Lélekszirteken

így van ez mindig mikor elmész levegőbe dermed az udvaron zajongó tucatnyi madár az árnyékok az aszfalton a szomszéd ház piros falán nem nőnek nem nyúlnak tovább és fura fintorrá merevedik minden csatornán a bemondók sokat gyakorolt mosolya bizarrul mozdulatlan lesz minden mikor elmész az egyetlen mozgás amint a falakból előbújik s lándzsáját belém döfi a magány gótikája Király Farkas (1971-)

Ó élet, ki hátamon hordtam a házam, adj józanabb tavaszt. Harsog az utca, morajlik a friss teavíz. Hallik a gázbojler kék susogása. Reccsen az ágy, pár csésze csörömpöl. Kés foga mar a pufók kenyérbe. A kávéfőző hörögve sír. Félek. A szívem körül sunyi csönd gomolyog. Nekem, mióta élek, csak járnom is kaland. Ág, tüske tép meg, tönk gáncsol asztmást, bénát és pufókot. Mi maradt? Minden nap meghalunk, s a feledésnek nem a csont a táp, de a vér s az élet. Leírhatom a tavaszi fákat, egy tó tükrét, egy régi szobát. Leírhatom, hogy félek a haláltól. Leírhatom: szeretlek. Csak szél kergette por vagyunk egy börtönudvaron. Milliónyi szem néz fentről ránk, s mi vissza. De miféle szél ez? És vajon mit jelenthet? Babiczky Tibor (1980-)

valaki újból és újból visszagondol, valamire, ami megtörtént valaha, valamire, ami mindennapjai része lett, és amit nem tud elfelejteni soha már valaki újból és újból bejárja az utakat, jól ismert otthonok felé jól ismert lépcsőkön kapaszkodik felfelé, fel, egyre feljebb, míg el nem jut valami ismeretlenbe valami ismeretlenbe, ami már nem az övé valaki újból és újból visszagondol, visszaforgatja az időt, pergeti egyre, az összes óráját visszatekergeti, kezdődjön újból az akkori időszámítás akkoriban még ott volt vele, és együtt, és együtt, minden pillanatban, úgy, ahogy soha, semmikor, soha, senkivel, úgy, ahogy csak a múltban, csak a jövőben valaki visszagondol, miközben ismert utakat jár be, látszólag minden változatlan, hűvös és távoli szél mozdul körülötte, és hűvös és távoli, ami volt, ami lesz Petőcz András (1959-)

Abból nyárból nincs menekvés Nem ment meg tőle semmi évszak. Sötét üszök az ég testén a Nap. Nem hamvad ki azóta. Ég csak. Kigyújtott máglyák: déli fák Lobognak szüntelen azóta. Fuldokló rózsák, dáliák; A tébolyult nyár inkvizicója. Fokozhatatlan izzás kint s belül. Eleven szén a lombok, gyökerek. Nincs menekvés. Rendre csak nyomulnak a tüzes falak. — Egyre közelebb. Makay Ida (1933-2011)

Szatyornyi ősz a részeg április kezében. Szatyornyi ősz, s a részeg április tántorog haza. Holdnyi-ökölnyi sült krumpli várja, s rongypizsamájú asszonya. Nótákat dünnyög, elnyűtt indulókat, miket torkára hordtak rendszerek. Térdig érő harangszóban gázol, s tétován kifordul egy októberi este a batyujából. Parti Nagy Lajos (1953-)

Szivárványba rejtőzik a fény, mintha rejtenélek tébolyult magamba. Tudom, egy pillanat, és megbomlik az elfelejtett szavak csendje. De elég-e erre emlékezni? Vagy csak erre érdemes. Anga Mária (1955-2021)

szünetelnek az emlékek eltűnnek a repedések s már nem rajzolódnak ki a határok körvonalai mint a régi oltott mésszel festett a falakon ám te veszteségként élsz meg minden változást pedig csak oldódik a sötétség burka mára átrajzolódott minden abban a házban kivilágosodtak a falak a konyha kövei megnőttek a terek felbátorodtak a színek visszatértek a rozsdafarkúak is és velük a régi dallamok… új sanszot kapott az élet… rutinosan nyílnak a sörösdobozok az öreg diófa árnyékában s csupán egyetlen ajtó jelent hidat a kifakult múltba de azt nem nyitod ki soha többé újra Oláh András (1959-)

Hogy ahogy múlnak a napok, Van abban valami nehéz. Van, amikor könnyebb, Van, amikor nehezebb. Az ember teszi a dolgát. Csak arra gondol, amire gondolnia kell. Beosztja a napot. Igyekszik korán ágyba kerülni. Igyekszik fáradt lenni, mire lefekszik. Igyekszik nem gondolni a következő napra. Tudja, az a dolga, hogy éljen. Elfordítja a kulcsot, nyitja a csapokat, hallgatja a rádiót, lassan issza a kávét. Néz ki az ablakon. Borbély Szilárd (1963-2014)

az utcát telesírja a hajnal a hídon sápadt villamos halad bóklászol részeg köveket rugdalsz a szélben pofozkodó fák alatt múltad kopott kifordított kabát az ősz lomhán átölel s fojtogat érzed a részvétlen hold testszagát és őrzöd a fertőzött álmokat ismét magadnak fordítasz hátat a buszmegállót pára s köd fedi összeérnek álmodban az árnyak annyi mindent kell még elfelejteni Oláh András (1959-)

Vékony, hosszú ujjaikkal ábrákat rajzolnak a pazar kék égre, arany fogaikkal megharapják a felhők húsos lábikráját, rügyszemeikkel belenéznek a napba, és nem vakulnak meg, csak nyújtóznak és nyújtóznak egyre magasabbra, az űrig, a messzi csillagtestekig, a hideg, sűrű sötétig, a súlytalan, örök lebegésig, a sárga végetlenig. Beszélnek az Istennel naponta, megértik az égi jeleket, vadvirág illat az ő nyelvük, emberi fülnek érthetetlen. Varga Melinda (1984-)

Köpenyemet a tócsára hölgy elé Száraz lábbal - Megváltóm? - átmehessen Stílusomat a rögre - játékom at a vízre Játékomon fölényem fölényemen eleganciám Eleganciám a megvetésem A Megváltóhoz jutottam Páskándi Géza (1933-1995)

Ma is huszonnégy órát éltem, elfogyasztottam három reménytelenséget, vitatkoztam két hiábavalósággal, megtettem egy jóvátehetetlent. Jólesik most lélegzetet venni- Lefekvés előtt beállítom a madárcsicsergést hajnali ötre, mert fontos szeretnivalóim lesznek és nincs tovább haladék. Gondolom, holnap szép idő lesz, ünnepélyes külsőségek között ismét átadnak egy napot, felavatnak egy határidő előtt kivirágzott orgonabokrot. Ténagy Sándor (1936-2005)

Majd eljön egy pohár vízben a hallgatás parazsán fölizzó csöndben az egyforma napok egyikén egy nem várt délután privát percén a semmiségekben a tenger illatában sivatagi szélben kulcsolt kezek fészkében majd eljön Isten. Fazekas József (1946-)

Ebben a hónapban mindent utálok, fejemben a kintről kontrollált káoszt, hogy elkezdődött, és hogy majd véget ér, minden vissza- és előretekintést. Ebben a hónapban mindent utálok, az optimális testzsírszázalékot, a lelki kényszereket, a miegymást, a megfogalmazásra váró hiányt, dopaminért sóvárgó nappalokat, szuperegómat (egyre csak halogat), járdára terített galambtetemet, húsosat, vegát, savasat, menteset. Ez a hónap is úgy-ahogy szabályos, ebben a hónapban megint rád várok. . Taizs Gergő (1984-) .

1 Legyen csak ez, legyen csak ennyi----- Nyár a lebarnult testeken, perzselődés lassú tüze a most születő magvak mélyén. Fénybe kifeküdt vizek, elmosódó partszegély, pihegés az összeroskadt dombokon. Dél: önnön ragyogásától megvakult tükör. Szemek a messzeség célpontjában. Kezem árnyéka megég bőrödön s pöndörödve lehull. 2 Jelen lét: piciny hely a másodpercben - - Örökkön itt, érzem, örökkön itt, hallgatagon a szóban, mozdulatlanul a rohanásban, a megadatott és megálmodott létezés rejtőző gyökerei között, mint a kavics, mint a vízcsöpp. Örökkön itt, m ég is: örökkön útrakészen: el a csillám ló homokkal, el a vízsodrással, el a következő másodpercig. Ténagy Sándor (1933-2005)

Csökkenünk lassan - hová Töpörödünk - mivé mivé Zsugorodnál - angyalivá Vagy pontosodnál - semmivé (?) Páskándi Géza (1933-1995)

Virágok virága, jégverés vasszögeivel átvert, kék fagyok késeitől szabdalt, keserű gyökereddel magadhoz láncoló, szelek áramában, lélegzetem ritmusában lüktető, védtelen bogár fölé violaárnyú napernyőt feszítsz, nektárizzadó kelyhedből mézet itatsz, madarak pályáját eltéríti ragyogásod, mosolyod kiapadhatatlan napenergiája nélkül mivé lennék, sarlótépázta szallanc kóró, érzéketlen kő, nyelvemen kiszáradnának a szavak, segíts világ terhétől, önmagad súlyától roskodóan is atomnál hatalmasabb hatalom, adj erőt, temetetlen élőhalott, magam múmia-koporsója ne legyek, lobbantsak piros tüzet, cellaszűk létemen túl parázslót, tudjam a dolgom, helyre tenni, amit lehet még ezen a vak csillagon. Kerék Imre (1942-)

Szitál az ég. A márciusi hóban elkopott nyomok szívlapáttal a vállukon támolyognak felém. Most a fagyott pocsolyában látom repedni a jeget, kitakart oszlop egy tört karú óriás szemtükrében. Hagyd a tájat. Kívülről fújod az oszthatatlan prímeket, egyedül állsz te is a hózuhogásban. Fejed felett gépek emelkednek, a szárny visszabillen, innen már csak egyedül mehetsz tovább. A lég ritkul, a háztetők merőleges botjai mint kandeláberek tárják karjukat feléd, ki nem vagy sehol, hiába van, ki válaszol, ha kérded. A kérdésed ostoba. Értelmetlen létedre ugyan mi végre hallgatod. Fonalakat gőzöl az égbolt. Hogy ne émelyegj, halott csillagokat kezdesz számolni magad felett. Belezavarodsz. Süket rímekre talál a múlt árnyék nélkül. Nemesacél az űr. Önmagában valami helyett áll. Marokkal nyúlsz a semmibe, foszló zsebeid, a felhők, kútként zuhannak önmagukba. Ha talpad alatt lenne föld, eloldalognál. A tükörben csönd van. Beleheled a zúzmarás ablakot, mielőtt kitárod. Zizegő álmok akadnak fenn a rézk...

Avar kápolna dombtető Széljárta melankólia Hogy múlt legyen a múlt idő Először el kell múlnia Hogy rátaláljon ez vagy az Kivárni mint a múmia Még négy-öt hónap és tavasz – – * Négy-öt ha év is az se sok De nem vagy ott de nem vagyok Mi ketten csak ma és csak itt Ez a nagy fény még megvakít Szerencse hogy a nap lemegy A vízen ott sötétlik egy – – Már nem Sehol se Már soha Széljárta melankólia Várady Szabolcs (1943-)

Ha ott élhetnék! Szelidült morajjal ablakomban a tenger találkozása a partszegéllyel. Sziklák heverészni ég-víz közt. Mintha repülni tudnék. Megülnék este kis kőtereken a tengerlehelettől borzolt árnyékban, jólelkű nyüzsgés közt, vonzódva, oldalt. Szándék, szinte szándékolatlan, teljesedésbe csúszna. A képzelet, mint egy madárraj, meglódul, megtelepszik. Várady Szabolcs (1943-)

Amíg ide visszataláltat szanaszét széledtedből egy pontba összerántva, amíg átsöpör rajtad, kisöpör, levált súlyok fölé dob a gyönyör átfényesülve - édesem! édesem! -: portalan, tiszta térbe tódulhat be, akármi. Várady Szabolcs (1943-)

Kapkodsz a levegő után. Belepirul a délután . . . A felszin: dong, bomlik, pezseg. A lehullt alma csupa seb. Hallgatsz ... Magadnak vinnyogod: mihez nincs már vagy van jogod. A lélek békéért eseng. Toprongyos fák közt sóher csend . . . - Sziklába vésnéd a neved ?! A szikla áttetszőn lebeg. Isten elől is rejtenek egymásra hártyázott egek . . . Fekete mélyből süt a Nap. Sehol sem vagy az ég alatt. Csak egy szikra-gömb belső tükör-falán mutatható ki hozzád minden irány. - így vagy (ha vagy) egy fénytelen pupillán izzó végtelen. Békési Gyula (1924-2003)

A vég kezdetleges. Egyetlen funkciója, hogy elfödi a folytatást. Tekintetedben egy eltévedt Amerikával oly egyedül vagy, mint a kerítésoszlopok sötétedés után. Azután mégis megvilágít a lámpatestek lehulló glóriája. Halmai Tamás (1975-)

ahogy a szavak egymáshoz úgy a test a testhez vonzva-taszítva és közte millió állapot hogy valahogy viszonyuljunk ehhez a rendszerhez magunkat idomítjuk – szelíd vadállatot ha sejtjeink egymással találkoznak kihull közülünk a kötőszó az írásjelek és minden ami még megakadályozta hogy füledbe mondjam jelentésedet aztán átveszik a teret a törés metaforái magunk közé három pontokat teszünk… és elferdült megkopott szavainkon is látni hogy egymásnak magyarázhatatlanok leszünk és nem vigasz hogy száz év után sem szó a szóhoz sem test a testhez hogy a „sohasem” és a „mindörökké” is ugyanúgy viszonyulnak a végtelenhez Dávid Péter (1980-)

A tóvidéken most fönn fönn kicsim fönn a tavaknál hull már a hó a hó tudod hol encián-sugárvetők még tegnap este is csontunkig sütöttek át mint kék injekciók hajadban nyár zizeg szívem szívem arcodon átfúj átfúj átragyog nagyon de kinn az erdőben fajdkakaszsivaj a holnap lehullott friss havon szél jön házunkhoz szél rúgja házunk tarkón tarkón homlokon törökülésben házunk közepén nyitott az ajtó tárva leng s házunkat holnap: víztelen iszonyú sodrás rontja el szétrobbantja s mint hattyút rongybabát görgeti égen űrön át Mi pedig kinn a holnap hullt havon - köröttünk pipacsok ütik át fejük: a lentiek figyelnek minket pipacs-periszkópokon Szőcs Géza (1953-2020)

este tíz és éjfél között kikapcsolják a gravitációt a botanikus kertben. öt négyzetkilométernyi agyontaposott avar kezd lebegni, és néhány levél újraélheti a földet nem érés mámorát. Korpa Tamás (1987-)

Ha még megkívánsz, megkívánlak érte, kevés már a kedvem földi jóra, szépre, kezdek öltözködni jégbe, hófehérbe. Nem érek rá többé könnyű ölelésre, ha nagyon szeretsz, hálás leszek érte, ha nem csábítasz el, magad vesztesége. Én már csak az égre nézek fel maholnap, két ország határán lábaim topognak, az is csak búcsú, ha szívedbe botolnak. Ha még itt marasztalsz, hálás leszek érte, nagyon nehéz az út az őszbe, a télbe, nem kísérhet oda nyarad édessége. Megyek mégis. Kell a béke tisztasága, nem tudom, mit ér, de ma még fáj az ára; várjak, most, miattad, várjak, utoljára? Sírva így búcsúzom, régi életemtől, ha nem húzom is ki kezed a kezemből: nincs út visszafelé e szomorú percből. Öltöztet az idő jégbe, hófehérbe, két országban járok, mindegyiktől félve; akármit választasz, megszenvedek érte. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Az asztalom felett függ az önarcképed, amit ajándékba festettél nekem, vodkával, kávéval és vörös tintával, ami tényleg téged ábrázol, mert az izom a nyakadon és járomcsontod hangsúlyos, és a szemed is csukva van, és tél van, és mégis csupasz a vállad, és látszik rajtad, hogy nem félsz semmitől, attól, hogy tél van, hogy most kávé és vodka vagy a véremben, hogy talán felszívódsz mire elmúlik a fagy, hogy egyszer csak úgy kelek fel, hogy már függök tőled, és elhatározom, hogy többé nem nyúlok hozzád, leteszlek, és tiszta maradok egészen, hogy akkor nem maradsz majd más, mint egy visszatérő inger a hipotalamuszban, pár elvonási tünet, és az egyre fakuló emlékek, hogy milyen volt. Szabó Márton István (1993-)

Ma megint sikerült körbejárnom a földkerekséget, zsibog minden tagom, roskadozom a terhektől. Hoztam egy ölelésnyi lángolást, néhány szál gyárkéményt, tenyérnyi békét, égszínkék lakótelepet, hogy ne legyek magam, apróbb titkokat s egyéb bájos csacskaságokat, hogy ne unatkozzam. Fél verssorért cseréltem ezt a mosolyt, azóta viselem, állítólag fiatalít. Egy jelzőért jó tavaszi záport kaptam, hadd duzzadjon a föld, ha már szeretem. Egyik szememet egy lánynál hagytam, hogy mindig lássam, ő pedig adott egy kis hideglelést, hogy boldog legyek. Hoztam még egyszerűséget, jókora szándékkal, nem tudom, mire megyek vele. Most hazafelé tartok, zsibog minden tagom. Egy szóba majd benyitok, hogy megpihenjek- - Ténagy Sándor (1936-2005)

Egy következő lépést, egy elkerülhetetlen szív dobbanást, egy kivédhetetlen holnapi napot  —  A falak egy másik üresség határai, az öklök egy másik akarat fattyúgyerekei — Kérek egy ceruzacsonkot, hogy meghosszabbítsam életem, tiszta papírlapon suhanó boldog ujjakat, kérek még, ha lehet, egy jó szót, kevéske jóidőt, s hogy még jobban örüljek, újabb kéréshez erőt — Fáradt vagyok, kérek egy erdőt az asztalomra, egy búzaföldet, kérem a frissen tépett fű húsvét-illatát, valami madarat is. mert dal nélkül nehéz — Lám, kivánságaink egymást szülik, egymást gyilkolják, egymással hűtlenkednek — Kérek még egy örökkévaló szerelmet, még egy múlhatatlan halált, még egy elkerülhetetlen életet — Más falakat és más öklöket! Némi kis haladékot legalább — Ténagy Sándor (1936-2005)

zavartan töpreng a megfáradt idő esti szélbe szimatol a fázós mozdulat a magasles alatt csönd fojtogat a lombok monoton mormolását hallgatom – az ősi ráolvasást – az éjszaka diktálja a szavakat bekvártélyozom magam az élők közé s mint fonnyadt almát tovább hámozlak míg végül elfogysz egészen… büntetésem töltöm: őrzöm a múltból lopott álmokat s ma sem tudom jól vizsgáztam-e amikor futni hagytalak Oláh András (1959-)

Elúszik minden csak a fák csak ők maradnak meg nekem kölyökkorom rigói fürdenek esővert leveleiken szemrésnyi láthatáromon föllobogó zöld fáklyatüzek vándorlásomban kísérőim ki üzent értem veletek ebéddel kínáló szederfák csillagvigyázó csőszök jegenyék ingyen szállást adók anyám öléből kiszakadva az otthoni kert csöndjét odahagyva utamon ti biztattatok ó forradásos ágbogon lüktető apró fotocellák márciusi rügyek fészekóvó elágazások göcsörtös odvak gyantás dúdorok osztatlan szabadságom napja ragyog fölöttetek a szilánkokra hullt időben álmot hitet sodró időben megtartó menedékeim madarak vasbeton fölé ívelő légikikötői lendítsetek magasba gallyatokról segítsetek nekem - kitiltva játék szerelem önfeledt paradicsomából - hinni valamiben Kerék Imre (1942-)

Pillantásunktól párás dombtetők dülőutak s ez a sugárzó későősz amint védekezőn leroskad a tél ölelése alatt - egymást őrző emlékeink! Egy félálombeli megsejtett mozdulat s új vágy hány árapályon át - kinn már hajnal duzzasztotta a lombokat benn vállad volt az egyetlen világ Hanyatló évszakok betelő életünk sötét s derengő vásznai napkor s jégkor határán ködökbe túl az a rét s kályhánkban a tűz kezd parázslani Vidor Miklós (1923-2003)

egy napon levelet írtam neked hogy az első napsugárral érkezem hosszú és csöndes éjszaka jött én kinyújtóztam benned kényelmesen arra gondoltam már nem is fázom hajad úgy hullt arcomba akár a fák lombja és akkor beleolvadtunk valami ismeretlen tájba pillangó voltál illatos virág folyondár sodort minket egy fény-árny folyó maga a Tejút is lehetett vagy annak egyik csillag-álma szikrázó színek ömlöttek körülvettek repítettek roppant mélységekbe ejtettek ég alá emeltek testünk fölé a kezeké ajkaké volt ez a más ez a rózsaajkú világ lettünk születő hajnalban csöppnyi világosság a hullámzó térben egy átváltozás – a megfoghatatlan után a padlón szétdobált ruhák morzsák a terítetlen asztalon az ágy a villa kés a képek a falon ugyanazok – nevetésed kék volt mint a tiszta ég akkor határoztuk el szükségünk van szárnyakra Szente B. Levente (1972-)

meghalni árulás ahogy árulás egymásból kipusztulni is – új forgatókönyv kell hogy kijátszhassuk a gyötrelmes éjszakákat a vajúdásokat de az újratervezésben ügyetlenek vagyunk s így annyi minden elmarad már magunkat sem leljük ebben a tétova nyárban lehúzott redőnyök rabságában sínylődünk könnyeink mosolyra éheznek ám szívünkben csönd tanyázik maradunk kettesben magunkkal és nem tudjuk mi a szabadulás ára s hogy mi lesz ha elmúlik a pillanat… pedig az én filmemben te vagy a legtöbb: jóllaktam veled gyógyítottál ha karcolódtam kijavítottál ha nem voltam bátor – de koromsötét lett hirtelen és túl közel került a távol Oláh András (1959-)

Az integető kéz szomorúságát láttad-e? Az anyát, aki egyedül maradt az állomáson? Aki ezután szüntelen a messzire futó vonatot látja, amint fölötte a füst hófehér sóhaja száll; aki ezután ködöket hordoz magában; csöndöt, ami már fél halál; havas síkságok döbbenetét; magányt, amit őrjítővé tesz a félbeszakadt mondatok suhogó szele? Az integető kéz szomorúságát láttad-e? Káldi János (1922-1991)

Tegnapi terveidet töröld. A legszebbeket is. Azokat először. - Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd? Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem. Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj a Leáldozott, Gyönyörű Nap után. Állhass tisztán a Kelő elébe. Fodor Ákos (1945-2015)

A lassú figyelem kinevelte benned a gyermeket, aki nem kér, csak ül az apja előtt csöndesen. Vár. Egy madárra. A lombok közül kidugja a fejét a Nap és megvilágít egy csupasz, zúzmarától ázott ágat. Olyan, akár a vezeték, ami az áramot szállítja a monitorok kékjén át a szembe. Olyan, akár az irgalom, ami berepült a nyitott ablakon. Kertai Csenger (1995-)

Nem vehetnek el többé semmit attól, ki tündöklő űrrel tele. Kinek haja már hópille fészke, madarat sem hív. Puszta tenyere csillagparázstól ég már, sérthetetlen. Szobákba sem lép. Hó s fény a szőnyege. Nem fájhat zajló szerelmekért akinek erdők csöndje lett a kedvese. Makay Ida (1933-2011)

Ha szivárvány- törésre kerülne kettőnk közt a sor, tudd meg: a kékbe én kapaszkodom. Petrőczi Éva (1951-)

úgy lépni a szerelembe mint a nap: visszafordíthatatlanul úgy simogatni mint a tenger hullámai: újra rohamozva törékeny tested a kétely falat emel szíved szívem közé csak könnyező ég alatt szerethetlek amikor nem nő árnyékunk Balázs F. Attila (1954-)

Ködök, gomolygások szívekben, fejekben, szemekben a titok szelíd és kegyetlen. Vélt és valós mércék: bukdácsoló bóják, hullámzó vizekben egymást megtalálják. Nagy viharok vannak, keveredik minden, átkozódás, imák kínban, örömökben. Nincsen kezdet, vég sincs, örök körforgás van, égben, földön, vízben: bűnben, ragyogásban. Kaiser László (1953-)

Mélyeket lélegzel, mélyen van az élet, apránként hozod föl, s éppen hogy eléred Bertók László (1935-2020)

Száz éjszakán ezer magány millió fájdalommal szelt át meg át az éjszakát Köröskörül vastőrökül voltak lelkembe törve a csillagok és vérszagok virágoztak az űrbe. József Attila (1905-1937)

unatkozó tó fölött az ég ólomszürke felhő-omladék egy parti fűz hirtelen felzokog mintha most épp sírni volna ok arra is hogy egyedül vagyok a part nem őrzi már a lépteinket a sétány elfelejtett minket az emlékek felrakják a sminket ami addig is szép volt még szebb lesz és hozzáütődik szívemhez a szép is fájdalom lesz végül kis idő még s az is elévül Fecske Csaba (1948-2025)

az eget habos felhőivel mintha álmából keltve festette volna valaki szép és bizonytalan még nem lelte meg valódi színét határát a hajnali pára hálóingében pihen a szemérmes vidék az ismerős otthonos táj ahol mintha téged szólítana néven minden ösvény poros gyalogút a szélben doromboló görbe hátú domb Fecske Csaba (1948-2025)

Húzd le sarud, ha zöldbe mész, s füvekre úgy tedd talpadat, hogyha majd ők lépnek föléd, mind visszasimogassanak. Horváth Imre (1906-1993)

Beköltöztem abba a csuporba, ahonnan a mézet csókolta a szád, Csónakként lebegtem az édes semmiben… Aztán kristály lettem a szád szélén, Nem hagyhattál ennyiben… Kanál lettem a kávéd forró észlelései között, Kavartam benned a koffeint és a reggeleket, Elaludtam veled a puha párnán, Lenyomtam veled a vekkereket. Most némán nézem, ahogy estének öltözöl, Bordó függöny arcod szelíd tüze, Lángokkal borítod testem, A tűz vadít, majd szinte emésztene. Ernyedten látom szemedben a nyár elmúló perceit, Még ölelem őszi rozsdás karjaid, De a holnapok elmúlt ruháiban, Szaggatom a jövő harcait. Lepedők ráncos magányai, Hozzák elém őszülő hajad, Múlt, jövő a jelenbe lépve, Őrzi minden szerelmes szavad. *** Istenes Tibor (1972-)

Föltette az angyal a kávét. Aztán kiment, hogy kiteregesse a tereket. Elolvasott egy példabeszédet, mire beesteledett. Akkor megitta a feketét. S ami még soha nem fordult elő vele: felötlött benne, mi lenne, ha testet öltene. Majd írt egy elbeszélést az egymásutániságról. Mi addig annakelőtte volt, most fáklyaként fölötte lángol. Báger Gusztáv (1938-)

Haydn. A hegedűre figyelek. Közben fehér cérnát fűzök a tűbe. Csöngetnek. Leteszem a varrást. A leszakadt gombot a hamutálba ejtem. Halványkék borítékot nyújtanak át. Jó hírek. Te még alszol. A takaród derekadra csavarva. Hajad zuhataga egy kispárnára ömlik. Jobb combodon szúnyogcsípés. Egy pillangó az ablakon betéved. Kézfejedre száll. Közelebb hajolok. Nézi, ahogy nézem.   Báger Gusztáv (1938-)

S megint kimentem a rétre, megint néztem az égő áradást, a színt: egy új égbolt új csillagtengere repült le velük a völgybe, ide? a hajnal? a szivárvány? Hirtelen belerohantam e nagy, végtelen szépségbe, ölelni akartam a rétet, csókolni a millió csoda- virágot, enni, fürdőt venni szent ifjúságukban, meggyógyulni, mint varázs-tóban a beteg: részegen hajoltam le, arcomon, szememen éreztem a cirógatásukat: óh, hogy locsoljam üde habjukat egész testemre?! Gázoltam az üdv hullámait, szívem fájt, reszketett, s ameddig csak elláttam, mindenütt húrik s heterák tánca lebegett. Szabó Lőrinc (1900-1957)

fekszel hanyatt a redőny résein beszivárgó fénycsíkok közt úszó porszemek fojtó tengerében… akkor is így csíkozódott a fény amikor az a lány hagyta hogy testéről lesodord a semmi kis bugyit kedvesen átsegített az első remegésen forró párát lehelt testedre együttérzőn fészkelődött alattatok az ágy s ahogy magába zárt fojtott sóhajod az ő sóhajával találkozott – azóta sem jut eszedbe semmi szebb… Oláh András (1959-)

Az a narancsliget, amit az út mellett láttunk, akkor nyáron, a tengertől hazafelé a kocsiból, az az elhagyatott, sötétzölden nyújtózkodó, az a valószínűtlenül csendes, sűrű liget, ahol úgy világítottak a gyümölcsök a fán, akár egy lusta galaxis csillagai, úgy ringatóztak az alig érezhető, délutáni szélben, ragyogtak, mint a nap, a kő- kerítés túloldalán, a leszakadt tetejű, romos ház kék falai körül, a kocsibejárón hagyott bádogkád fölé hajolva, hosszan az út mentén, a derékig érő gaz között a fák, zölden, sötétzölden, titokzatosan és el nem felejthetően, messze mindentől, az égető, árnyéktalan semmi közepén. Mint az a narancsliget, olyan vagy, ahogy most itt alszol. Én pedig olyan, ahogy nézlek felkönyökölve az éjjeli lámpa fényénél, mint az ivóvíz, cukor, étkezési sav (citromsav), szén-dioxid (min. 3 g/l), savanyúságot szabályozó anyag (nátrium-citrátok), vitaminok (L-aszkorbinsav [C], niacin [B3], pantoténsav [B5], piridoxin [B6], riboflavin [B2], kobalamin [B12], kolekalciferol [...

Homályos összefüggés a felhők és a hársak között, hogy monoton, monoton, monoton, szél, dörrenés, a behúzott sötétítő a nyár elébe, kiváló alkalom futni vagy aludni. Milyen határ, mire gondolsz, hova mész, hány feltölteni elfelejtett telefon egy élet, hány véletlenül tökéletes üldögélés, mikor az első kortynál tudjuk, bárhogy is próbálnánk eztán, sosem találunk ide vissza. A ventilátor egykedvűen dolgozik mellkasodban, elfelejtett álmaid gyűrűznek kivágott fák csonkjain, a lélegzet viszkozitása egy szerelem elejére emlékeztet, de ezek csak homlokzatok, ezek csak a belső vonalak látványosságai. A híd íve és a tükörképe két zárójel, a vastraverzek, aki szemből néz, látja, mint zárnak egy történelmi helyszínbe téged, magasvasút alatt hamburgeres, élére állított matracon üzenet: ha bármi fontosat akarnál mondani, tévedsz. A funkció örök, a használó cserélődik – és más tanulságok egy török kávézó teraszán, leírni az üres szabály kongó belsejét, egy üzenet szemedre lobbanthassa másnap, nem d...

Innentől mindent tudunk. Onnan még csak a sötétje látszik, a sodrásba lógó lombok a túlparton. Citromos árnyék. Homokba borult tejeskávé lassú habja. A söröző teraszán a sült halat félretolva, fürdőruhában, kicsi és nagy kórusban az Ave Mariát. Olaj serceg. Harmincnégy fok van. Igyekszem csupa olyasmit gondolni, mint a körülöttem lévők, nem megy, hunyt szemmel fekvő tájseb. Ilyenkor minden messze van, mint a lábfejem. Valaki egy nevet kiabál. Nem tudni, a palacsinta miatt, vagy mert eltűnt. Félálom jön. Elnevezem Reménynek. Sétálni viszem. Eldobom neki a botot. Nem hozza vissza, de hát épp ez a lényeg. Aztán megint a név, egyre hangosabban. A távolságot a valóság és közöttem, hallom, persze, csak kiénekelni nem tudom. Végül felülni szépen. Nézni a futását, zöldjét, bemozogni a teret, hozni, bontani, tüdőzni. Fogaink alatt homok csikorgása, ennyi bizonyosság a földdel kapcsolatban. Akác levelein át fény. Aztán ennyi se. Hallgatni itt annyi, mint nem létezni. Mint egy tömött éjszakai já...

A Föld, hol az élet terem, a mindent elnyelő sírverem a síkság, hegy, tenger, folyó öröknek látszik és muló. Világűr és mennyboltozat sok forgó égi kapcsolat a milliárdnyi tűzgolyó öröknek látszik és muló. Mit eltemet a feledés, egy gyík-kúszás, egy szárnyverés, egy rezdület mely elpörög Múlónak látszik és örök Mert ami egyszer végbement azon nem másít semmi rend, se Isten, se az ördögök: mulónak látszik és örök. Weöres Sándor (1913-1989)

A „volna” mindig kevés: egy feltételes lehetetlen, a vágyotthoz induló akarat, amely úgysem érkezik el. Áfra János (1987-)

Mint római kút szobra, tenyered magasra tartod mozdulatlanul, a tenyeredből zuhatag ered, ezüst sugárral a válladra hull. Aztán melledre hull. Aztán aláfoly. Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol. Aztán térdedre hull. Szikrázva hull. És egyre hull, hull, nappal, éjszaka. Szépség és szerelem zuhataga. És te mosolyogsz. Mozdulatlanul. Nadányi Zoltán (1892-1955)

Hűs víz csobog. A templom ragyog a ritka ködben. Felleg jön messziről. Felegyenesednek a füvek. Felleg jön, fehér, mint a gyolcs, angyalok suhannak. Ez az áhítat ideje, névtelen alázat. Harmat hull, énekelnek a hegyek és a fák, galamb száll, lélek madara. Ez az áhítat ideje, ez a titkos fény ideje. Szemünk virág, szeretetünk világít, mint a csillag. 1969 Lator László (1927-2023)

arcod csukva: csak bennem lármáznak a be nem váltott ígéretek a lázas reményt fölissza a homok álmaidat nyitogatom konokul elhamvadt parázs égeti tekinteted lassú mosollyal kínálod magad zuhog az eső csontjainkba fúl az ősz árnyak fogódznak össze körül csupa befelé néző szemek tükörként mutatja az üres ég arcod tört-fehérségét bennem többé már nem bújhatsz el Oláh András (1959-)

Amikor szükséged volt rám, nem voltam itt neked. Ne haragudj. De mérhetetlenül idegesített, hogy a szomorúságot választod helyettem. Tűzött a nap, minden felület visszaverte a fényt: nem vettem észre, ne haragudj, hogy tényleg szomorú voltál, nem csak gyenge. Annyi mindenkink van, és mi annyi mindenkinek vagyunk valaki: amikor szükséged volt rám, nekem terád lett volna szükségem éppen. Turi Tímea (1984-)

Kabátommal zimankós sétára megyünk, átnyújtom a cigit neki és indulunk, senkitől sem kérdezzük: merre, s ha fullad a világ, kezemben hordozom, vállamra ugrik, mint valami macska, és amikor eluralja a vágy, zsebével kezembe harap, én meg mosolygok. Kabátom kopott, az utca zajos, mégis erősködik, sétálni kell, ha tétlenkedem, lökdös, ráncigál, így hordozom, csendesen haladunk, nem szólunk senkihez. Mint én, kabátom is szereti kint az utcán, fogalmam sincs, honnan e vonzalom, s hogy honnan a kabát, azt sem tudom, csak azt, hogy amikor haragszom a világra, kabátom mélyén eltűnök, a kabát egyedül sétál tovább, nem szól egy szót sem. László Noémi fordítása Girgis Shoukry (1967-)

esténként sírni hallom az erdőket a törzset eleresztik a gyökerek de a reccsenések összenőnek a kerek lombok is megérintik a felhőket a fák nem gyökereken állnak furcsa imbolygó lábakon a földet átjárja valami nevesincs fájdalom csönd ropog az ágakon egy folytatólagos rémálom az ébrenlét amikor az esőtől nedves fákat még nem csavarták fekete gyolcsba az esték a csöpögés mindent eláztat szürkébb színe lesz a szemhatárnak amikor az évgyűrűk eleresztik az évtizedeket a megreccsenő törzset a nedves ágat nézem ki tudja mi lesz a végkifejlet minden fa egy lakatlan sziget a törzs barnájára emlékeztet a hajszínem a szélben gyűrűvé fonódó tincseken a fény csillanása is olyan tünékeny mint isten. Murányi Zita (1982-)

Már nem csak a lendület hiányzik, lassan években mérhető a semmi. Elfog a tériszony, itt a földön, de már nincs hová lemenni. Szélcsend, elúszik egy évszak, üresen néz, nem legyint. Csak kicsit meghalni - nem lehet? Csak addig, hogy jó legyen megint. Kiss-Teleki Rita (1975-)

eltörtünk de nem törtünk szét törött szirmú kisvirág virágcsokorból vágott lehetnénk amit leszárítanak préselnek lexikonban a lányok hogy a tükör peremére akasszák csokorcsendben porcsendben porcsokorban porszirmok állnak meg a tükrön a szirmon a tövis hegyén előbb vágták a rózsát majd a tövist valaki kötözze össze a rózsákat a szárakat bántja a tövis valaki szedjen tövistörmeléket a töviscsokorhoz mielőtt körbenyilall a diszkomfort amit nem tisztel meg a lexikonprés amit nem mutogatnak a lányok mióta tisztelet az oxigénhiány mióta tövis a szirom a por könnyen beszivárog a résbe lecsúszdázik a tükör pereméről és eltörött vénákba csücsül eltörtünk de nem törtünk szét mert a tenyeremben van még a szirom

Az autómosóban ülsz, és arra gondolsz, hogy ha elég tiszta leszel, akkor a túloldalon beül melléd valaki, aki tudja az utat a lakható bolygókra. Zúg a gép, és mossa le a szélvédőről az elmúlt évezredek nyomait, hallod, ahogy összekoccannak a csomagtartóban a dolgok, a kőbalta, a halcsont fűző, a camera obscura. Hirtelen elmegy a rádió hangja, és egy pillanatra megijedsz, mert most odakint bármi megtörténhet, elmaradhat a koncert, amin a szüleid megismerkedtek, vagy lehullhat egy meteor arra a telekre, ahova a gyereked szeretné majd a házát építeni, de az is lehet, hogy ismét eltelik hat hónap, odaér a Marsra egy új szonda, és az, akihez ugyanennyi idő alatt egy lépéssel sem tudtál közelebb kerülni, küld magáról pár új képet a telefonodra. Lassan kiérsz a másik oldalon, és gyorsan beindítod a motort, mielőtt újra beülnének melléd azok, akiket sosem tudtál elfelejteni, és ma is vissza kellene vinned őket oda, ahova mentek tőled. Aztán bekapcsolod a rádiót, és keresel egy olyan számot, am...

A széthasadt rönkből szivárgó csönd. A ferde fényben fűrészpor lebeg. Valami erős késztetés, hogy felírjam valahová a pontos időt, a másodpercet is. Egy mondat kering lassan fölfelé, felszívódik a zivatarfelhőben. Lennék egy ív, ölyvek súlytalan ösvénye. Vagy hegytető, ahonnét nincs tovább. Győrffy Ákos (1976-)

A hangom nem kiált túl senkit, Senkit nem fordít meg szavam. Tudom, hogy szíve van a csendnek, S a szívemnek csak csendje van. Lábujjhegyen lépek az utcán, Hol annyi unt zajt ver a láb. Ablakából megriadt lélek Nem néz utánam legalább. Gondolatomon kesztyűt hordok És fehér kesztyűt hord kezem, Nem érzem meg a boldogságot, Amikor kezetfog velem... Falu Tamás (1881-1977)

Úgy félek, Uram, Hogy elfáradsz. Iancu Laura (1978-)

A város aranydobozokból áll. Fecskék fércelik össze a szél szaggatta levegőt. Egy Vespa-szűz robog át a téren, megbabonázva nézik a férfiak. Tetőkre ültek ki a kertek. Csipegetek a színek és illatok svédasztaláról, és föl se kell néznem, hogy tudjam: minden pincéből látni a Napot. Filip Tamás (1960-)

vagyok de még azt az egyet is elfelejtettem. Inkább öledbe hajtanám fejem. Már csak a tisztást kell megkeresnem, ahol ülsz és vársz ezer éve. Filip Tamás (1960-)

Keress helyettem valakit. Találj meg engem más helyett. A szerep engem alakít, ha taps szól, nem hajtok fejet. Én az vagyok, ki nem lakik, úton van, mint egy üzenet, nem mondhatja, megszoktam itt. Ha érkezik, tovább mehet. Nem első és nem századik, nem kérdés, és nem felelet. Tud várni ítéletnapig, és azon is túl, ha lehet. Akit az élet megvakít, sötétben éli álmait. Filip Tamás (1960-)

Las cosas Aprópénz, kulcskarika, sétapálca, engedelmes zár és a kései jegyzetek, miket megtekinteni már nem marad időm, sakktábla, kártya, gyűrött ibolya könyvlapok között: egy feledhetetlen, elfeledett délután emléke; a tükrözött, vörösen izzó hajnali egek csalóka visszfénye. Mennyi dolog - reszelő, küszöb, atlasz, szeg, kupa, hallgatag rabszolgák serény hada: furán titokzatosak és vakok. Túlélik majd minden földi nyomunk; észre sem veszik, hogy már nem vagyunk. Imreh András fordítása Jorge Luis Borges (1889-1986)

azt mondod - mindhalálig azt mondod - örökké de ha fává leszel ígérheted-e hogy ablakom előtt rügyezel s ha ablaküveggé leszel csengő lényed megkocogtathatom-e nyelvem hegyével és ha széllé leszek-e fű hogy susogjak és ha fénnyé leszek-e éjed hogy eloszlass és ha nappallá fáradt fejemnek adsz-e majd árnyat könnyű felhővel mit becéző fürge ujjaddal finoman rejtesz hajamba suttogod-e majd én vagyok Zsille Gábor fordítása Halina Poświatowska (1935-1967)