Lélekszirteken

szigorú elszántsággal árnyékom nyomába eredek nem veszem le róla a szemem nehogy elvétsem utánam szólsz visszanézek de elvakít a nap nem látom az arcod még jó hogy van egy kirakatüveg ahonnan mosolyod visszatükröződik s amint nyakamba csimpaszkodsz árnyékod árnyékomba olvad mintha megvakultam volna – pedig csak egy lettél velem Oláh András (1959-)

Ne zavard a köreimet! Arkhimédész Már majdhogynem mindent tud róla, átfogója van, befogója, s ami közötte, az is annyi, számolni kell csak, igazolni. Ajtók nyílnak, kapuk csukódnak, elöl a múlt, hátul a holnap, összead, eloszt, megszorozza, de mintha pontos sose volna. Megáll a mindenség fölötte, köröket rajzolgat a földre, nézi, megméri, korrigálja, nem is gondol a halálára. Bertók László (1935-2020)

Rám rakódnak az évgyűrűk egy kizökkent idejű kozmosz szegletén. A tér még csak meglenne valahogy, ott más a lépték. A meggörbült valóságban szeretném magam precízen elhelyezni. Rálátás híján nem egyszerű, ha nincs meg a távlat, ahonnan önmagamra fókuszálhatnék. Számban szavak szaporodnak, de nem tudják megragadni a létezés elviselhetetlenségét. Próbállak beilleszteni a történetembe, ám mintha egy másik planétán esett volna meg minden. Sárga, savas, sivatagi eső hull rám, nyomában agyagos kérget növeszt a testem. Ha megérintesz, széttörök. Nyirán Ferenc (1951-)

Lassan elülnek a pintyek, már a szemük csukogatják. Véget a nap nekik így ér, meglelik újra ma egymást. Össze, ha bújnak a rúdon, mag pereg csillagos égen. Hullik az éjszaka tolla, messzire úszik az énem. Acsai Roland (1975-)

Újabb szavakat kellene mondani, ismeretlen szavakat, mondod, elbeszélünk egymás mellett, és itt, körülöttünk is minden olyan unalmas már, nem akarom tovább elviselni, mondod, elmegyek innen, valami távoli táj, ami befogad, tengerpart, szél, sziklák meg hullámok, minden eltűnik majd, ami itt!, nem emlékszem akkor majd semmire, és jó lesz, mondod, bőröndbe csomagolsz ruhát, könyvet, gyógyszereket, a hajszárítót is beteszed, mindennapi kenyér!, suttogod, elmenni, elmenni, elmenni végleg, hogy ne kelljen többet szembesülni mindazzal, ami van, főleg azzal, ami van, a nem is tudom, mivel, igen, hogy ne kelljen ezentúl bármire is szorongva, de nem, ez így nem pontos, nem tudod, miért és hova, csak el, csak innen el, hogy aztán majd vissza, igen, hogy egyszer vissza, de mosolyogva és jókedvűen, a győztesek örömével, igen, egyszer majd vissza, ha van még vissza, ha lehet vissza, a honnanból a hovába, ide, messziről közelre. Petőcz András (1959-)

jól felidézhetően a bőr napsütötte illata a nyitva hagyott ajtó s a cetlin a kibetűzhetetlen utolsó mondat a reggel szaharájában mégiscsak jelre jel mint eldobott kövek a hullámverésben későn vagy korán tegnap vagy holnap nélkül nézünk majd ki a képből rejtélyes képlet de ki nem akarna közülünk földlakó maradni? Meliorisz Béla (1950-)

1 Behunyt szemed redői alatt óceánként folyik szét benned egy kép, melyet még akkor festettél magadról, amikor nem volt biztos, hogy ennyire közel a vég. 2 Csillagpor száll szemedbe, halál-viszketés kínoz, kidörzsölnéd magadból a létet, sietsz, amint folyó siet a hídhoz. 3 Szem-vitorládba szelet fújnak a felhők, elkúszik előtted a pajkos gyerekkor, fodrozódik benned ezernyi csínytett, mégis jónak érzed magad minden ébredéskor. 4 Nem voltál szemtanúja a golyótűznek, de minden október végén látod a lyukakat, szétgurult lövedékeken lépdelsz álmodban, s hátaddal támasztod meg a beomló házfalakat. 5 Szemhatárodon ott van a lenyugvó Nap vöröslő sebe, nincs mit ehhez már hozzátenni: fáj a szívben az „í”, s nem te kötözöd be. Lajtos Nóra (1977-)

Sokáig azt hittem, ez elég: csendes szuszogásod mellettem, bőröd hajlékony páncélja, tested ideékelt jelenléte. Több semmi más nem kell, hogy elhiggyem: összetartozunk. Aztán megszólaltunk. Tamás Dénes (1975-)

Visszatérek, a reggel felém sodorja harmattal csillogó csokraid. Nap szívta ruhád színe olyan, mint a mákvirágé. Beszédes szemlélődést raktak kezeid, történet itt minden virágbokor. Házad körül söpröget a szél, arcomba nevet. Már csak ő kopog be hozzád, nem nyitsz ajtót neki. Szeretetedhez elég volt egy tenyérnyi idő, és egy zsebkendőnyi fájdalom Simek Valéria (1953-)

visszalapozok keresve a megörökített pillanatok között azt  amiért érdemes félévszázados  fekete-fehér múltat  dobozba zárva megőrizni nem tudom kinek tartozom vele  miért gyűjtöm ezeket  a foszlányokat  néhol már az arcot sem ismerem  ködös homályos derengés  olykor egy-egy hátoldalra írt  üzenet segít  felvillan a gyermeki egyszeregy  az ezüstfehérbe csomagolt  karácsony a vonatos szédület  s az elnehezült kéz  mely behunyt szemmel  morzsolgatja a visszaszivárgó könnyeket Oláh András (1959-)

Kettős nyomot hagysz bennem. Mint szöveg tintája a merített papíron, melyet közös históriánk kék hálója emelt ki a feledés vizéből, és mint puha itatósban a szerteszivárgó festék, amelyet a történetből a biztos kezű jövőm szívott fel, hogy el ne maszatolódjon. Hiába vagy egyetlen, ha bennem megkettôzôdve dobog a szív. Géczi János (1954-)

negyvenhat nyár szerteszét aranyló búzamezők és közhelyek a tűrhető egészben alattomos részletek váratlanul kerülünk egymás elé nem tudunk magunkkal mit kezdeni a bicikli gyerekkorunk tárgyi bizonyítéka nincs meg állunk csalódottan mint a szomjazó akinek kiütötték kezéből a poharat Fecske Csaba (1948-2025)

Ablakot nyit rád az óceán, benned neveli fel nagyfogú halait. Örvény vagy: sós ízű, rosszkor dühös. Kővel dobálnak a partról, te hullámmal válaszolsz, mintha más is beszélné ezt a nyelvet. Hajókat térítesz el, tanítod őket járni, amelyik nem süllyed el: istened lesz. Ünneplőruhád fekete, mint az iszap. Szertartásosan feljön hozzád az óceán- mély, és emléktelenné mos. Nyúlós növények, undorító állatok tapadnak az időre. Egyetlen táplálékuk te vagy. Két part áll egymással szemben, közöttük szélesre tárt ablak. Azon jár ki-be a dagály Gellén-Miklós Gábor (1973-)

Szeretnék szabadon hinni, s nem bilincses szabályok foglyaként lesni, mennyi van hátra a kimért időből. Jó volna tudnom, akkor is szeretsz-e, ha évekig feléd se nézek, mert azt hiszem, nincs szükségem rád. Ha távol járok is tőled, mint hamuban sült reményt mindig magammal viszlek félelmeim tarisznyájában. Aknay Tibor (1944-)

Feketék a piros hajnalok. Az alkonyok mély sebbőlvéreznek. Késő rózsák agóniája. Az Idő szárnya csüng élettelen. Megállt az órák szívverése. A számlapon – nézd – nincsenek jelek. Makay Ida (1933-2011)

hozzád írt verseim olyanok mint a vulkánkitörés a tenger fenekén te a hajóban vagy ami elmegy elmegy messze te pedig új vizeket hódítasz Egyed Veronika fordítása Jón Kalman Stefánsson (1963-)

hogyan ért véget szerelmünk ahogy az eső eláll hirtelen és már csak vizes hajad elázott ruhád emlékeztet rá fűszálak hegyén csillogó esőcseppek lustálkodó tócsák a napsütésben ahogy a szél a lombban pihensz a fájdalomban Fecske Csaba (1948-2025)

Volna még valami mondanivalóm, amikor utánad nyúlok a szélben. Amikor magas még az éjszaka és csontig ható hideglelés vetkőzteti a fákat a hulló kondulásban. Amikor az utak csak szemhéjam alatt járhatók. Amikor egy hópehely vagy nekem, egy érkező álom, amikor újra álmodom magunkat. Amikor bennünk egy elveszett vadon suhogtatja titkát, ahol az éveink téli ködök közt hasadoznak, volna még valami, volna még... Simek Valéria (1953-)

még nem ment le a nap de már este van a semmit tapogatja a vak sötét megkövez a csend ez a megcsontosodott némaság évek tüskéin fönnakadva himbálózol pedig nem vagy sehol bordáim alatt tüdőm vészmadara szól gyámoltalan szárnyaival csapkod kétségbeesetten lehetne akár reggel is a kíváncsi szem mint a sarki kocsma nyílik betódul rajta sáros lábbal minden ami szép volt valaha míg az enyém ez a sors idegen már nem az én sorsom nem engem igazol egyetlen sor sem Fecske Csaba (1948-2025)

esik. az első mondat sorrendbe rántja a gondolatokat, a második meg célba veszi ugyanazt a helyet. minden klisérajongó emberi lény tudja, hogy csak olyan felhők ürítik ránk tartalmukat, melyeken túl mindig kék az ég. ami csak létráról elérhető, az már nem érdekel; nyilván mert túl sokat használtak korábban, épp úgy is löktek el, felhágván rajtam, mint immár feleslegest, ami ennyire kellett. papíron is minden ellenünk szól; életmegvető bátorság és érzéketlen vágy – lesz, amit sosem értünk meg. van, aki arra születik, hogy a folyóparton üldögéljen. van, akibe folyton belecsap a villám. van, aki művésznek születik, és van, aki úszik. van, aki gombokat gyárt, van, aki szonetteket szaval. és van, aki táncol. esik. tévedéseink talán ténylegesen is összefüggnek az eső neszeivel. itt vagyunk. pedig nem is siettünk. k. kabai lóránt (1977-2022)

Néha végigsöpör a szél az elveszített monokróm világon. Kiborítja a házak elé kitett kukákat, kifordul belőlük rengeteg papír, műanyagpalack, penészes kenyérvég, pazarló, ínséges életek maradékai. Amíg a fojtogató vágy, hogy megkösd magad egy testben, csak árulás és merénylet lehet, örül az ilyen maradékoknak is, aki magához ölelné a lehetetlent, de tudja, hogy van nála szegényebb. Mert ő sem őrizheti szemében az elveszített fehéret és feketét. Ő sem láthatja, ami előtte van, csak azt, ami mozdul, és már színeket ölt. Önmagadon, e távolságon, amely sosem lesz lépteidhez szabva, vakon kelj át. Az éjszaka közepén, mikor kint fúj a szél, és te bent, ahol magad vagy, nem bírod tovább, miért ne mehetnél ki a városba. Választhatsz egy irányt, gyorsabban szedve a lábad, mint ahogy nappal szoktad. Csodálkozol majd, milyen nagy az éjszakai forgalom. Autók futnak, villamos jár, és a hídról nézve, az új lámpasor alól, nem is oly sötét a sötétség. De lent mintha állna a folyó. Mindeg...

( Részletek) A vadaspark üres, bejárata nyitva, sehol egy állat, Jézus lábaihoz ül egy fehér kutya a kápolna freskóján, a többi állat szépen sorban áll még simogatásra, mert mindig az utolsó kilométerek a leghosszabbak, ezt tudjuk jól, a tükörből látszik már a tenger, napfényben fürdenek a poros, út menti fák. Ötszáz éves, kő kerítésfalak, le- omlanak, megmaradnak, ahogy a vers is benned, épül és ledől, ahogy sirály alszik a lámpaoszlop tetején, mintha nem is élne, aztán mégis elrepül, a tenger nyugodt tükre fölött suhan el, míg árnyéka elnyeli. A végtelenségig tudnád nézni a tengert, szagolni, érezni, élvezni, ahogy elmerülsz benne, mint egy nőben, ahogy megszületsz általa minden alkalommal újra, a végtelenségig el tudnád nézni ezt a mozdulatlanságot, ami folytonos változás és alakulás valójában, a végtelenségig el tudnád képzelni, hogy a kék árnyalatait számlálod, különbözteted, határozod és mosatod egymásba a sziklák szürke árnyalataival, a fű száraz sárgás- zöldjével, vi...

Az út feletti lámpák ködsüvegcukor kúpot metszenek ki az éjből, árnyuk ugrókötél az idő játszóterén. Minden olyan más. A szakadó esőben tegnapi lábnyomaimat próbálom kerülgetni, de folyton magam mellé lépek, és ázott plakátarcomat gyűrt sapkaként hordom szívemben. Aknay Tibor (1944-)

Nekem ajándékoztad üde zöld mezőid, enyém lett ez a megkopott ég, s behasított szélein időnként lázasan égetett a Nap szeme. Lapjaim megfakultak, nem vigyáztam rájuk. S a nyári záporok utáni lakatlan csöndben álltam napfogyottan, kértelek, maradj velem hajnalhasadásig, míg feloldódik bennem a félelem. Nekem ajándékoztad az erdei eper ízét, a gomba illatát, a nyirkos föld szagát, madarak vonulását. A kanyargó utakon koppanó vadgesztenyéket, szarvasbogarakat, őzeket a vágtató időben Virágok lobogását, s a fényt a szemedben. Kézírásod hagyatékát ebben a fehérre festett tájban. Simek Valéria (1953-)

és várlak téged tudhatod diszjunkt időalakzatok a hangaszál a rég letépett terek idők és várlak téged az utcák közt a kék ragyog egy tört gregorián lebeg az Acqua Paola felett hajnali fény fél-alsó nézet      és várlak téged tudhatod én várlak téged felnevetnek lányok fiúk a romos kertet bújkálva át meg át a térnek darabjai közt visszatérnek ifjúságunk az ősz halott a fűben narancsok hevertek és várlak téged tudhatod Imre Flóra (1961-)

a bágyadt nappali fény megszokott nyugvóhelyén a hold innenső felén szórakozottan bámulom ahogy az utolsó fényszórók szelik a fagyos sötétet míg a kávéfőző felönti az éjszakát aztán szorongva fordulok a néptelen csendbe szavakat keresve Egyed Erika fordítása Jón Kalman Stefánsson (1963-)

Nyújtott karral, nyitott tenyérrel csalogatom közelebb az eget, várom az apró tűszúrásokat, ahogy egy-egy hókristály karistolja a bőrt, ha már évek óta nincs odakint fehér karácsony, legalább bennem kezdődjön el a zsibbadás lassú hóesése, csak állok a kapu előtt, mint egy kilomtalanított karosszék, aminek a huzatát egy magányos fenék leheletvékonyra koptatta, talán erre jár egy kárpitos, aki meghallja az éneket, a rugók dalát, mert a fotel rugói úgy zengenek, akár az angyalok, talán megpillantja a kárpitos az ünnep emelkedését, és hazaviszi sóhajokkal kísérve a nehéz bútordarabot, csak állok a kapu előtt kinyújtott karral, becsukott szemmel, és mikor megérzem az első tűszúrásokat, kinyitom újra, s mintha én lennék a köd szája, meglátom a fehér gomolygást, a leheletemet, ez lenne az ünnep szelleme, belenyúlok, akár a frissen fejt tej, meleg, és tele az utca, mennyi ember, mennyi néma, fehér ének, a hóra hiába vártam, de amink van, az felfele száll. Ijjas Tamás (1978-)