Lélekszirteken

Ez itt a három legmelegebb hónap, most itt kell jól érezni magad, ha másra számítottál, akkor is, ez legalább vízpart: nyugodtan belegázolhatsz térdig is a tóba - egy nagy és boldog pillanat az, ami közeleg. A víz alatt csillognak a legszebb kavicsok, vagy ha nem, akkor a legvidámabb, törött üvegek. Krusovszky Dénes (1982-)

1. Játsszuk, ami nincs, de lehetne. Játsszuk, ami nincs, de szeretne lenni. Esendő mimagunkat. Társaink meg mikor unnak? Játsszunk - nem gyermeki babra (=babrálás), nem, nem megy a játék babra, hogy megfőzve az ember megenné: ó, építő, ne éhezz! Az építés is véres. Tanú rá Kőműves Kelemenné. 2. Játsszuk, ami nincs, ami volt, játsszuk, ami nincs, ami lesz. Poklot s mennyet, hol a holt közel érzi magát földijeihez. Földet, hol a menny s a pokol. Játsszuk meg a Nap meg a Hold ragyogását - játsszuk, ahol játszanunk adatott. Légy élő, a jövőt sose félő, akár az időt a halott. 3. Játsszunk, az idő amíg enged. Játsszunk jámborka türelmet. Játsszunk dugvást belényugvást, játsszuk, ha tudunk, ha tudunk, mást, játsszunk e megunt golyóbison éteri álmot, örökös zeniten a megállott Napot. Játsszunk, ha tudunk. 4. San Franciscót vagy Oslót, Párizst, Stockholmot, szertefoszlott - vagy eljövendő? - álmokat. A játék kábít, álmot ad. S reményt is, „égiekkel játszót". Olyat, hogy fejbúbunk se látszo...

1 Európát játszottam. Kusza játék. Északot, Délt, keletet, nyugatot. Egyik félt. Másik röhögött. És simogatott. És rúgott. Ugatott. Melyik hogy. Simultam és féltem. Vagy négykézláb lihe-loholtam. Vagy tán Európa voltam én magam, föltámadásra várva, holtan. 2. Játsszunk életesdit - játékomat esdd itt, játékodat esdem, nélküled elestem, hogy sátán, se isten föl már nem emelhet, s mint az anyamellet csecsemő (ki mellett csak a szárazdajka): kéri, el nem éri: én is, mint affajta kisded, gyámoltalan, kérlek számolatlan szókkal, kérdlek: látsz a mi játékunkban (boldog és elnyűtt koboldok) játékon-is-túlit (jaj, az idő múlik - „a k a r s z - e j á t s z a n i ?") 3. Írom, írom a papíron. Tarka szarka farkatolla jár, mint a motolla. Arca pötty-pötty, csupa szeplő, szájam csak kereplő. Kócmadzag a fakilincsen öröklötte kincsem. Kéretlen költőnek írja ceruzája és papírja. Írom, írom, írom, írom az írt a papíron. 4. Hát játsszunk ismét Európát. Úgyis csak játékra jó. „Szárazföld helyet...

Télen jó írni a nyárról. Talán azért, mert van hozzá távlat. Kinézel az ablakon, és tudod, hogy mindez itt lesz majd télen is. Ha nem leszel egyedül, majd arra gondolsz, hogy nyáron, amikor kinéztél az ablakon, és egyedül voltál, hogy vártad a telet, egy kávét, meleg teát, illatokat, amelyek majd betöltik a szobát. Akkor majd jó lesz kinézni az ablakon, nem vágyni sehová, összesepregetni a konyhában, odatenni a teavizet, zenét hallgatni. Várni, hogy levelet kapjál valakitől, örülni a hosszú estéknek. Verseket olvasni a lámpafénybe, ha egyedül vagy, hogy legyen ebben a versben valaki, aki olvas. Egy zen-történetet a Sárga Császárról. De jellemző, hogy nyáron a télről írtál szívesebben, vagy az őszről. Kávét ittál, mert nem tudtál aludni, és nem tudtál aludni, mert túl sok kávét ittál. Más városokba vágytál, más utcákba, füstös kocsmákba, kis mozikba, ahol dohányozni lehet, izzadságszag van, és közel a karácsony, amikor majd visszatérhetsz a gyermekkorodba. Az asztalnál ülsz, lyukas alum...

Az esti felhők torlatag csodája Aranyligetté zsúfolódva áll, Meghalt a nap ..... Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él. A sóhaj megfeszíti bús kabátod, Mint agg vitorlát édes, ifju szél. És messzi partok enyhe rajzát látod. Ajkad egy új, csodás igét keres, Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet, Az esti felhő... hűvösebbet, Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress! 1915 Tóth Árpád (1886-1928)

Zizzen a szívemen szerelem szőrszála, ha hallom a neved, Borbála, Borbála. Ujjongó lelkemet nem bírom kordába tartani, mióta ismerlek, Borbála. Ahogy te langymeleg sapkácskát hordtál a füleden, úgy hordom a neved, Borbála. Hiába zúg körül gyűlölet orkánja, ha belül melegít ez a név, Borbála. Bele is majszolok, mint holmi tortába, lassacskán elhízom miattad, Borbála. Locska lány, akinek nem akad torkán a csacsogás, ezt mondja a neved, Borbála. (Ez persze nem igaz, csak mert a formába besimult, csak azért írtam ezt, Borbála.) Borikám, ejnye, hát nem járunk órára? Ezt kérdi korholón a neved, Borbála. Mennyi sok tehetség szorult a tollába! Így kiált lelkesen a neved, Borbála. Szinte él ez a név, hol éber, hol kába, de mindig ott csücsül fülemben, Borbála. Ó, az r sasorra! Ó, a b ólába! Csupa orr, csupa bor, csupa bál, Borbála. Vadóc kis ámorok elsütött mordálya. Borbála, Borbála, Borbála, Borbála. Varró Dániel (1977-)

Vadrózsabokrok újulása, gyöngéd virág-kosok búgása, töltés görgeteg-oldalán gumicipőm ragaszkodása, erőszakos hülyék elől biciklim nyugodt surrogása, toronydaruk elmaradozása akár a zsiráfok futása, örök szájamnak szomjazása, a zsályalevél majszolása, sárga kamilla-seregek hűsége, száraz ifjusága, hajnali fényes csillagom betlehemi aggsága, három királyok hódolása, egy istennek megalkotása, sötét, boldog tenyeremen a téglák érzékeny varázsa, szokásaim világ-hatása, a dohány-illatú dohány s a teljes vágy magasztalása, bazalttá-válott lábomon a lassú győtények kúszása, fehér virágkürtjük fúvása, zöldgyíkok drágakő-gyúlása, kátrányos talpfák indulása, sínek moccanatlan futása, mozdulatlan idő múlása, s a tudat: a halál bukása. Szécsi Margit (1928-1990)

Utakon, ahová az utak vezetnek, az utakkal együtt, valahogy mégis elégedetten - fölismerve, hogy ahová nem vezetnek, ott ugyanúgy, út nélkül, valahogy ott is elégedetten Mészöly Miklós (1921-2001)

Fényből árnyékból álló test vagy halálos repülő indokolatlan benned ami ember indokolatlan ami nő örökös tűzkarokba fognak az égig érő kínjaid de a földön az agyonégett földön örökké emel valakid röpülj vagy sírj a könnyeidnek arcomra hullik harmata röpülj röpülj én tartalak mint ha az isten tartana. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Szeretted volna kisírni magadból a fájdalmat, a szégyent, sok miért-et, kifulladva, s oly messze még a parttól, rádöbbentél, hogy még mindig nem érted, hová tűntek a belső sugarak és a derű a holnap homlokáról, hová merült a halk sirálycsapat, hogy távolodtál úgy el a világtól; sírni akartál, s nem volt már, kinek. Harag sem volt benned, a vérkeringés lelassult tagjaidban, napjaidban, kiáltottál - ki hallott volna meg? Ő sem figyelt rád: elunta a kínt és egyedül vagy, most már sírhatsz nyugodtan. Egyed Emese (1957-)

a Ház akit magára hagytak újrafestetlen málló vakolattal kongó szobáival a kialudt tán sosemvolt tűzzel áll alázattal mint vak koldus kinek tenyere homloka mindent elvisel ocsmány szavak kergetőznek benne beomló fényszilánkokkal feltrappolva a beköltözött csendet a deszkák között gerendák réseiben megbújt léleknyi emlékeket a Ház reszketve áll az utcán kicsapódott zsaluival int az emberek után mint éhhalál küszöbén végső alázatával a koldus: költözzetek belém Éltes Enikő (1968-)

Nem a szétfoszló álomsemmiben, nem a vágy mézeskalácsországába jutva be, nem a javulás labirintusán végigtapogatózva, nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint, nem mítikus áttételeken át, nem az anyagmegmaradás elve alapján, nem irodalmilag és nem jelképesen, nem is jövőre és nem is holnap, hanem még ma velem leszel a paradicsomban. Görgey Gábor (1929-)

szerelem végtelen folyó hajad a szélben a szél árnyékában az árnyékod hűvösében a dombjaim az utaim a testedből kinőtt faágak az ágak lombja rajtuk ringató érés a hajnal bíborában növekvő reggel a tengerek felett öbleid gyönyörű kikötők fűz és éger fehér nyírfák hajladozása szerelem végtelen folyó fűvel behintett partjaid hónaljad bársonya öled madárfészke tél és nyár halál és újjászületés hullámok hullámok ringása az égre dobott csendben sós patakok forrása kinyílt pórusok mélyén s a végső remegés büszke emelkedések és a harangok mikor újra megkondulnak Gál Sándor (1937-2021)

És ha már nem tudsz az életedből azt csinálni, amit akarsz, próbáld meg ezt legalább, amennyire tudod: ne gyalázd meg a túlzsúfolt világi kapcsolatban, a mindenféle mozgásban, a sok beszédben. Ne gyalázd meg a hajszolással, a hurcolással, a meghempergetéssel, érintkezések, összeröffenések köznapi tébolyában, míg más se lesz, csak idegen kolonc. Vas István fordítása Konsztantinosz Kavafisz (1863-1933)

A sziklák behajolnak a vízbe, a tenger meghasad. Tündéri árny vonul az égen, alatta megremeg a csönd, a szív végső dobbanással esdekel. Nincs idő, nincs idő, nincs idő. Az órák kitáncolnak a marasztaló terekből, nem mérik múlandóságunkat, pörgünk a magunk törvénye szerint. Nem az a jó, ami látható, tapintható, vagy fogható: három hangszerből egy zene, a hallható, a súgható, a búgható, a három plusz egy dimenzió. Ahogy egy láthatatlan ágon szólal a feketerigó. Kiss Tamás (1912-2003)

a szenvedély a szenvedés de az idő olyan kevés vajon hová vajon mikor átsüt a nap az ágakon az ámulat a félelem egyedül és mezítelen csak a gyönyör a fájdalom vajon hová nincs semmi nyom a szenvedés a szenvedély a fák között sziszeg a szél vajon mikor vajon hova belep a por az út pora Imre Flóra (1961-)

megyek talpam alatt az évek szomorú mohazöld szépek hamubansült vágyaim morzsáiból élek visz a lábam a sűrűben a mécsvilágot segíts hogy megtaláljam

Selyempapírba csomagolt homályos reggeli csend tegnapról itt feledett maradék: kibomlott színes szalag üres bonbonos doboz összegyűrt ezüstpapír darabkákkal és pezsgős üveg mellette dugó és egy apró cetli Boda Magdolna (1956-)

Hitetlen ujjal kockát pörgetünk eljátszva tétován egy nő hajával – vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt kövön lesikló víz zuhatagát osztanánk öt ficánkoló nyalábra, nyugtalan ujjainkat bontatlan áramába ártva? Hogy szikrázott fel páros képletünk? Mint eshetett, hogy bámész mosolyával a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, mozdulatlanul helyére talált? Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? Hogy lesz sok néma, szétszórt pontból beszédes csillag-ábra? S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, fülelve tudós homlokráncolással, mint betegnek zörejlő mellkasát, önszivünkben az idegen világ ismeretlen értelmű morajára, – nem mintha szólna szó, nem mint hívek a harang szavára. Petri György (1943-2000)

Egy hárs alatt, fehér padon, nagyon magában ült az Ősz, s a szíve fájt nagyon-nagyon. Maga sem tudta, hogy esett meg, valahol hibázott egy évet, akaratlan és véletlen Virágországba beletévedt. A tarka virágok közül, míg őket szíve-fájva nézte: váratlanul és csodaszépen Nyárasszony kilépett elébe. Megfogta tétova kezét, szájon csókolta s nevetett. A liliomok összenéztek és csodálkoztak szerfelett. Wass Albert (1908-1998)

Földre borulni, hajló ág alatt, vízfakadást kutatni, jó volt a végig érlelt mozdulat, a napteherrel zuhanó gyümölcs, a magvak zizzenése, sötétség érkezése, fehér halak a tenger fenekén, a tükör-égen korom-madarak, utak, jelek, körök, úszó csillagködök, röglobbanás a levegő taván; a legutolsó hegy túloldalán jó volt repülni, szélre ülni fel, égen és földön nem tévedni el. László Noémi (1973-)

a szellőt figyeltem... pajkosan futott végig a kerten megérintett minden virágot, minden szirom selyméből színeket szívott magába és vitte, vitte nevetve... fiatal még... gondoltam... és a szél jutott eszembe... Komáromi János (1890-1937)

A rozsdaszeplős konzervdobozok nedvedző csikkek papírcafatok között a fénnyel drótozott eget elhagyva tán egy angyal lépeget az alkony felborított pléhedénye alatt homály van bárha kásafénye még csordogál és néhol lámpa gyúl és ő üveglő szárnyakkal vonul a rozsdaette konzervdobozok elázott csikkek szétdúlt mondatok között de mégis mindenektől távol akárha jőne száz évvel korábbról és sűrű egyre sűrűbb a sötétség micsoda sóvárgás micsoda kétség rezeg kocsonyás-sárga szárnyain míg körbejár a park sétányain még rácsöppen az alkony kásafénye csillagszilánk hull eszelős szemébe pokol volt föld menny most mind tófenék s megtölti géproncs rongy és törmelék (1984) Baka István (1948-1995)

Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, amit cipel. – Pakold ki, ami nem kell! Csak legyintett; megszokta vinni már, ami belekerült a zsákba egyszer. Kártyák és kulcsok, cigaretta, bicska, s tárgyak, amik többek, mint tárgyak – egy gesztenye, egy könyv, egy füzet, egy toll, emlék-kavics, testetlen árnyak. És amit nem is tudna megnevezni, ha akarná se. – Tarts meg! Vess el! – ősszel suttognak így a levelek a fának, mely nem bír róluk csak ködös sejtelemmel. Azt a cipőfűzőt nem dobja ki, hogy is ne! Vagy nem is cipőfűző, csak egy madzag, aminek nincs se eleje, se vége, de amíg birtokolja, addig gazdag. Minden eshetőségre kéne az a bicska? És az a telefon a zsák zsebében? Csak legyintett: Ugyan! Ámbár ki tudja? Milyen hegynek fel itt a sík vidéken? Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, s ha mindent kiborítana, hogy lássa egyben, akkor se tudná. – Csak ami kell, csak azt! – azt kipakolja mind, hogy el ne vesszen. Kántor Péter (1949-2021)

A csöndes ház, ahol a kulcs bent van a zárban, az asztal, hol gyümölcs, s tisztavizű pohár van, s az asztallap közös, ében tükörlapuk; kint a két út, amely a láthatárba fut dombok mögé, ahol tenger van mindenütt, s minden, mi nevetést kelt, tisztát, egyszerűt, olyat, mint azoké, kik mást sosem kivántak, mint kékvizű kutat, s körötte rózsafákat, fürtöt szöllőjükön és életüknek estet, melybe csepp örömet, s csepp mélabút kevertek, s napok sorát, amely mind-mind egyforma nap. Jól megértettem én mindezt, hogy láttalak belépni, Szerelem, míg kedvesemre vártam, s láttam, a telt gyümölcs szétolvad női szádban, s vizet iszol, leülsz, s isteni, képtelen nagy szárnyad átsöpör a téglatűzhelyen. Nemes Nagy Ágnes fordítása Henri de Régnier (1864-1936)

Lehetne szép. Lehetne véled. Lehetne szép. Lehetne élet. Persze van is: élet és véled (vagyis, amit én annak vélek). Merészen hiposztazálom, hogy élek, és nem egy rossz álom, hogy sört iszom, hogy folyton félek attól, hogy meghalsz, amíg érek haza, meg hogy későn érek a szónak minden értelmében, hogy lelkem sötét, mint az ében, és bár szólnak mellettem érvek egy nem-tudom-milyen vitában, igyekszem ettől nem agy-sérvet kapni, én vízivárosi kisértet, egyezzünk ki a fix TALÁN-ban. Ps.: Ez egy lehetséges megoldás. Talán. A lét megmászhatatlan falán kezdetleges (sz)eszközökkel araszoló amatőr alpinistának. Dehát ez már csak így van barátaim. Mindent koppanásig. "Aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni." Petri György (1943-2000)

Nekem hiányoznak a szavak, a mosoly, s arc, mi komoly. Nekem hiányoznak a vágyak, és egy kéz, s szem, mi engem néz. Nekem hiányoznak az utak, az illat, s gyönyör-pillanat. Nekem hiányoznak a hangok, a csend is, s kocogó konflis. Nekem hiányoznak a léptek, a virág, s az egész világ.

De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely el- lenkezik az elmém törvényé- vel... Rom.7:23 I. Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik. Lestem hajnalba nyúló éjszakáig. A Lét partján, hol született a Kétség Ő volt az éjben egyetlen Fehérség. Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem, Ő segitett mindig magamra lelnem. Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van, - Meséltek Róla sejtelmes szavakban. Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihültek Észrevettem, hogy zenéje van az ürnek. Ő volt a zene és én voltam az ür, Zenélt bennem folyton, legeslegbelül. Ő volt a csira én csak a héj voltam, Ő napként derengett, én árnyékoltam. Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény, Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én. Az ének Éne, zenék zenéje: Fény, Én árny vak árny, folt a lét üregén. II. Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött. Csak itt volt bánatok, örömök között. A világ Vele lett teljes, egész, És így lett nekem a világ kevés. Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen. Én a Nem s mégis megvan nélkülem....

Nagy László kérdésére A szerelem már odaát van, őhozzá méltó palotában. Leselkedik a folyó medre, az evickélő szeretetre. Az önzetlenség gépe parkol, átinteget a túlsó partról. A hűségnek is van ott szállás, mellette áll a megbocsátás. A megértés éppen most röppen, gyülekeznek ott egyre többen. Sok jó szívünk, ázik és átfagy, s mióta Te is odaát vagy, fogyó szavunkra más se rebben, többen vagytok, s mi kevesebben. Nincsen már bölcs se, kit kifosszak, itt maradtak a szűzi rosszak, nyüzsögve torlódó sorokban. Ami nekünk kell, nálatok van. Aki merész, bennetek hisz ma, a szerelmet ki hozza vissza, s mindazokra ki kötöz múltat, akik már úszni nem tanultak? Hámori István Péter (1945-)

idehozok egy júliust egy vízpartit egy fényeset régit mikor még béke volt ide hol jégben ébredek idecsalok egy volt tavaszt orgonaőrült májusost az ég szeplőtlen tiszta kék nem látszik akkor még a most varázsolok egy őszt ide aranyszín avart lépkedünk még nem halál nem elmúlás felhőtlen remény lép velünk jöjjön ide egy régi tél cserépkályhában tűz lobog várjuk az Isten gyermekét s hisszük lehetünk boldogok Birtalan Ferenc (1945-2018)

Te szivárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű, Dárdának gyémánt-köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem! Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templomon arany-kupola, Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó, Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora, Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem! Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts engem! Minden időben ismerős, Mindig reménnyel viselős, Bájokkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem! Öröktől belémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűm, te segíts engem! Iszonyattól ha szédülök, Ha a pimaszság rámdönög, Önmagammal ha kűzködök, Gyönyörűm, te segíts en...

Fehér ruhás leány a csönd Kezében könnyű kis bőrönd Most érkezik a vonatról leszáll Engem keres majd megtalál Rám köszön üdvözöl S én megkérdem: m’ért üldözöl? Vendéged vagyok – mondja ő A furcsa fehér ruhás nő Földön koppan a kis bőrönd Beleremeg a (csönd)körönd Hatalmas üres terem a csend Hol kint ölében ring a bent Kinyílnak mind az ablakok Ott tollászkodnak az angyalok Cseh Katalin (1961-)

hisz máris az vagy, csupa suhogás a föld s az ég, álomtánc, tűzvarázs, s szemed lehúnyod, szél csókol megint s egymásba szédűl a bent és a kint és zeng a hang és zsongva ring a rét s ahogy szíved átveszi ütemét, mintha egy gömb fénytág felületén robbanna rólad, úgy hagy el az Én, úgy rohan, úgy nő az egeken át és csak mikor már benne a világ, csak amikor már ő a burka, csak akkor látod meg újra magadat, az eltűnt parányt, mikor kerete vagy már mindennek s minden csak a te belsőséged…: egyszerre isteni biztonságba hal földi tudatod s a nagy, kék réten kezdik mennyei tücsökzenéjüket a csillagok. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Egy utca, egy fa, egy kőfal, egy ablak, egy álom, amely egyszerre visszavisz egy házba, egy lányhoz, egy város piacterére, amelyet elhagytál tizenöt éve. Egy levél, egy kanóc, egy arc, egy ajtó. Egy kétezer éve Delphiben ébredt szerelem, egy iskolapad, egy letörölt falitábla, egy görög nyelvtan, Rondanini Medúza-fője, egy atlasz, amelyben a tenger olyan búzakék volt, amilyennek később sehol se láttad. Egy fa, egy kőfal, egy ablak, egy levél, egy kés, egy kagyló, egy kanóc. De eltűnt az arc, el az ajtó. És újra kerítésrácsok árnya, a hontalanság apátiája. Az égbe vezető mezei ösvényt már annyi éve fölverte a fű! Lapozunk atlaszokban, emlékeinkben, és keressük a várost, a kőfalat, a lombot, keressük az oszlopsort, a kaput, a tengert, a nagy érzést, az elfeledettet, azt az elvesztett mondatot. De csak szó-morzsákat találunk, köveket. üres kagylót, elsárgult levelet, rozsdás a kés, nem támad lángja a kanócnak, kapuk, ablakok, ajtók becsukódtak. Se arc mögöttük, se moccanás. Rab Zsuzsa ford...

Kicsordulsz forrón a szememből, végigragyogsz az arcomon. Mint hű kutya – fényes szelekből, édes nyomod kiolvasom. Azt hittem, hogy majd Te emelsz föl a bűneidhez angyalom. Messze vagyok az istenektől, és az ember nem rokonom. Amivel magamhoz kötnélek, csak engem fojt, vág, köt a gúzs. Én fuldoklom, már alig élek, S te egyre jobban szabadulsz. Váci Mihály (1924-1970)

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő. 1941 Radnóti Miklós (1909-1944)

a Nagy Imre-festmény hátára Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. Zuhoghat akár negyvenezer nap és negyvenezer éjjel, ha egy buboréknyi lelkiismeret- furdalás sem követi a bárkát. Mert leapad majd a víz. És fölszárad majd a sár. És akkor majd a megőrzött, a meglévő szóból újra- teremthetjük magát az első búzaszemet ha már igével élnünk tovább nem lehet. 1973 Kányádi Sándor (1929-2018)

Lakásban, délelőtt, vegyes szobákban, mind különböző hőmérsékletű, a falnak mondanám, ha értené, hogy miért borzongat a hőkülönbség. Hogy miért vágyom az egyenletesre. Vonatra, amely nem áll meg sehol, rádióra, mely csak zenét sugároz, könyvre, melynek minden lapja fehér. Mert nincs mit mondanom. Hallgatva járok szobáról szobára, ez kellemetlen, próbálom hozzáedzeni magam az utastársakhoz, a rádióhoz, a kínosságig rámtaláló könyvhöz, a kétségbeesett közlési vágyhoz. Helyes; de nem kell mindent szétfecsegni. Nádasdy Ádám (1947-)

A fekete macska búsan bandukolt. Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt. Tizenharmadikán, s persze pénteken lett kunkori dísze ily éktelen. Azért vesztett el abból egy darabkát, mert az úton maga előtt szaladt át... Romhányi József (1921-1983)

Mióta elmentél, úgy, pontosan úgy tartom a kezem, mintha tarkódat tartanám. Mindenki azt hiszi bolond vagyok, én pedig tudom. Ennyi a különbség. Boda Magdolna (1956-)

Szerettem volna, ha beleszól a telefonba, mindegy, bármit, csak hogy lehessen válaszolni. Fecsegni forró nyárról; fázom, hiányzik, nem segít semmi holmi. De nem szólt, mindhiába vártam, és így nem mondtam én se semmit, csak hallgatóztunk és szerettem, szerettem volna, ha beleszól. Akárki volt, végül letettem. Kántor Péter (1949-2021)

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád? Add nékem, Uram, a színek hatalmát! - ...Mely mostanáig lángfehérben égett, Szürkére festem a nagy mindenséget! Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád? Add nékem, Uram a hangok hatalmát! - ...Madarak dala gyászzenére válik, És bennem zokog az ősz mindhalálig! Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot Mely ront és teremt százezer világot! - Üzenetül a szomorú sziveknek Csupa elhervadt koszorút teremtek!... Tele a szívem - mégis egyre hallgat... Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat! Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?.. Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?... 1924. május hó 14. Dsida Jenő (1907-1938)

elengedlek... most menj, s ha messze jársz is, azért üzenj, mert én itt maradok, nem mozdulhatok ez a dolgom: várakozok a télre, a fehérbársony létre, míg te a messzeföldet járod... itt várok rád, hogy visszatérj, mert én anyád vagyok, s szerelmes párod... mesélj majd, merre jártál s hogy te is úgy vártál engem, mint én téged? számoltad-e a perceket? s amikor álmodtál virágos rétet, emlékeztél-e rám, ki e rét fölé borúl, ki alatt hűs az árny és megpihen a vándor, ha az est ráalkonyul? mesélj az álmaidról, miket a puha avar adott neked ugye nem fáztál a bársony hó alatt, ugye nem bántott a zord téli üzenet? itt vagy ágaim alatt, mégis oly távol... s bár létünk tűnő pillanat, állnom kell helyemen, vigyáznom rád, testvéreidre, és a rétre is, hogy amikor a Fénykirály újra életre kel, és a Tavasztündér már közel, felemeljelek, ébresszem gyengéd álomlétedet, hogy sarjadj ki újra ágamon s adj nekem új tavaszt, új Életet. Őri István (1952-)

öblítsd ki a szádat, mosd el a poharakat, a tükrökről se feledkezz meg, told helyre a székeket, a könyveket rakd vissza a polcra, a hamut öntsd ki, szellőztess, a tükrökről meg ne feledkezz, vegyél fel más ruhát, vagy semmit, a mosdó kagylójából a hajszálakat (vizet csorgatva rájuk, össze- tapadnak és lényegében egyetlen mozdulattal összeszedhetők) szedd össze, zárd be az ajtót és az ablakot, a tükrökről ne feledkezz meg, húzd föl az órákat, gyújts rá, vegyél mély lélegzetet, igyál még egy maradék kortyot, a tükrökről ne feledkezz meg, told helyre a szádat, öntsd vissza a hamut a polcra, a poharat szellőztesd ki, vegyél mély könyvet, vagy semmit (vizet csorgatva rájuk) húzd föl a hajszálakat, a tükörre gyújts rá, mosd el a tükröket, a mosdó kagylójából öblítsd ki a tükröket, zárd be a tükröt és a tükröt, vegyél más tükröt, vagy semmit, próbálj megfeledkezni (összetapadnak) a tükrökről (és lényegében egyetlen mozdulattal) próbálj megfeledkezni a tükrökről Fodor Ákos (1945-2015)

a holdban nem tudod mi van a holdban én vagyok magam gyötrődve — sőt minduntalan fel-fellobbanva mint a láng vagy mint a vak ki örökre lát sétatéren felejtett kabát pohár bor ki barátokra gondol szomorú keselyű ilyen-olyan kondor valami állati valami emberi ki verseket próbál megérteni látott képet zenére váltani miközben hóba fulladnak álmai derűre ború — néha csak víg rom s nem akar soha átmenni a hídon mely így is úgy is csak oda vezet mint egy hiányos emlékezet kiáltás az odaáti partról soha ne válj meg se ettől se attól ragaszkodj hozzá amíg csak lehet mert elvesz mindent mit csak elvehet az a túlparti integető és azt sem tudod ki lehet ő talán szerelem vagy csak árnyék valami amit kitalálnék a holdban — nem tudod mi van ám duruzsol minduntalan hogy el ne aludj mert a fák ellopják álmod illatát Király László (1943-)

Kicsinyesként rakni össze. Elfeledkezni időről, térről, el a füttyszóról, ami egybekapcsolja a hiányt a félelemmel, s mint szárnyak között a test működteti a pillanatot. Nem figyelni a mozdulatok egymást habzsoló végtelenjére, úgy élni meg a vacogást, ahogy a költöző madarak hulláma átcsap nyár végén Afrikába, ahogy a magzat szíve ráhangolódik az univerzumra, ahogy a halottakból készül a történelem. Csak lélegezned kell hozzá, csak cseppenként bele kell keverned a véredet, csak ki kell találnod újra. Mintha a sást húznád szét, amikor suhog az eső. Mintha nem tudnál róla, hogy elveszel benne. Bertók László (1935–2020)

nézek magam elé két álom között a kormozó időben ügyetlenül morzsolgatom a bizonytalant hiába a megrendülés a vágy hogy belemarkoljak a csöndbe – hiába mert újra és újra fölsikolt bennem a hiány: magad vagy és magam én is Oláh András (1959-)

madárcsicsergéssé szakadozott a reggel a fák hintajátékára ébredtünk szélcsend vigyázta hallgatásunk egy vonat vérünk ritmusát kottázta le s egy bolond kakukkal aznap huszonkilencszer üzentél Oláh András (1959-)

Kiáltsd utána, vagy súgd a fülébe annak, ki távozik (vagy csupán távolodik, útra készül, vagy haldoklik) — mindenképpen kiáltsd ki, vagy suttogd el csak egyetlen jó tettét. Egyetlen jó tette ugyan kinek ne volna? Helyénvaló, mindenek felett helyénvaló így tenni s nem, mintha kikre tartozik, vagy kiket érint, nem tudnák: ám ö, éppen ő, az Ismeretlentől nyűgözve és remegve, boldogan ocsúdhat, hallván és beléfogódzhat az elszakadás pillanatának szédítő szakadéka fölé kilépve; beleburkolódzhat az elszakadás pillanatának dermesztő fagyától ütve — a többi úgyis: csönd. Kiáltsd, vagy suttogd: egyetlen jó tettét ajándékozd a Nincstelennek, a Rémült Indulónak. Erre persze készülni kell, meg kell keresni s elől tartani kiről-kiről — legalább egy — ilyen történetet. S ez még időtöltésnek sem érdektelen. Fodor Ákos (1945-2015)

Miért hallgatsz, tavaszi erdő? Én együtt suttognék veled. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked? Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé gyötrött zöldedre kérlek én. Zizegsz csak – s megadás-fehéren virágzik szilva és kökény. Mindegy – benned leltem hazát, itt legalább megtűr a közöny. A fák közt szél vesszőfutása: beléálmodhatom dühöm. Hogy hittem én tebenned, erdő! Hallgass csak! Ím, letérdelek. Imádkozom vagy átkozódom, mindegy nekem. Mindegy neked. 1974 Baka István (1948-1995)

Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja, gyöngéden mint a Dél első lehellete, mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva, kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme. S olykor mintha szemem vizébe csüngene homlokod érett aranybarna lombja s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva lesem: nem akad-é el vérem üteme. Vagy ha dobolni kezd az ősz esője, gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve, úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad gondolatod, sugárzó, röpke gondolat, melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa. Képes Géza (1909-1989)

Egyetlen tölgylevél, melyet a szél Megmozdít mögötted a kocsiúton, Akkora zajt kelt, akár egy kereplő, Vagy mint egy hercegi cipősarok. Ilyen szapora utam üteme, Mikor a levegő mandulaízű. A holdvilágos filozófia Otthon van itt, s kopár az otthona. Ilyen a várta. Nőttön nő a dolgok Északi oldalán a dús moha. Térey János (1970-2019)

Talán. Lüktetni kéne. Mint a nyár. Dobálni belső színeinket a világra. Talán. Hiába. Mondatokat használni hőmérő gyanánt. Nézni a higanyt, ahogy a lassú erőlevesbe csöppen. A melegtől ugyanis szétrobbant a mérő. Talán. Lüktetni kéne. Hagyni, hogy lelkes futó zápor teremtsen nyugalmat. Adjon erőt. És porladjon szét a bőrön. Talán. Hiába. Érzelmeket fotózni. Bezárkózni egy távoli sötétkamrába. Talán. Fel kéne nőni a nyárhoz. Előhívni mindent, kivinni a tóra. Ember- és időpróba. Sopotnik Zoltán (1974-)

azt a karácsonyt a vibráló mondatok ölében rejtőzőt mikor minden gondolatommal téged simogattalak mikor a szavak tengelyig a hóba süppedtek s a vakító fehér elfedte távoli arcodat azt a karácsonyt az elsőt nélküled mikor csak egy szánkó talpai rajzolták a hóba a hozzád vezető térképeket megőriztem s most elküldöm neked – – – Oláh András (1959-)

Arccal a föld felé fordulva, száraz leveleken lépked a lábam. Fut a képzeletem, szárnyal a vágyam, túl a csillagokon, magasabb szférában. Leírhatatlan szépség: integető Angyal. Felém közeledik, mosolyog, marasztal. Kilépnék önmagamból – látni, hol hibáztam. Mikor vitt rossz irányba tétova lábam? Eltűnnék, s nézném aranypiros arccal, – idelent bűnös (!), odafent angyal (?) – hogy miért születtem, mit kell jobbá tennem? Tanultam-e, vagy mindent elfeledtem…? Arccal a föld felé – lélekben az égig… Az angyal hűs keze simogat, megérint. Nem szól, de a szeme kérdezi suttogva: Meddig rakod még a keresztet magadra?! Ha tovább cipeled… – nem váltod meg magad – …összetörsz alatta!

Ima az, ami templomi csöndben, a lehunyt szemek mögöttiben megtörténik – és ima az, ami mögött látszik a mécs örök fénye és hallszik egyetlen orgonahang, nem innen, hanem onnan. Ami ima, az már az elejétől a végéig megfordítva is ugyanaz marad, ugyanannak szóló szó – és ami ima, az mégis váratlanul nyílik ki ég és föld határán, akár egy szirmos ejtőernyő. Nagy Gáspár (1949-2007)

Fellegpaláston, csillaghálón át súgjon neked a csönd jó éjszakát, öleljen puha testű nyugalom álomba: és mint friss havon, selymes ábrándok lassú dombjain vezessenek altató szavaim, ringassanak keringő vérárammal, csitítsanak dobogó ritmusokkal. Hagyd, hogy az éjjel, mint jóízű sóhaj messze sodorjon minden érthető és érthetetlen sebtől, félelemtől. Hagyd, hogy emeljen ködkarjaival, terjedjen benned hullámaival, s akkor fellegen, csillaghálón át engem is érzel. Mint holdfényt a fák. Egyed Emese (1957-)

összebúvó pille-percek tenyeremre szöknek veled-ízű varázsukkal oldanak és kötnek tiszavirág-libbenéssel jönnek – elköszönnek aranyporuk itt felejtik bánatnak – örömnek

Az éjjel megjött az ősz. Bíbor ködként úszott a víz felett. Csókjába beleborzongott a tenger. Ahol partot ért rozsdavörösbe lobbant a hegyoldal s az út szélén megőszült a fű a zúzmarától. Snorri Hjartarson (1906-1986)

Ha el tudnám azt mondani neked hogy szívem elől is elrejtek mindazt amit csak rejteni lehet a szépségből magányba elvezet a titkokat miket nem ismerek szavakba rejt a szívbe mit keres arról miről még beszélni lehet hogy van magány amit nem is merek hasonlítani mert szavam nem lehet a szépségé amely ha elveszett nem hasonlít azt látni elfeled a rózsa titkát magába temet úgy rejtelek mint el a szívemet. Borbély Szilárd (1963-2014)

Ne csukd be még vagy csukd be már a hűs zsalut az ablakon, úgyis befolyt a délután, befolyt a nap, s az alkalom. Befolyt a perc, befolyt a rét, befolytak mind a jegenyék, a távolból utak, terek, ázott foltokban emberek, nyugágyak, pondrók, méhek és napfénybe fúló zümmögés, a táj, mi forr, az ősz, mi jön, múlt heverés meleg kövön, s mint vízbe tinta, zöldbe kék: befolyt a tó, befolyt az ég. És mire lassan este lesz, magába oldja testedet. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Ha egyszer újra tanulja a mosolyt, szeme zöldje finom fátyol mögé rejti majd szikrázó fényzuhatagát, úgy, ahogy a lélek pásztázza körül a bánat tájait, és ott rejti majd el azt is, amit lát; – a világ s a boldogtalanság, ha fájt, csak neki fájt... s ha egyszer újra tanulja a mosolyt, homloka derűje visszafogott rajzán a veszélytelen hangulat soha nem bont zászlót jövőnek, múltnak, s vele mulathat majd, – ha mulat, – okos magányának biztos pátosza is... s ha egyszer újra tanulja a mosolyt, bölcsen ajkába harapja összes tévedéseit. Koncz István (1937-1997)

Járj át, akár a virradat, szobát a kék derengés hass át, rezegtess, mintha tört pohárban kélne csengés... Úgy légy a hangom, úgy telíts testemben szétremegve, mint ébredés, ha fény hasít nehéz sötét szemekbe. Látásommá légy: nézzelek, akár a néma dolgok, mint kés, ha villog meztelen, a bőrödhöz és a boldog... Igaz közömbös pengeként hatolnak át vad évek - helyettem áradj véremül, szeretlek, mint a vétek. Alvó arcodra bámulok: nem létezel te se én se - szoríts, ha együvé sodor a semmi szívverése... Kovács András Ferenc (1959-2023)

Hóhullás némasága, te gyóntató fehérség, függönyöd előtt állva vallok – feloldozol még? Meggyónom gyávaságom, magányom, rettegésem, gyónom meleg kabátom, kiszikkadt ölelésem? Tudom, hazám is méltán nem fogadott fiának, bár cinkosa lehettem, mint folyondár a rácsnak. Vérem piros didergés, ereim jégvirága hasztalan dermed Isten sötétlő ablakára. Baka István (1948-1995)

Szerethetetlen szürke tél feszít, lenyom, milyen mogorva, fénytelen, álmot se rejt, színes tüzet se szít, az értelem semmit sem ér velem, és csönd kopog, olvadt románc a tél, híg sárnyomokba lépett félszavak, volt hó, hideg… még visszakellenél, s én lassú, rongy ködökbe oldalak, és kergetem magamban szétesett körökbe törten egyre, legbelül, álmokba vágyva szépet, édeset, önmagam így, szerethetetlenül. Hepp Béla (1961-)

Egész életemben azt tanítom némán: hiányzol, mint leghosszabb éjszakán a kikelet. Annyi télbe belesajdultam. Álltam ajtók előtt, mint ódon szobrok kezükben maradt simogatásokkal; mint hű kerti bohócok, s néha arcomra pingált valami hamis kikelet. Félek s féltelek, mert leszaggattak mások, s mert egyetlen vagyok talán, kit nem érdekelnek díszeid. Annyi kérdés dadog bennem. Lehetek-e még jobb, mint a legrosszabbak? Nyomot hagyhat-e, ha összeér homlokodon homlokom bélyege? Csendes, de millió ölelésem birkózhat-e ott, ahova mások éveinek pörölye szállt? Hiheted-e még, amire én mondom: "szivárvány" - a szivárványt. Egy lusta ócska dalt csobog most az eső. Nélküled nagyon vak az éjszaka. És nem tudom meddig tart, amíg válladhoz bújva-bújhatok s fejem felett vérrögökké változtatod a vak csillagokat.

Ideges az idő: szelesen kapkod; szemet szúr, majd felhőket csap a naphoz; esőt gondol, de már közben elunja, inkább ködöt gurít a fák közül az útra. Böffent s havat hány. Törli hirtelen. Sietve ácsorog; ha megáll, sem pihen. - Tettei láttán ingerülten ásít, ám izmai feszülnek közben, pattanásig. Már szánom csak, mint a többi ostobát. Nem is időznék vele most tovább. Fodor Ákos (1945-2015)

Kellene még egy-két jólfésült gondolat Némi könnyed merészség Egy félmosoly ígérete Reneszánsz lépcsők visszhangja Egy zongorafutam És kellene még a párába vont hajnali káprázat A felhőtlen ég Szélborzolta mezők lélegzete Talán maga a csoda hogy tétován végre elmondhassam Mit sosem mondtam még

Azt mondom: könnyű s minden olyan nehéz lesz. Azt mondom: nehéz s olyan könnyű lesz minden. Leverem a zárat belépek beszélnek az árnyak felesel velük a fény. Szavakba mozdulatokba bezárva fülelek én. Képes Géza (1909-1989)

a tenger alvó hómező átcsaholnak rajta a sok apró csillanásba vesző árnyéhes sugárfarkasok egyre fehérebb lesz a táj elmosódó árnyalatok hószínű hajnali halál a semmi színét láthatod a sűrű végtelen fehér mint álomkönnyű takaró közelít lassúdan elér lágyan betakar mint a hó még meg-megállsz elveszve már akár irányt vesztett utas távolodó emlék a nyár a feledés némán havaz fuldokló a lélegzetért szomjazó a cseppnyi vizet örökkön fényt vágytál a fényt s mire elérted elveszett árnyéktalan fehér az út csillagtalan fehér az ég önnön fényörvényébe fúlt ami lehetett volna még Balási András (1967-)

Kávé, tea, olvasgatás, de közben néhány mondat úgy telibe talál, hogy fel se tudok állni, fekszem itt csendben és hallgatom, ahogy a szív bugyborékol, vérzik a mondatoktól, talán csak ki kell várni, nyelje el valamelyik kamra, ahol a többi is összegyűlik használat után, bár vannak mondatok, melyek akár halálos sebet is tudnak okozni, ha épp szívtájékon találnak el. Jász Attila (1966-)

A reggelek a legszebbek. Lágy neszek, kávé, ahogy kihűl. Fogaim közt a délelőtt unhatatlan zamata. Pontatlanságaim rabjaként ül az asztalnál önmagam lehetséges változata. Jász Attila (1966-)

Bátran viseld magányodat, én számon tartlak téged, ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet. Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap, tudom, több vagy mindannyiunknál, benned vakít a bánat. Légy hát, akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta, bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra. S egy éjjel, magad sem tudod, mint égig érő ének, feljönnek benned napjaid, a halhatatlan évek: az este nem lel senki rád, az este sírva, késve hiába járják pitvarod: csak én látlak. Vagy én se. Pilinszky János (1921-1981)

Ha találkoznék veled újra,           félnék, vak ujjbegyem eltéveszt. Ónfestékkel, ólomsúllyal           egy emlékecset ma mellém fest. Távol vagy most, s a fagyott szó           életre izzik a képernyőn, felnőttem, és ez nagyon jó,           Ezra Poundon és Szép Ernőn. De felszúrták a napvilágot           gennyes ég és felfakadt idő –, szívemre begyulladt hiányod           mint torz pattanás, visszanő. Ráncommá váltál, mély pórusokká,           nem tisztít a messzeségradír. Bolyongok a feledés dokkján,           mint őrült, bűnbánó szatír. Simon Adri (1974-)

Gőzölgő tányér az ünnep. Egy kancsó bor fehér damasztabroszon, még érintetlenül pihen. Mellette kés, kenyér - kettészelt, termékeny hallgatás. Egy kétkarú gyertyatartó: még fénytelen világ. Aztán a légkör lesz egyre meghatározóbb. Az ünnepi asztal hőmér- sékletéből egy kevés már szemmel is látható. Mintha meleget árasztó tollpihék töltenék be lassan a szobát. Az ünnepet mindig mi gondoljuk el, de csak a tárgyak élik a csodát. Jánk Károly (1967-)

Oly ritka az a szép, ki képes összezilálni alakját, majd visszanyerni, mint víztükör, újból. Ki ilyet talál: boldog. A legtöbbje megállít inkább: „Ez a kellő távol. Innen nézz!” És túlvégleges testükre vággyal hajolni: a látás tompaságára vall. Petri György (1943-2000)

Úgy mentek el, mint fecskevillanás a halálosra kékült ősz egén, s nem ér véget a lélekzuhanás, csak legördül a szárnyakról a fény. Böröczki Mihály (1946-)

Ázni esővel, szerteszállni széllel, döcörögni egy szekér kerekével, letörni száradt, megfáradt faággal, lélegezni a friss föld orrlyukával, fütyörészni a suttyós madárdallal, leszakadni az ázott folyóparttal, a semmit összekötni az egésszel, és zöld lenni a fűszál örömével, a reggelt keltve lenni egy a nappal, és összegyűrődni egy irkalappal, vagy – semmiben se ne legyek szereplő, csak én legyek az egy helyett a kettő, a játszótéren szálljak, mint a hinta, az összes tollban én legyek a tinta, én araszoljak nap-nap fokról-fokra, én hurkoljak gyeplőt a csillagokra, és legyen álmom lélegző seregnyi, hogy ne féljem, ha időm csak szemernyi, és lássam mint ég Isten csipkebokra, a lélegzetemet is visszafogva Böröczki Mihály (1946-)

csobban a víz tó tükre rezzen más zaj nincs is végtelen csendben mazsola-csillagok mélyen az égen a semmi sötétlik mélybársony-kéken alvó madár szárnya nem rebben lebeg éppen kristály egekben feszített mozdulat siklik a fényen alul a víz csillog mélybársony-kéken madár álom alszik egy ember így lesz boldog repülni nem mer időtlen időben lebegni égen suhanó gondolat mélybársony-kéken Komáromi János (1890-1937)

Hársfák csillognak csupaszon, mint nők a vízparti napon. Az utca halszemű folyó, pupillájába bújt a szó. Csak a tükrözött fény csobog álmot torpantó házsorok sűrű bozótján, míg a fák megidézik a nyári bált: sugárzenére pattogó kánkán, Afrikából való kitárulkozás furcsa-szép folyóparti bűvöletét, mikor bokrok és nád közén égő-pucéran, mint a fény, lányok nézték a víz szemét, bizalmuk tükrös kedvesét. Csak a megduzzadt őszi hold billenti színre a valót: reggelre dér lesz, kopogó padlóba bújik a folyó, s fagyonköszörült penge vág az ábrándozó parti fák vacogásába, mi fehér szakállként le a földig ér. Bertók László (1935–2020)

A képzelet vad útvesztőiben, az ösztönök zsigertárnáiban, ahol a vakmerőség megterem, mert a sötétnek sárkányarca van, hol a világ fonák lesz hirtelen, viharvert orom nyúlként elrohan, kötél nyakadon a fény értelem, erőd löttyedt bőr, avas nyári vaj, véred agyadon kiforr s mosolyod álca-vigyor: — eljuthatnál valami véglegeshez, miben lényed vágyadnál teljesebb lesz Keresztury Dezső (1904-1996)