Lélekszirteken

[Twilights] A sötét sötétséget még csak tudjuk kezelni, de a világos sötétség összezavar minket: a nemtudás homálya, a szürke latolgatás, a rejtett és elrejteni kívánt várakozás, a már nem nappal és a még nem éjszaka, a megbetegítő vakügetés, és a fantomok lassan ránk hulló színtelen üledéke. A csónakot megtöltő köd rosszabb, mint a víz. Láttam, ahogy néhányan fejvesztve kimerték, mintha ki tudnák kényszeríteni a kiszámíthatatlant, de elsüllyedtek. Na igen, a türelem látszatára szükség van, még a legmeredekebb helyzetekben is. Ahogy hajnalodik, ha nehezen is, elenyésznek a démonok; ezt ki nem állhatják, ezért vonaglanak kínjukban, de átlátszóak, idomulnak a változáshoz, mintha valami könnyebb anyaggal lennének megtöltve, egyedül a nap fénye képes elpusztítani őket, igen, a felszakadó sötétség, mint amikor az érett gubóból kipattan és vörösen izzani kezd az előbukkanó virág, a horizonton a hullámok megtelnek fénnyel, a célba érés és szerencsés hazatérés újra felajánlott ígéretével. A za

Áldja meg az Isten az álmom, Akadjon takaró, ha fázom, Az életem ne vegye készpénznek, Érezze azt, amit én érzek, Szeresse bennem is a kételyt, És ez legyen az, amit elképzelt, Bocsássa meg minden vétkemet, Ragasszon össze, ha szétesek, Szerelmünk lehessen reményből, Tegyen el parázst a hevéből, Szentelje meg, amit meg lehet, Szeressen mindig, ha megszeret, Ne húzzon mindenre tegnapot, Elég, hogy elmondta, meghalok, Suttogjon valamit néhanap, Kellenek nagyon a végszavak. *** Grecsó Krisztián (1976-)

<Amikor> annyi az édesség. Olyan émelyítő, alig kibírható, annyi kószálás, keresés. A gyümölcsök, a kifinomult, a vakítóan tiszta levegő, <az ég> ahogy egyre emelkedik. Elválik magától, alig észrevehetően, mint egy nehéz illat, ahogy megrezdül, egy levél a többi közt, ellebeg, lassan, nagyon, nagyon lassan, <egy reggel> megremeg a táj. Köd hömpölyög át az örökzöldeken, a sövényeken, beburkol, minden megfakul, eltávolodik <magától>. Aki átvág ilyenkor a fák között, hirtelen ér ki a tisztásra, nem néz körül. Minden olyan éles, <olyan> telt, magában áll. Túlcsordul magán, szétfeszíti <azt>, már nem képest átfogni. Most minden több önmagánál, az emlékezete, a beteljesülés összemosódik, túlnyúlik rajta, egy ideig, <még, amíg> elmosódik, fölszáll, kipattan, lehull. Hirtelen lesz este, megnőnek a zajok, minden közel jön, még <egyszer> visszatereli a meleg esti szél, az ég pereme fölszakad, minden lebegő egy kicsit, határozatlan, nem tudja eldönt

Mögötte áll, ugrásra készen, hallja a lélegzését, tarkóján érzi a tekintetét, szemét lehunyja, próbál uralkodni magán, a fényre, a bútorokra, a percegésre, a lassan kúszó árnyékokra figyelni a falon, vagyis valami másra koncentrálni, jól érzékelhető az idő múlása, a megjelenése és jelenléte között hosszabb idő telt el, nem mer, meg sem próbál megfordulni, nem mer, meg sem próbál hátranézni, cselekmény tulajdonképpen nincs is, semmi cselekmény, csak ül a széken, háttal a gyermekkorának, háttal a mohó éveknek, amikor még, mondhatná, de nincsen már amikor még, csak ez a rettenetes jelenlét és tekintet hátul, a tarkóján, a háta közepébe döfve, félbeszakított valamit, tán azt kellene folytatni, nem erre figyelni állandóan, de szúr ez a tekintet, éget, háta mögött van, vagy nincsen, kérdezi magától, vagy csak ő viselkedik úgy, mintha ott lenne, úgy, mintha szúrna, szinte már körkörözve lebegnek, hullámzik, forog körülöttük a szoba, hullámzanak, forognak ők is egymás körül, jaj, mind

Kavics vagyok, te a tó vagy. Beléd dobott a parton játszó kisgyerek. Átváltoztunk e fúzióban. Létünk immár állandó „béta-bomlás”: hullámainkban Isten arca is más – egyszerre láthatatlan, s mint a fény: remeg. Vitéz Ferenc (1965-)

Mintha ott lett volna a kezdetekben: a zápor, ami hirtelen jött, majd az eszmélet, hogy a dolgok mögött hiába kerek és színes a háttér, ha kikopik az is, ami örök, és csak utazik zsigereink szűk folyosóján, betoppan mint egy hívatlan vendég vasárnap délután: ő beszél, mi hallgatunk, apró morzsákat kutatunk, sebeket tépünk, miután feltesszük a kérdést: vezet-e bárhová a múltidézés, a lázadás nekrológja, s örülünk, hogy a hajnal nem ébreszt fel verejtékben úszva, és az elveszettnek hitt iránytű megkerül, a zsebünkben volt akkor is, miként a kezdetekben. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Létezik egy olyan odafigyelés, túlvilági fókuszálás, amitől a szavak vízcseppeknek kezdenek tűnni, a mondatok hullámoknak, az egész nyelv pedig óceánná változik, amelyben minden jelentés, utalás nélkül, értelmetlenül háborog a mélység. Tamás Dénes (1975-)

zajtalanul pereg el, mutál ujjaid alatt a látszólag csontkeményre fagyott héj, megpattant lakkozás szekrényajtók peremén, porlepte homlok mögött a gondolat, talán, hogy mégse így kellene, hiába fény- lik még kint az éjszaka, fáradt haj- növekedés, ilyenkor a vers inkább vissza- kívánkozik a takaró alá, nem mozdul a vér, reggeli hidegbe dermed bele az álom, nélküle már szinte jobban is érzed magad, és a repedések között nem mindig marad megfelelő mondat, a szavakat nem találod, nyom nélkül lebegnek el, hiába fésülöd megadóan hátra a hajad, kevesebb már, de többnek látszik, zajtalanul pereg, mutál a hajszálpontos idő az ujjaid között Jász Attila (1966-)

amikor rádöbbensz hogy már nem utazol sehova amit nem láttál azt már örökre nem láttad mikor rádöbbensz hogy már nem veszel van elég cipőd ruhád kabátod pizsamád nem kívánt és nem várt esetekre is amikor rádöbbensz hogy amit nem magyaráztál el már nem érti senki meg verseidbe temetted a lényeged csak adni akarsz nem érdekelnek az érzelmi csereüzletek amit nem tettél meg már soha nem teszed leülepedett az életed mint fecsegések alján a csend – megállok a mondat közepén – igen ilyen volt ez az év csupa rádöbbenés Barna Júlia (1946-)

a szerelem lefolyik a sió csatornán mint egy pogány poézis lüktet bennem minden szavad a mólón ülünk érett sárgabarack a nap a tihanyi-félszigeten hajunkba túr buján a szerelem mannakabócák dala hímzi az alkonyati eget szörpöt szürcsölünk azt kérded élnék-e veled szép itt és nem a te hibád hogy én már mindig kétkedek pedig tökéletes dinamikával áradnak terveink színültig töltik a nyarat de tudom ősszel lefolynak mind a sió csatornán Kégl Ildikó (1976-)

áttűnik testeden a fű hallgatásodban egy égő erdő forrósága menekülő állatainak riadalma sötét szél súrolja arcod nem alkonyat ez már éjszaka mint elbődülő oroszlán torka mély Fecske Csaba (1948-)

talán zord tölgy vagyok egy nyári délután, a hegyek lábánál valahol Dél-Budán, talán az Al-Dunán gyorsan sikló csónak, veszett kis dereglye a zsákolt kősónak, talán az a csóknak szánt ősi mozdulat, félúton, valahogy elakadt indulat, talán sötét kutak nyugalma, az ragyog, ahogy e tó tükrén a déli nap vagyok, talán a tölgy vagyok...

Az apákkal az a baj, hogy rendre elárulják az embert. Hazudják, kezükkel tartanak, ha tanítanak járni, hogy hátulról fogják az ülést a biciklin és veled merülnek víz alá a rémisztő bizonytalanságba. Mire eszmélsz, ők rég ajtófélnél, utcavégen, ülnek medence szélén, hajrát kiabálnak és büszkék, hogy megtanítottak rá, hogyan kell élni kurvaegyedül. Kulin Borbála (1979-)

Azokra a helyekre gondolok, ahonnan a völgybeli vizek erednek. Innen északra, néhány kilométerrel feljebb, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, hogy észak, egy olyan tájjal kapcsolatban, ami csak a lélekben létezik. A források vize odafent nem emberi tekintetekben tükröződik. Lefelé egyre sötétebb lesz, zuhanás a kristályszerkezetbe. Lefelé a test, fölfelé pedig mindaz, amit a téli napfény kiold egy maréknyi földből. Győrffy Ákos (1976-)

(zsoltárparafrázis 4.)   Egész nap téged kerestelek, de nem találtam rád az utca zajában, a boltok polcai között ténferegve, sem a kiszolgálónők mosolyában. Kerestelek, s nem leltem rád a szaladgáló gyerekek zsivajában, ahogy repülnek a hintájukban, vagy visítva suhannak a csúszdán. Egész nap szorgosan figyeltem, te vagy-e a szerelmes pár ölelésében, s te szabod-e meg az öregasszony lépteinek egyre tétovább ritmusát. Kerestelek a meg-meglebbenő fűszálakon, s néztem, te simogatod-e a sírokat, átöleled-e a hazatérőket, az úton maradtakat, súgsz-e valamit annak, ki örökre bánatos. És eljött, végre itt az este, ágyam megvetve. Csend van. Várlak, de ma már nem kutatlak. Hagyom, hogy ennem, innom adj, betakarj, s te engedd álmodnom: mindenben Te vagy. Borsodi L. László (1976-)

Játékban csalni, hadd nyerjen az a gyerek, de aztán kajánul mégsem hagyni. Kikiáltani a vécéről, hogy elfogyott a papír, várni, míg beadod. Álmodni veled, aztán felébredni, hogy ott vagy. Egyedül beülni a moziba, és ott nevetni, ahol mások nem. A sötétben megsejteni, hogy ki néz rosszallóan. Gyorsan elmenekülni, ha felkapcsolják a lámpát, vagy inkább megvárni, hogy megnézhessenek. A villamoson idegenek szemébe nézni. Elfeledettnek lenni egy délután. A csipkefüggönyt félrehúzni, szemérmes tájban havazást nézni. Aztán az esőt, ahogy madarak keresnek menedéket. Elindulni, megérkezni oda, ahol madarak keresnek menedéket. Kibontani a téliszalámis zsemlét, ahogy megindul a vonat. A főtt tojásba beleharapni, ugyanott. Hajnalban felriadni, majd visszaaludni. A körfolyosóra kiállni és félni a szürkületi denevérektől, mert kell még egy cigi. Közben észrevenni a nemzetközi űrállomást, amint éppen a kihasított udvarnyi ég felett, integetni a semmibe. Ebben a pillanatban baráttól üzenetet kapni,

Fáj, hogy nem tudsz igazán megszeretni. Hozzád jövök, hiába. Titokban minden mozdulatoddal lebeszélsz magadról. Kusza világok a szétnyitott kanapén. Elhittem, összegyűrhetjük a szabályok együgyű síkját mint a lepedőt, s hogy bátorságunk, vágyunk, ha akarjuk, bárhol összeér. Most habzó óceánok tetején szorongunk, sodródunk kényszerülten. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy közöttünk már semmi sincsen. Hajóroncson, elkopott ágyon ülünk, két négyzetméteren. Kezedet szorítom, ugye, nem itt van a vége? Kulin Borbála (1979-)

minden este lerombollak és megfogadom végérvényesen elfelejtelek reggel mégis ott fekszel szavak nélkül csak a szememben mint valami örvény-őrület aztán tompa leszek felkelek és ugyanúgy csinálok mindent mint tegnap viszem tovább a megszokás lidérceit ilyenkor fázom és csak kínlódom és annyira megfakulok hogy már lélegezni sem bírok mert állandóan ott vagy mint egy betolakodó aztán rájövök egészen fordítva van mert sosem kérted hogy legyek én pedig mindig valami ilyennek képzeltem magam és újra február tizenhatodika van és az a megbocsájthatatlan örök idő belém feszülsz és lassan hinni kezdem hogy tényleg van valami sorsszerű ebben mert nem lehet véletlen hogy pont te vagy az a megmagyarázhatatlan izgalom ami mindent felborít bennem. Csurai Zsófi (1974-)

Márai Sándor: Ámen című versére Reggeli napfény az ágy melegében. Kisimult arcok a gyűrött párnán. Az indulás és az érkezés. Valahová. Terebélyes diófa a kert ölében. Kettesben. Borospohár a kézben. A szisszenő gyufa, a gyertya lángja. A könyvben a szavak és a csendek. Ahogy szája szeglete mosolyra szaladt, Szemével ölelt. Szememben könny fakadt. Szesztai Zsuzsa (1975-)

hétrét görnyedt világok feszítik szét nincstelen színespapír-álmod. ázottan lemállnak tükrödről hideglelés vájta utak. aludj csak. én majd dúdolok igazi hangokat. rettegek hogy folyékony agyagkezed simogasson. vizesre kiabáltam az éjszakát. foltot ütöttem egyhangúra dermedt vágyaidon. már nem akarom, hogy szeress. örökölj mástól izomsorvasztó szenvedélyt, de áldozz nekem. mikor zsigereidbe kúszom és benned rekedek. már nem akarom, hogy szeress. lézengek benned-magamban. kinyílt árkádok alatt neszez a tél. varjú-szag érint, úgy beléd merülnék. darabjaidra szednélek és magamnak raknálak össze. mondd milyen húsod íze, ha engem akarsz? miért sikítasz szürkén? mágnes arcod úgyis eltakar. nem lehetek fedezék kifordult érzéseidnek. messzire nyúlsz mikor lappangó ízeltlábaid meggyaláznak és idegen ágyakba űz a vágy. patakokban folyik hátamon a szenvedés. kiragadlak monoton aktusokból. ne nézz rám mikor felajzott testedbe hatolok. csak szeretni nem akarlak. lassan átcsorogni szádba, ha szemedbe

Én nem voltam ebben a versben, csak a csillogó, tiszta tócsák, egy gyík apró szeme, a szél és hangok egy szájharmonikából, amely nem az én ajkamhoz tapadt. Adam Zagajewski (1945-2021

az ember végül teszi a dolgát és nem roppan meg és nem lesz kövület, teát főz, köszön a szomszédnak, nevet, felveszi a könyvet, amit tegnap az asztalon hagyott, elpakolja a kimosott ruhát, kertészkedik, ilyeneket tesz az ember, ha megrendül benne valami valamit tesz ember, ha ilyen külön idők járnak odakint aládúcolja a holnapot, kávét iszik Tóth Csilla (1973-)

Mindennap kidobok egy tárgyat. Ma a lejárt bérleted tokostul. Aztán kiveszem a kukából, és kisimogatom. Végig nálam volt, de nem használtam, inkább a hisztérikus taxizás, mert nincs idő, és nem számít a pénz. Ma belenyúltam az aprós üvegbe. Holnap lezuhanyozom. Akkor sem láttam három napnál tovább, mikor rávettél, hogy felszedjelek. Ott van a nagymamád bögréje, sohasem ittál belőle, mégis rád emlékeztet, mint téged a nagymamádra, azért van azóta is díszhelyen és útban. Az ágyban tudok aludni, a dezodorod használom, semleges szagú. A festményekre képes vagyok nézni, de már a festékre nem, a filmtervekre, a fapálcákra, a minden selejtezést túlélt, sohasem viselt ruhákra. A kiolvasztott ételekre. Mindennap kidobok egyet, de hiába, nem csökken a tárgyak száma. Ennyi időre már minek vettél bérletet. Peer Krisztián (1974-)

A kisföldalattira várni vasárnap este, tőled hazafelé. Aztán vers- sé válni hétfőn reggel és kifésülni hajamból a metaforákat. Kedden egy tökéletes röpte előtt kimerevíteni a pillanatot, a mozdulat ívé- ben magamba szívni a salak szagát, ujjongva mesélni neked, hogy bár kikaptam, de enyém volt a legszebb pont. Szerdán az izzadó vil- lamos, hogy mindjárt leszállok, időt hagyni magamnak, hogy gya- log is beérjelek, mozivászon a délután. Csütörtökön a bizonyosság, akár az antracit. Pénteken a reggel, hogy már este lesz nemsokára, és újra a kis- földalatti rángatózó zakatolásával rohanni hozzád, és aztán várni a vasárnap estét, aztán vers, salak, izzadó aszfalt és antracit, aztán még vagy százötvenötször pontosan ugyanígy, eltávolodni és újra megérkezni, akár a végtelen tengerek. Lovász Krisztina (1970-)

Fatörzsbe vésett szív a jel. Rohan kocsik közt, át a téren, állj meg, állj meg a járdaszélen! Nem áll meg, tudja, futni kell, hogy a fogó ne kapja el! - Egy macska ül egy kerítésen. Közben már rég ő a fogó. Vagy ki? Fut tovább eltökélten, porszemek csillognak a fényben, kavarog sok száz, millió. Kapj el! Kapj el, ha tudsz, fogó! - Mit szorongat a tenyerében? Nap perzsel, szirén énekel, egy felhő úszik át az égen, tűnődve, lassan és sötéten. Lesz vihar? Nem lesz? Futni kell! Múlik a nyár, hogy múlik el! - Fatörzsbe vésett szív a jel. Kántor Péter (1949-2021)

A nézésed még szétragyog, még szétgurul a sóhaj, kopogásod még én vagyok, kórházruhád, hűs lázlapod, a mankó és a hónalj, a távolságot itt hozom egy kockasajtnyi rádióban, de mozog lábam, két kezem, beszélek, tehát vétkezem, hol tér van és idő van, s hiába ráz a zokogás, ha tovább élek nálad, hisz e világon semmi más nem fogja, mert a semmi: más, nem fogja vers halálod. Parti Nagy Lajos (1953-)

Szél jön. Eső jön. Fellegek zavaros folyama hömpölyög. Üveges sugarak hasogatják hajnali tájon a ködöt. Hegyek testében egyre mélyebb árkokat szaggat a vihar. Bozót burjánzik televényben mohón ölelő karjaival. Homályos, párás üregek, gyökerek kemény szoritása, keserű nedvek erjedése, csírák örökös pattogása, türemlik, árad, kihasad burkából e növényi lét, magát tápláló vad tenyészet sodrában remeg a vidék. Szikár növények növekednek. Gyér szavainknak ága nő. Ágban, erekben, levelekben, héjában őriz az idő. Lator László (1927-2023)

Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti a világot felülről. Folyókat. Mezőket. Dombtetőn templomot. Napfény széttört tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni. Jász Attila (1966-)

Amplitúdó A kútban darabka ég – magasság és a mélység. Beszűkülés Néha nincs semmi, csak jelen idő, a nap jár mégis, a szakáll kinő. Tapétaminta, piszkos keramit. Minden mintázat jelent valamit. Dolog Nem tudni, honnan jött s mit ér, fogása mint a fém s viasz, nincs forgó része, nincs nyele; oldalt a púp, a rés – mi az? Szekrényen, polcon el se fér, és talpa sincs, ahol megáll. Itt van, s már így élünk vele, majd újabb nemzedékre száll. Egykedvű Megjött a nap, lejjebb hajol, lassan az ablakrésbe áll. Mézcsepp moccan morzsák között. Karszék, egy köntös kékje, váll. Nyom nélkül tűnő méla perc. Talán örülni kellene. Marad csupán a vén fikusz sarkot kitöltő kelleme. Nyárfák Délben pucér fehéren, gyökérig könnyű fényben, hanyag köpenyben este: árnyékuk hátravetve; az éjszakára készen felöltik majd egészen. Szauer Ágoston (1963-)

Állítsd meg az embert – állítsd meg az időt! Ez már művészet. Lepd meg hétköznapi tárgyakkal: egy létra, damilra fűzött alumínium villa, pár tornacipő, vagy porban hagyott nyoma – bármi megteszi. Csak csald el úgy, hogy megbotoljon. Vezesd úgy, hogy eltévedjen, építkezz úgy, hogy visszataláljon. Fenn, a dombtetőn mutasd meg neki a teraszt, ahol az őrült székel, foltozott nyugágyon, plüssmajmokkal aggatta teli az olajfák ágait. „Magad is felakaszthatod!” – bíztat nyakában a tábla. Döntse el ő, kér- e a borából. Te sétálj a partra le, ülj ki sziklaszélre, érezd, ahogy az érvénytelenség sós, tajtékos nyelve a bokád nyaldossa. Nem dolgod – nem hibád. Ember emberért többet nem tehet – csak nézd a tengert és engedd, hogy estére melléd üljön valaki. Bussana Vecchia, 2022. október 22. Kulin Borbála (1979- )

pilléz a tört fény láthatatlan táj felett jobb volna tán te lélek égni nyár tüzét vagy ég felé futó víz tükrén mosoly maradni Kovács András Ferenc (1959-2023)