Lélekszirteken

Három számmal nagyobb bakancsot hordok, hogy könnyebb legyen belelépni, ne kelljen lehajolni, ha az udvarra vagy a kertbe visz utam. Cipőfűzőt még használok, beállítom vele a bakancsot, nem túl szorosra, nehogy kilépjek a világomból. Fellinger Károly (1963-)

Tériszonyom van a földön. Magasságokba takarsz, ne féljek. Levegőbe gyökerező mozdulatlanságomat mozdulatok apró neszeivel illeted. Gondoskodsz rögeszméimről, locsolgatod őket, ki ne száradjon a felhőkben lakozó. Amikor megiramodna bennem a lidérc, türelmes nevetéssel terítesz asztalt, vetsz meg ágyat, rejted kicsi markodba a fénytant. És arcomra figyelmet lehelsz, és szavaimból múltakat jósolsz. Honnan a hit az orchideák jóságában? Honnan a hűség tengerek tisztásaihoz? Világból tér meg, aki a világosságba; ünnepelt sarjaszt ünnepet a kórók kertjében. Hogy emberek közt embereket találok, azért lehet, mert útjaimra pillantásod bocsát. Mások ezt úgy hívják, szerelem. Én is. Halmai Tamás (1975-)

most zavarba ejtő mint az útról lekanyarodni becsukni könyvet nem emlékszel rá a mondat hogy szól rezignáltnak érzed nincsen ötlet nevetségesnek tartod bizarrnak mit csinálsz ekkor a sötétben te játékos kit keretből kihagytak földtorlasz nem maradt lövésed se sötétség ezt valahogy kijátszod bár a szerepét biztatón használja történetét tény rövidre zárod általában hát legyen lapzárta az emlékezés zavarba ejtő mindezek után nem pont azt várja Mizser Attila (1975-2025)

levendulák lila bokra lila virág lila csokra lila levél lila fákon lila madár lila ágon lila felhő lila égen lilán úszik lila szélben lila vihar lilán zengő lila zápor lila szellő lila illat lila légben lilán illan lila éjben lila közel lila távol lila itt és lila máshol kékeslilák liláskékek kékes hibák lila vétkek tovaszálló lila árnyak halványuló lila vágyak lila képről lila ének lila versben lila rímek Jeney Andrea Zsuzsanna (1970-)

Összeszedni a keveset, ami nem úgy volt, vagy talán csupán látszatként létezett, csak mint felszín: viasz- tükörben viaszorca; moccanat- lanság kapuzárás után. Alvó száj, közöny fintora – a sár, a vér fel-felszárad, csak a tudás ne volna, hogy az eredendő kór s piszok nem tűnik el soha. Lászlóffy Csaba (1939-2015)

versidő van apokrif csöndbe fordul át mással mérik elejét végét hosszát s hogy bokáig vagy térdig merítkezik napszakát nem ismerni se holdjait nem nevezték meg eddig se azt a mást amink van: kegyelmi maradtunk nehezéknek s majd kitakar egy verspalást Vári Csaba (1977-)

a hosszú útnak mindig éjszaka vágunk neki az új égbolt alatt talán azért mert a sötétben a megszokott gondolatok is újnak tűnnek és aludni tér az aggodalom az emberek a házakban falvakban és városokban de a forgalom szakadatlanul lüktet az elsuhanó kerekek sercegő hangja mint amikor tépdesik a tépőzárt lüktet a szív is elégséges vérrel nedvvel látja el a testet van ritmusa és magától működik az agy csak a biztonsági öv köt le a hátsó ülésen nézhetek kifelé felgyorsított filmkockaként pereg udvar ház udvar ház udvar ház udvarház udvarházud varházudvar tiszták szépek újak és ízléstelenek rikító színűek bádogtetővel félig bedőlt kerítéssel öreg épületek gyomos kert udvar aztán mezők krumpliültetvények szabályos sora mintha mérnökök mérték volna ki a barázdák mélyét s az egymástól való távolságot föntről barna és kék a felhők homorú bodrai tartanak tükröt nekik kék és sárga repcemező kék és zöld kukoricás dimbes-dombos táj az út kanyarog nincsenek sziklaszirtek szorosok csak mély erdők van...

Lassan a városra ül a hold. Nyílik az ajtó, megérkezel. Szétárad bennem a csended. Nézem, ahogy ma is leemeled a szárnyaidat, és langyos vízben kimosod őket. Simon Réka Zsuzsanna (1975-)

rajzol rajzol a víz a homokba útban vissza a fáktól mint aki túl van mindenén önkívületben táncol rajzok rajzok a vizes homokban s halak sok ezüst penge vakítnak éles kövek közt a nap elé kivetve Vári Csaba (1977-)

hogy ha sokáig kapaszkodsz a korlátba, kicserzi bőröd az ellenszél, és észrevétlen vénül rád eladósult lelked, s ha naphosszat bámulod a lenti fűcsomót, anélkül, hogy bármire gondolnál, lélegzetet vennél, egyet is pislognál, mint fotocellás sír, tárul alattad a mélység, s végre beledobálhatod mindazt, amit kinőttél, elárultál, ami elromlott, rád omlott, amitől elárvultál, a rettegést, a féltést, az örökséget, a fölösleget, a korlátot, amibe kapaszkodsz, önmagad emlékét, egyszóval mindent, ami hajszállal is több e kiürült pillanatnál. Szőcs Margit (1959-)

Olyan lassú ma a sietés, programtalan minden program, valami nagy árnyék süt ki a napból, a kávésbögréd is hiányol, kell a szobámnak a nevetésed. Kégl Ildikó (1976-)

szonett buffoonery kézfogásnyi szeretkezés Dunára néző rokkant padon két turistacsoport között sirály hajóvert hullámokon késő délutáni égbolt a budai hegyek halmai felett ziháltunk a málló padon leskelődtek piruló fellegek arcodról félrehúztam hajad lásd a tekintgető eget a sétáló emberek helyett bokrok spanyolfala mögött kezembe vettem izzadó kezed élveztük a holland csendéletet Gyukics Gábor (1958-)

A zene hullámain ringunk. Fogom derekad, és a sebzett perc suhanva velünk száll. Lépéseimhez igazítod lépéseidet. Részegítő ujjaink egybekulcsolódnak. Szorítalak. Kócos hajad arcomat érinti, beszívom illatát. Tiltón is engedő combjaid közé lépek. Szádat keresem. A ritmus gyorsra vált, messze perdülsz tőlem, a vonzalom kötele a végső határig feszül. Álmom távolában újra magamhoz szorítalak. Nem akarunk a Földön maradni többé, a sötét hosszú karjaira bízzuk magunkat. Emelkedünk, súlytalanul, föl a magányos égboltig. Mind az öt kontinens messze alattunk pislákol. A búcsúzó fénysugár elém rajzolja ruhátlan alakodat. Apró csillagokból fűzött köpenyt terítek rád, hogy meg ne fázz. Kezedbe teszem a Holdat. Egybeforrt szenvedélyünk vérünkben lobog, vágyaink ezre árad szét bennünk. Szavak, amiket ki se kell mondanunk, táncoltatnak minket a végtelen távolába… Oláh Tamás (1944-)

Végtelen csendben, türelemmel, tapogatózva, mint a vakok, kivárni azt a pillanatot, amely azonos életeddel. Amely mint tenger, oly kitárva fogad be mindent önmagába, s egész világnyi tágassága elfér egyetlen dobbanásba. Az a pillanat, az a perc lesz kezdettől fogva, amit sejtesz, amire minden ízed készül bukkanni végső menedékül. Ami reménység, ami kétség, egy lobbanásba sűrül akkor, felfénylik végre, fénylik végképp: nem lesz kiút a pillanatból. Németi Rudolf (1948-2016)

(ÉJFÉL) Elnőtt árnyékok nyomtalan szétfoszlanak, ha elvész a hold. (HŰVÖSÖDIK) Hulló hajszálat, szalmát és pozdorját szórsz a fogyó tűzbe. (SZŰKÖLŐ IDŐ) Szűk alagútban, egyirányú sorsodban lidércfény lobban. (AUGUSZTUS) Búzavirágkék oszlik. A nyárban az ősz. Egyidejűség. (CSENDÉLET?) Vázaszilánkok. Virágszirmok, tűnt lángok fénylenek bennük. Benő Attila (1968-)

Lovak lobognak hideg síkon látomásnál elevenebbül, sörényük ég, hogy hitet szítson, s a könnyű táj bele se rezdül; sebes szelídek, este lett, de még elérik a napot, sebezhetetlenek s fölfoghatatlanok; lovak lobognak át a könnyű tájon, könnyelmű látomásnál elevenebb, vízszintes röptű fények, nyomukban áldomás száll; elfelejtik, milyen, ha fáj, mielőtt tudni kezdenék, hívja őket a szemhatár, elnyeli szemfenék. Halmai Tamás (1975-)

Mekkora ámítás! A földi út. Vártad, hogy megnyíljék előtted mindenestül, a puszta, a sejtelmes, megannyi tabut ígérő (melyen mint a kés hatol keresztül akaratod), nem a sártengerré dagadt, vagy göröngyös, csak az éretten lehullt, a repedt burokban fénylő gesztenyéket mutogató. Tartásod kifogástalan, a nap hevétől nem lettél kiégett agyag (pláne etruszk-lelet); árnyak mímelik magányos hasonmásodat. Ha lehajolsz: néhány könnyelmű, önfeledt mozdulat, s csontonként összeszedheted magad. Lászlóffy Csaba (1939-2015)

A sok hegyes, türelmetlen, kegyetlen szó, amit elhullattál életedben, s amit egy perc múló haragja szült, nem tűnt a Semmibe: gyűlt, egyre gyűlt; mint pokolbéli vad, izgága árnyak, melyek a tűzben nyugtot nem találnak, most visszajárnak a komisz szavak, körülkerítnek és rád rontanak, domonkos inkvizítorok dühével suttognak a füledbe nappal-éjjel, és keserű lélekkel újraéled más elfelejtett fájdalmát naponta: szomorú kárhozott, a büntetésed így töltöd élve egy pokolmalomba’ Jánosházy György (1922-2015)

feszülten hallgat minden körülöttem megfogyatkozott tárgyaim csendje és helye és mélye a szoba konyha csak ez is ágy asztal és mosatlan (egy szerelem öregkora motyogja egyre nem vigyáztam rá se rád a többi lakásban maradt a bútor a paplan s a szőnyeg ami alá hét éven át söpörtünk ezt-azt te előlem én előled) és egyre csendesebben hagynak el a képek kidobtam pár tárgyat és velük veled emléket fázik bennem a lelkiismeret néha még keresem anyámat hová lett föld nyelte el vagy az ég és a nyelv alatt legvégül bennem egyre csendesebben szólnak a szavak és elhallgat a vers és valamit minden sora a tárgyak megkerülnek a helyük soha Vári Csaba (1977-)

Miféle kavicsok, kényszer-térben csiszolt darabjai a múltnak, súrlódnak és szorulnak, koppannak egymásba, test szédületébe zárva, mint a leomlott falak, odalent, a szív alatt? Benő Attila (1968-)

Ne keress, mert nem találsz sehol. Ne keress, mert mindenben rám találsz. Etruszk félmosollyal a semmi és Semmi közt átívelő hídon hogyha állsz, magadba roskadtan, eposztalanítva – az nem a gyöngeség jele. Nem későromantikus túlfűtöttség. Nem szilárd halmazállapotú közöny. Nem zen-buddhista tér- és fitymaszűkület. Ha tudnád is, mi nem még, hátrahagyod az értelmezést. Ultima maniera. Innen nézve ezentúl legyen ez módszered. Valahogy nem kéne érzelmileg elvérezni, mint a rossz versekben. És figyelni kábán, ahogy a meditáció zajtalan rajai odaképzelt csillagaid lengő egében körülvesznek, és átsegítenek valami hosszanfriss látomásba. Nem kéne feláldozni szívedben a béke bizonyosságát, sem a méreg forrását. Hidd el, itt lesz a híd, ha egyszer visszajössz. Turczi István (1957-)

Csiszolt kavics a nyelv alatt az öröm, ettől lesz imává a dadogás. A szavakat ez suttogja világgá. Tenger készül, a szent hajók nyomát elrejteni. Mondat, amely az olvasót keresztre szegezi. Már égboltnyi a nap. A kertben csapat fa lelkesül. A legszebbet egyetlen angyal állja körül. Halmai Tamás (1975-)

megbocsáss ma a sóhajnak újra eltűnik mint repülők fehérje megbocsáss hogy így fölmagasul ma a szél szaggatta hólyagos égre. időtlent kopíroz elandalít nem él nem mozdul de adj egy évet megbocsátsz ha eloldom gúzsait szerelmeseink barna szemének? pilláik alól elköltöztünk rég maradt utánuk pár csillag-morzsa kétharmad máz egyharmad hidegség kincstárban őrzött egyazon forma bocsáss meg holnap is neked csak én a gunnyasztó otthontalanságban egy mérsékelten meleg földtekén most hogy birtokunkon árapály van. eltűnök mint repülők fehérje s viszem sugárhajtású fürtjeit enyém lesz megosztott szívverése a nász után alvad hegesedik ismétlem ma e szikrázó tájon kiben pislákol még majd csak kihűl őszintén mond váljon vagy ne várjon riadt koponyára a szem kiül bocsáss meg lásd oly könnyű leszel hab bűnöd hagyd ázni a szemlencsémbe embernyi részem majd csak befogad vagy húzz egy vonalat hogyha mégse. Dimény H. Árpád (1977-)