkezetből a drótok és rugók mire megyek most már magammal Fecske Csaba (1948-2025)

A tárgyak sima bőre úgy feszül, mint egy cirkuszsátor. Megérkezik az este. Üdvözlégy, sötét. Viszlát, nappali fény. Szemhéjak vagyunk, mondják a tárgyak, egyszerre érintjük a levegőt és a szemet, a sötétet és a fényt, Indiát és Európát. Ám hirtelen én is megszólalok: Dolgok, tudjátok, mi a szenvedés? Voltatok már elveszettek, magányosak, éhesek? Sírtatok? Tudjátok, mi a félelem? A szégyen? Ismeritek az irigységet, a féltékenységet, az apró bűnöket, melyeket nem ér el a megbocsátás? Szerettetek? Meghaltatok már éjjel, mikor a szél kitárja az ablakot, és behatol a hideg szívbe? Átéltétek az öregséget, az időt, az elmúlást? A gyászt? Csend támad. A falon táncol a barométer tűje. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Szeretem a hétköznapokat, mert csodák sohasem történnek vasárnap vagy ünnepnapokon. Szeretem a gyerekszobában tartott egyszarvút. Szeretem a szerelmes folyót, ahogy a tenger felé siet folyamtalálkozóra. Szeretem az 1950-ből való ČZ 125-ös időgépet, amely képes visszavinni a gyermekkoromba. Szeretem a „pí” számot, mert a madarakkal rokon. Szeretem a töltőtollat, mert ihlettel van tele. Szeretem a fiatalokat, akik hiszik, hogy sohasem öregszenek és sosem halnak meg. Szeretem a trópusi Afrikáról álmodó hóembereket. Szeretem a szélben köröző sólymot ahogy légi leltárt készít a mezei törpékről. Szeretem a tengeri hullámverésben vigyorgó delfineket a víztározó gátján. Szeretem a fákat, amelyek az égig akarnak nőni. Szeretem a gyermektalpakat a tenyeremben amint hétmérföldes csizmában körbejárják a világot. Szeretem A rejtelmes szigetet, A kincses szigetet és A megvalósulatlan álmok szigetét. Szeretem február 30-át, mert az egész örökkévalóságban csak egyszer volt olyan. Szeretem a titkos ajt...

Égi morzsák, drágakövek, estém hálójában a Holdat cipelem. Szaggatott álomba szédülök. Tekinteted simogat ebben a némaságban. Szemhéjam mögött a nappal éjszakázik, szénából vetett ágyamon. Simek Valéria (1953-)

Az öröm csurran, a bánat loccsan, lábad szárán kavics mászik, alig moccan. A fűszál zizzen, a penge szisszen, köldöködben aprószemű kavicsisten. A szél mindent szanaszét szór, a hó mindent betakar, az emlék mindent kitereget. Az eső mindent megmosdat, a nap mindent megszárít, a madár mindent felcsipeget. Kántor Péter (1949-2021)

Fákat álmodtam Nem létező fákat Rebbenő riadt ágat Ágtörést reccsenést Árnysötét remegést Avart az ösvényen Levél-magányt a sövényen Lombsörényt lobogást Odúcsönd-csobogást Cseh Katalin (1961-)

Télre kaput dörrent s új eget tárva tár a gyantás, csöppnyi koponyákra a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik, akik élni akarnak. Szívemre szelíd szárnyakkal száll a szerelem, hamar- villanása égre szédülő fecskeraj. Csak a szív, csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek izmaival világunk új űrbe üget – Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba! Honfoglaló álom jeleit küldd vissza már, hogy szívverésem hozzá igazítva éljek, hisz érte égek s égek el, fehér testemben ha majd megakad a vér! Csukás István (1936-2020)

Mint ezernyi tarka, pezsgő víg gomolyba bújt, serény pillanat, ha láza megnő, s önfeledten ég belém, úgy terül a fény a fákra hömpölyögve, zsongva rázza szél a lombot, selymes árnya ringató neszén leng, libegve száll a lelkem, éber éhe duzzadó, átölelve tart e percben, s enyhet oszt a dús való, csendje permet, álma fényfolt, lét, jövő, ma és a régvolt lángra lobban s ég az égbolt pirkadó szemén B. Mihály Csilla (1977-)