Lélekszirteken

van valami, amit régóta el akarok mondani neked, kerülve mindenféle szentimentalizmust, még ha csillagok nélkül nem is olyan szép, taposhatsz rajta, mint a faleveleken, elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát, vagy hagyhatod lebegni közöttünk elszabadult luftballonként, csak ki kellene mondanom, lazán és könnyedén, akár egy hanyagul odavetett sziát, eléd dobni, mint fuldokló halat, és reménykedve várni, visszaengeded-e a vízbe, vagy mögéd osonni egyszer, amikor nem számítasz rá, és füledbe súgni, de bárhogy döntök is, végül nem mondok semmit, csak nézlek, ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek fészkükre indulás előtt Bajtai András (1983-)

Oly sok idő megy el formaságra, az embernek nincsen is élettere. Mint ez a gondolat a szótagszámba, napjaidba, lám, nem férek bele. Még a magányhoz is jóval több kell, édeskevés tizenegy-két szótag. A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel elsőre nem tűnik oszthatónak. Nem vagyok én egy kimondott gépész, ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat, jön, s keresztbe húz mindent az épész, rideg törtjele a boldogságnak. Nézd, egy kétváltozós egyenletben, ha kivonod magad, úgy minden borul: csak ülünk itt, mint két ismeretlen, ix és ipszilon megoldatlanul. De várj, feladnunk nem kell azonnal, azt mondják, egyre tágabb lesz a tér, s a mi életünk is, mint két vonal a végtelenben talán összeér. Kit kitettek, mint egy zárójelet, ha írni nem is, számolni megtanul. A végeredmény: maradnék veled, én maradnék maradéktalanul. Závada Péter (1982-)

Néha, legközepén az éjnek a bútorok megreccsennek: nekifeszülnek a csendnek a fák azt sóhajtják, hogy élnek; háncsuk-tépte és gyalukéssel meggyötört, simára sebzett testükből egy-egy lélegzet tör fel, panaszos, halk nyögéssel. Mikor kidőltem, vagy kivágnak, bugyraiból az alvilágnak ha olykor-olykor visszajárnék, nem kísértet lennék, vagy árnyék, csak egy sóhajtás, reccsenésnyi: szeretnék élni, – veled élni. Jatzkó Béla (1919-1975)

Siklott a gyors a süket tájon, s jajongva hagyott mindent hátra: a jegenyék, mint kuglibábuk dőltek bele az éjszakába. Ablaknál álltam s émelyegve ki-kilestem a sötétségbe: jön-e a Hold, és jön-e véle kígyózó, csillag-szerelvénye. S jött-jött a Hold az égi pályán: tündöklő érc, rakéta-mozdony; felhőnyi füstje szakadozva készülődött, hogy lecsapódjon… Lassan álmosság-pernye hullt rám, s a bőrülésen hátradűltem. Félálmomban a bakterházak ott fönn villództak már az űrben. Csoóri Sándor (1930-2016)

Ahogy egy parkban hárman fogócskáznak vidáman, sasszéznak körbe-körbe, s kering velük a lárma, s közben az est köréjük, leszáll, s beszáll közéjük, s a kút, mely épp középen, és a padok a szélen, minden egyre sötétebb, s a fogó tudatában a fürge egerecskék mint a tű, hegyesednek, üveghangon nevetnek, sikongva, sikítozva, vagy csak kavics-csikorgás, kavics-sírás a fülben, a szándékok, a vágyak ahogy homályosodnak, zordulnak, kavarodnak, egymásba gabalyodnak, a kezdettől hová is? ahogy tovapörögnek, egymás nyomába lépnek, egymás árnyához érnek, s ahogy elkomolyodnak, fa tűnik, lámpaoszlop, gomolygó, szürke foszlány, szakadó pára-sálak, a lélegzetük fogytán, ki fog meg kit, ki fut még? ki fut még azon is túl? sikongva, sikítozva, s egyszercsak vége, elmúlt… Kántor Péter (1949-2021)

Egyetlen követ csiszolok. – Ujjbegyeimmel látom. Majd fölragyog, vagy nem ragyog. Sötét van? lehet. Vak vagyok? lehet. Csiszolni, mindenáron. Fodor Ákos (1945-2015)

A távolságot érteni nehéz. Először túl sok, aztán túl kevés. Sohasem éppen annyi, ami kell ahhoz, hogy emberként viseljem el, hogy ne nyüszítsek, sebbel ékesen; hogy meg ne kövüljön tőle a szem, miközben nyújtják, sűrítik az évek, ne zavarodjon meg rajta a lélek, a fő ne adja magánál alább, ne kopjon el, rozsdázzon be a láb, ha túl sokat jár, vagy ha meg se moccan, mert elakadt egy adódó szorosban; mert hol a széles és szeles terek határtalan legében tévelyeg a test, hol fullasztó falak tövében temeti el a salak, mert hol a holdat áhítja magának, hol elszegődik ólomkatonának, feszül és görbül, épp csak azt nem tudja: embertől emberig mennyire futja. László Noémi (1973-)

Ezt a kezet hogyan engedjem el? Az ember végül mindent elvisel. A szövetből minden csodát kivág, kopottan feszül vállán a világ. Arcába hűvös tény-eső csorog, míg háta mögött fakó angyalok vonulnak némán és lábujjhegyen, mert képtelenség, hogy szárnyuk legyen, mert képtelenség, hogy én nélküled, de ésszerű – és megtörténhetett. László Noémi (1973-)

A múlt idő: csipkés vászonruhák, diófa-mértan, lágy csigavonal, redőnyök csendje, lomha zongora, függöny-redőkön esti rejtjelek, csukott szemek, a tenyér zegzugos történetében süllyedő világ, gyufásdoboz kilobbanó napon: kis balladák. László Noémi (1973-)

Míg alszol, álmom őszi kertbe jár, hol ágak hegyén imbolyog a fény, s az alkony ajka érintette már mindazt, mi múló szikra-tünemény; míg ébrenlétem karja ringat el, testedre gyűl szélfújta csend-avar, lélegzetemben hómező leszel, ereszkedő szemhéjam betakar László Noémi (1973-)

Megkapaszkodni valamiben, megfoghatóban, elhihetőben, annyira csak, hogy egymáshoz feszülő ujjaid visszaszóljanak, bőröd villáma szíven üssön: még, még te vagy, benne, de te! hogy körülötted megperdüljön, mert megakad, megzavarodik: mégse lenne tökéletes a folyamat? hogy a tölcsérből felüvöltsön a protestáló pillanat, a halandó különvaló, aki elhitte, hogy szabad, – annyira csak, hogy életed árán megjegyezze halálodat. Bertók László (1935–2020)

Valamikor szívünkbe volt szerelmes a tavasz, csillagok közé emelt minket a fény. Tenger és tűz ragyogott kedvesem szemén. Néztük, néztük a megváltó jövőt egyre. Reményünk volt egy katicabogár, elszállt a törékeny hegyre. Hétpettyes szárnyait hiába keressük már. A lomboktól kifosztott emlék csak üres egeket talál. Madár János (1958-)

Egy éjjel aztán elmegy észrevétlen vöröslő hajjal kertünkből a fa. Vetkezni kezd a park. Pucér egészen. Gyertyák lobognak az élők kezében, s izzik a füvek csípős parazsa. Mint Isten tiszta könnye földre ejtve, a Tisza füzek tenyerén ragyog. Holt fatörzsek buknak a mély mederbe, fönn ünneplőkkel fordul vén dereglye, csobbanva ringanak Kháron-csónakok. Egy éjjel aztán hullni kezd a lombok aranyló hava, halk nesszel pereg. Kiürülnek a zajos táncporondok, s bezárulnak a lelkek, utak, ajtók, mikor megérint lázas tenyered. Katona Judit (1942-2011)

Ez itt a három legmelegebb hónap, most itt kell jól érezni magad, ha másra számítottál, akkor is, ez legalább vízpart: nyugodtan belegázolhatsz térdig is a tóba - egy nagy és boldog pillanat az, ami közeleg. A víz alatt csillognak a legszebb kavicsok, vagy ha nem, akkor a legvidámabb, törött üvegek. Krusovszky Dénes (1982-)

1. Játsszuk, ami nincs, de lehetne. Játsszuk, ami nincs, de szeretne lenni. Esendő mimagunkat. Társaink meg mikor unnak? Játsszunk - nem gyermeki babra (=babrálás), nem, nem megy a játék babra, hogy megfőzve az ember megenné: ó, építő, ne éhezz! Az építés is véres. Tanú rá Kőműves Kelemenné. 2. Játsszuk, ami nincs, ami volt, játsszuk, ami nincs, ami lesz. Poklot s mennyet, hol a holt közel érzi magát földijeihez. Földet, hol a menny s a pokol. Játsszuk meg a Nap meg a Hold ragyogását - játsszuk, ahol játszanunk adatott. Légy élő, a jövőt sose félő, akár az időt a halott. 3. Játsszunk, az idő amíg enged. Játsszunk jámborka türelmet. Játsszunk dugvást belényugvást, játsszuk, ha tudunk, ha tudunk, mást, játsszunk e megunt golyóbison éteri álmot, örökös zeniten a megállott Napot. Játsszunk, ha tudunk. 4. San Franciscót vagy Oslót, Párizst, Stockholmot, szertefoszlott - vagy eljövendő? - álmokat. A játék kábít, álmot ad. S reményt is, „égiekkel játszót". Olyat, hogy fejbúbunk se látszo...

1 Európát játszottam. Kusza játék. Északot, Délt, keletet, nyugatot. Egyik félt. Másik röhögött. És simogatott. És rúgott. Ugatott. Melyik hogy. Simultam és féltem. Vagy négykézláb lihe-loholtam. Vagy tán Európa voltam én magam, föltámadásra várva, holtan. 2. Játsszunk életesdit - játékomat esdd itt, játékodat esdem, nélküled elestem, hogy sátán, se isten föl már nem emelhet, s mint az anyamellet csecsemő (ki mellett csak a szárazdajka): kéri, el nem éri: én is, mint affajta kisded, gyámoltalan, kérlek számolatlan szókkal, kérdlek: látsz a mi játékunkban (boldog és elnyűtt koboldok) játékon-is-túlit (jaj, az idő múlik - „a k a r s z - e j á t s z a n i ?") 3. Írom, írom a papíron. Tarka szarka farkatolla jár, mint a motolla. Arca pötty-pötty, csupa szeplő, szájam csak kereplő. Kócmadzag a fakilincsen öröklötte kincsem. Kéretlen költőnek írja ceruzája és papírja. Írom, írom, írom, írom az írt a papíron. 4. Hát játsszunk ismét Európát. Úgyis csak játékra jó. „Szárazföld helyet...

Télen jó írni a nyárról. Talán azért, mert van hozzá távlat. Kinézel az ablakon, és tudod, hogy mindez itt lesz majd télen is. Ha nem leszel egyedül, majd arra gondolsz, hogy nyáron, amikor kinéztél az ablakon, és egyedül voltál, hogy vártad a telet, egy kávét, meleg teát, illatokat, amelyek majd betöltik a szobát. Akkor majd jó lesz kinézni az ablakon, nem vágyni sehová, összesepregetni a konyhában, odatenni a teavizet, zenét hallgatni. Várni, hogy levelet kapjál valakitől, örülni a hosszú estéknek. Verseket olvasni a lámpafénybe, ha egyedül vagy, hogy legyen ebben a versben valaki, aki olvas. Egy zen-történetet a Sárga Császárról. De jellemző, hogy nyáron a télről írtál szívesebben, vagy az őszről. Kávét ittál, mert nem tudtál aludni, és nem tudtál aludni, mert túl sok kávét ittál. Más városokba vágytál, más utcákba, füstös kocsmákba, kis mozikba, ahol dohányozni lehet, izzadságszag van, és közel a karácsony, amikor majd visszatérhetsz a gyermekkorodba. Az asztalnál ülsz, lyukas alum...

Az esti felhők torlatag csodája Aranyligetté zsúfolódva áll, Meghalt a nap ..... Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él. A sóhaj megfeszíti bús kabátod, Mint agg vitorlát édes, ifju szél. És messzi partok enyhe rajzát látod. Ajkad egy új, csodás igét keres, Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet, Az esti felhő... hűvösebbet, Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress! 1915 Tóth Árpád (1886-1928)

Zizzen a szívemen szerelem szőrszála, ha hallom a neved, Borbála, Borbála. Ujjongó lelkemet nem bírom kordába tartani, mióta ismerlek, Borbála. Ahogy te langymeleg sapkácskát hordtál a füleden, úgy hordom a neved, Borbála. Hiába zúg körül gyűlölet orkánja, ha belül melegít ez a név, Borbála. Bele is majszolok, mint holmi tortába, lassacskán elhízom miattad, Borbála. Locska lány, akinek nem akad torkán a csacsogás, ezt mondja a neved, Borbála. (Ez persze nem igaz, csak mert a formába besimult, csak azért írtam ezt, Borbála.) Borikám, ejnye, hát nem járunk órára? Ezt kérdi korholón a neved, Borbála. Mennyi sok tehetség szorult a tollába! Így kiált lelkesen a neved, Borbála. Szinte él ez a név, hol éber, hol kába, de mindig ott csücsül fülemben, Borbála. Ó, az r sasorra! Ó, a b ólába! Csupa orr, csupa bor, csupa bál, Borbála. Vadóc kis ámorok elsütött mordálya. Borbála, Borbála, Borbála, Borbála. Varró Dániel (1977-)

Vadrózsabokrok újulása, gyöngéd virág-kosok búgása, töltés görgeteg-oldalán gumicipőm ragaszkodása, erőszakos hülyék elől biciklim nyugodt surrogása, toronydaruk elmaradozása akár a zsiráfok futása, örök szájamnak szomjazása, a zsályalevél majszolása, sárga kamilla-seregek hűsége, száraz ifjusága, hajnali fényes csillagom betlehemi aggsága, három királyok hódolása, egy istennek megalkotása, sötét, boldog tenyeremen a téglák érzékeny varázsa, szokásaim világ-hatása, a dohány-illatú dohány s a teljes vágy magasztalása, bazalttá-válott lábomon a lassú győtények kúszása, fehér virágkürtjük fúvása, zöldgyíkok drágakő-gyúlása, kátrányos talpfák indulása, sínek moccanatlan futása, mozdulatlan idő múlása, s a tudat: a halál bukása. Szécsi Margit (1928-1990)