Gál Sándor: Jégcsapok

közelítvén a havazáshoz
bekerít az örök csend derűje
önmagát szüli újjá a nap
s meghinti aranyával a tájat
miféle hit él ebben a látomásban
a pillanatot ki röppenti az égre
s mi ez a feltörő izzó fehérség
az emelkedésben kié a mozdulat

olyan most e tér olyan kifehéredett
olyan szépséges kimondható egész
és egyben áradó is hullámok tarajlása
miként ha az emlékezet fordul önmagába
s önnön idejét tornyozza fel kéretlenül
ha megérinthetném ezt a pillanatot
bizony megmaradna így örökre bennem
s lenne minden-való tiszta kristály-fény
tapintható idő halhatatlanság-jel
és állna az égbolt katedrálisában
megbonthatatlan erős biztonsággal

ott van még az út leterítve sötéttel
a honnan-hová kérdése fagyott hó alatt
sem elmenni sem maradni nincs mód s idő
előtted s mögötted a látható végtelen

Nem tudom meddig tart még ez a tél
halál táncol a síkság arcán énekelve

Gál Sándor (1937-2021)