Ágai Ágnes: Erósz partja felől
Miféle szélvihar sodorta össze őket?
Álltak az eresz alatt,
figyelték az ágak reccsenését,
a felhők koccanását,
a dörgedelmes égbolt
felvillanó cikkanásait.
Nem tudtak semmit egymásról,
csak azt, hogy egymáséi lesznek.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
Valami delejes vonzás,
talán a vihar, e mágneses kerítő
összetapasztott
két ismeretlen testet.
Utána szétváltak.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
*
Két kar karanténjába zárva,
a testmeleg védelem övezetébe,
ahová tompítva ér el
a kiáradt világ hullámverése,
a félelem reszketeg vacogása,
mert a kar eleven hőt sugároz
az óvás és birtoklás kettősében,
a távol tartás és kisajátítás
fenntartott zónájában,
ahol az elomlás luxusát kínálja
a megtartás parancsuralmáért cserébe.
*
Beléd botlottam, elestem.
Ne segíts föl!
Jó ez az akarattalan elesettség.
Lehet, hogy ezt akartam?
*
Valami furcsa végzetszerűség.
A bekövetkezés.
Hazárdjáték.
N'est va plus!
Forog a kerék.
Ki pörget?
Néma csend.
Két egymásba csúszó test.
Elkárhozás.
*
Szavakba göngyöllek,
puha, meleg szavak szövetébe,
és a szavak nyílása mögött
az érzések rejtelmes birodalma tárul,
foghatatlan, párálló világ,
dús burjánzású növények,
kacsok, liánok egymásra indázó
halmaza fon be, ölel és fojt
a szenvedély drótkötelével,
az elrántó mozdulat erőszakával
a megsemmisülés aknájába taszítva.
*
Fekvőhelyzetben, vízszintesen.
Más vagy, más vagyok.
A bőr a bőrhöz ér.
Több, mint érzékiség, éteriség.
Bizonyosság. Leállított idő.
A percek nem telnek.
A mulandóság érvényét veszti.
Levetve minden sallang,
Minden öncsalás, minden külmáz.
Ártatlanok vagyunk,
akár az újszülöttek.
*
Nincs rövid és nincs hosszú szerelem.
Nincs mértékegysége,
súlya, hossza, szélte,
nincs időtartama,
nincs jelzője.
Önmaga van önmaga által,
nem lehet definiálni.
Nem érzet, nem állapot,
nem tudatforma. Mindez együtt.
Összesség, teljesség,
halmazat, koncentrált erő.
Sűrített létezés.
A kezdet és a vég
egymásba futó totalitása.
Olyan tömény, hogy elviselhetetlen.
*
Vad volt, és úgy akarta a másikat,
mintha az nem akarta volna őt,
mint ragadozó a zsákmányt,
úgy cipelte odvába, rejtekhelyre,
szem elől, és szedte ízekre, darabokra,
majd áldozatként bemutatta az Úrnak,
hogy bűnbocsánatot nyerjen,
és bűnbe eshessen újra meg újra!
*
Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.
*
Felvette a ruháját.
Öltözött.
Olyan lett, mint volt
annak előtte: felöltözött.
Takarta minden,
elfödte a konvenció.
Rétegesen húzta magára
a viselt életforma szemmel látható kellékeit.
Szalonképes lett,
utcaképes, társadalomképes.
Csak a szeme villant
valami furcsa fénnyel,
szalonképtelenül, árulkodón.
De lesütötte, és elsietett.
*
Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.
*
Hányféle csók ízét őrzi az ajkad?
Hányféle múltat viselsz?
Vagy minden ölelés szűzien első,
friss, ropogós, makulátlan?
Vad és szelíd örömök hajnala pirkad,
a kezdetek láza hevít,
újjászületsz a másik ölén,
és felnövekszel az új szerelemben?
Elfeledett magadra találsz,
kiről az idő salakja lehámlik,
és ha az ifjonti vágy
tagjába belerándul,
soha nem látott magasokba röpíti?
-
A szólítás művészi tökélye,
a vonzás hívó napiparancsa,
két test felindult ütközése
az érzések és ingerek körzetében,
az eggyéforrás elsöprő rohamában
és megsemmisítő diadalában.
Micsoda kijátszhatatlan erő
zónájába estünk!
*
Néhány másodperc az élet.
Mögöttünk évek garmadája.
De ne siessünk! A halált nem lehet lekésni.
A szerelem ezt is megkísérli.
*
Ne hagyd, hogy kezed közül kicsússzak!
Fogj erősen, utolsóként csak te tarthatsz!
Minden lejátszott tétel
benned visszhangzik.
Finálé. Fergeteges, szép zenedráma,
a levegő megáll,
a hangszerek beleremegnek
a dübörgő, végső crescendóba.
Utána csend. Piano.
Álltak az eresz alatt,
figyelték az ágak reccsenését,
a felhők koccanását,
a dörgedelmes égbolt
felvillanó cikkanásait.
Nem tudtak semmit egymásról,
csak azt, hogy egymáséi lesznek.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
Valami delejes vonzás,
talán a vihar, e mágneses kerítő
összetapasztott
két ismeretlen testet.
Utána szétváltak.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
*
Két kar karanténjába zárva,
a testmeleg védelem övezetébe,
ahová tompítva ér el
a kiáradt világ hullámverése,
a félelem reszketeg vacogása,
mert a kar eleven hőt sugároz
az óvás és birtoklás kettősében,
a távol tartás és kisajátítás
fenntartott zónájában,
ahol az elomlás luxusát kínálja
a megtartás parancsuralmáért cserébe.
*
Beléd botlottam, elestem.
Ne segíts föl!
Jó ez az akarattalan elesettség.
Lehet, hogy ezt akartam?
*
Valami furcsa végzetszerűség.
A bekövetkezés.
Hazárdjáték.
N'est va plus!
Forog a kerék.
Ki pörget?
Néma csend.
Két egymásba csúszó test.
Elkárhozás.
*
Szavakba göngyöllek,
puha, meleg szavak szövetébe,
és a szavak nyílása mögött
az érzések rejtelmes birodalma tárul,
foghatatlan, párálló világ,
dús burjánzású növények,
kacsok, liánok egymásra indázó
halmaza fon be, ölel és fojt
a szenvedély drótkötelével,
az elrántó mozdulat erőszakával
a megsemmisülés aknájába taszítva.
*
Fekvőhelyzetben, vízszintesen.
Más vagy, más vagyok.
A bőr a bőrhöz ér.
Több, mint érzékiség, éteriség.
Bizonyosság. Leállított idő.
A percek nem telnek.
A mulandóság érvényét veszti.
Levetve minden sallang,
Minden öncsalás, minden külmáz.
Ártatlanok vagyunk,
akár az újszülöttek.
*
Nincs rövid és nincs hosszú szerelem.
Nincs mértékegysége,
súlya, hossza, szélte,
nincs időtartama,
nincs jelzője.
Önmaga van önmaga által,
nem lehet definiálni.
Nem érzet, nem állapot,
nem tudatforma. Mindez együtt.
Összesség, teljesség,
halmazat, koncentrált erő.
Sűrített létezés.
A kezdet és a vég
egymásba futó totalitása.
Olyan tömény, hogy elviselhetetlen.
*
Vad volt, és úgy akarta a másikat,
mintha az nem akarta volna őt,
mint ragadozó a zsákmányt,
úgy cipelte odvába, rejtekhelyre,
szem elől, és szedte ízekre, darabokra,
majd áldozatként bemutatta az Úrnak,
hogy bűnbocsánatot nyerjen,
és bűnbe eshessen újra meg újra!
*
Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.
*
Felvette a ruháját.
Öltözött.
Olyan lett, mint volt
annak előtte: felöltözött.
Takarta minden,
elfödte a konvenció.
Rétegesen húzta magára
a viselt életforma szemmel látható kellékeit.
Szalonképes lett,
utcaképes, társadalomképes.
Csak a szeme villant
valami furcsa fénnyel,
szalonképtelenül, árulkodón.
De lesütötte, és elsietett.
*
Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.
*
Hányféle csók ízét őrzi az ajkad?
Hányféle múltat viselsz?
Vagy minden ölelés szűzien első,
friss, ropogós, makulátlan?
Vad és szelíd örömök hajnala pirkad,
a kezdetek láza hevít,
újjászületsz a másik ölén,
és felnövekszel az új szerelemben?
Elfeledett magadra találsz,
kiről az idő salakja lehámlik,
és ha az ifjonti vágy
tagjába belerándul,
soha nem látott magasokba röpíti?
-
A szólítás művészi tökélye,
a vonzás hívó napiparancsa,
két test felindult ütközése
az érzések és ingerek körzetében,
az eggyéforrás elsöprő rohamában
és megsemmisítő diadalában.
Micsoda kijátszhatatlan erő
zónájába estünk!
*
Néhány másodperc az élet.
Mögöttünk évek garmadája.
De ne siessünk! A halált nem lehet lekésni.
A szerelem ezt is megkísérli.
*
Ne hagyd, hogy kezed közül kicsússzak!
Fogj erősen, utolsóként csak te tarthatsz!
Minden lejátszott tétel
benned visszhangzik.
Finálé. Fergeteges, szép zenedráma,
a levegő megáll,
a hangszerek beleremegnek
a dübörgő, végső crescendóba.
Utána csend. Piano.
Ágai Ágnes (1932-2024)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése