Lélekszirteken

nem lesz semmiféle ősz főleg nem november se sapka se sál se puszi a szádra mi nem futunk össze sehol ahol látszik a lehelet szemüvegeden a pára nem lesz köd reggel induláskor ne is reménykedj telefon cigi kulcsok pénztárca semmi sem lesz meg a telefonomért nem szaladok vissza amíg a kocsiról a leveleket söpröd mert én ide többet úgy sem állok leszarom ezt a fát is te velem nem leszel türelmes te engem nem fogsz siettetni hagyjál a romantikával mi nem fogunk sehova se menni és most már mindig augusztus marad és mindig a hasadon fogok feküdni egyáltalán nem is értem hogy jön ide az ősz Pallag Zoltán (1978-)

a lelkiismeret lakhatatlan – szégyenkezni rest – a magunkra zárt ajtók mögött torkodban dobog szívverésem magányoddal táplálsz igazmondó mesékkel s hagysz futni ha kell hisz itt már nem kezdődik semmi Oláh András (1959-)

***  elhajló alak sóhajtó terek tárt karjaid közt keresztülmegyek a gyors tavaszon a lassú őszön hideg-melegen már nem is győzöm a lendület visz fognak a szavak lassan halkulok ahogy tartalak homály nő közénk csipkéi falak érzem szövetét felejtésanyag. Szuhay-Havas Marianna (1968-)

Feléd terelt engem a szél ez a bolond-bús tavaszi. Telem már semmit sem remél tudom, hogy nem vagy valódi. Csak szivárvány, mi látható, de soha nem éri kezem, hangod sincs ami hallható. Látványodra emlékezem. Még szememben van az arcod, de lassan eloszlik a kép, és nem marad semmi nyomod amire emlékezhetnék. 2015.04.14 Kolumbán Jenő (1950-)

Most kék lebeg kint – szótlan égi kút, lám, szunnyadoznak mind a mondatok és szárnya vesztett árva sorsodon fon csöndeket a néma mélabú. Még csipke ring a sóhajtásokon és révületre röppen egy madár, míg állsz merengve, játszva rád talál és dallam illan pillantásodon. *** Hajnal Éva (1960-)

kelletlen ébredés után az ajtófélfához dőlve fölfoghatatlan reggelek egyike – vágyálmok láncán nyugszik a lélek széttört csésze a mosogató alján – minden átirat visszhangozza mit mondani félsz erőd teljében azt mondtad szeretsz: lefelé néztél s lassan fordítottad fejed a halvány mintázatú tapéta felé – akkor már tudtam: szerzetesi évek várnak hóesés keserű levelekből forrázott teák Simándi Ágnes (1954-2015)

ez egy másik tél egy másik év másik tele szívre nehezedő súlyos kemény – összekuszálja a dermedt álmokat… most erőlködsz te is: egy másik őrhelyen menekül előled az emlékezés még szemhéjad alá rejtőzöm de már megint nem figyelsz rám ne beszélj hát a szerelemről inkább szeress csak csöndesen ahogy a lázas szívverés hullámzik át a perceken és hallgass ahogy hallgatok én is szívünk fagyos kemény mint akire rászakadt ez a furcsa tél - - - Oláh András (1959-)

Csak egy verítékcsöppnyi édent adj nekem! Emlékek zaja lüktet… metronómba fagyott csend visít fesztelen. A kávé kihűlt az asztalon… csésze árulja báját, máza meztelen. Az abrosz csipkéje fakó lett folt hátán lyuk libeg, a karosszék álmosan terpeszt ócska szőnyegen piheg. Fényképek…árnyak…idő… a kakaó langymeleg. Ifjú repdeső madár, már repülnék veled!

Összegyűrődik a szívben január. Papírgalacsin a szerelem. A szavak hóviharában vesztegel az ember. A világ fűtetlen váróterem Gellén-Miklós Gábor (1973-)

belélegzem a csillagokat neved suttogom rekedten s tébolyultan menekülök a sűrűsödő éjszaka oltalmába hajlékony testedre vágyom kecses melleid közt bolyongani vulkánod izzó kráterében hamvadni el Nausikaa s hogy befedjen tajtékos takarójával a hullámok szerelmes mormolása Oláh András (1959-)

A nap eloson. Elbújtatva fényét elszunnyad e szikrázó szembogár. Párnára hajtja mindenki fejét, kit nem tart éberen gondolatfonál. Feslett ingét kitűrve leng a csönd, hánykolódva függeszkedik rojtjain néhány nyugtalan-lázadó föltevés, mint tűzhányó az elme romjain. Doktor Virág (1978-)

a hangtalan nyugalom meg-meghajlik, lapos, lusta hullámként érinti meg a kipárnázott határokat, fényben úsztatja a védelmező tér-szeletet. Csuhaj-Barna Rebeka (1991-)

ha szemben állnék a tengerrel nem érdekelne mi van mögöttem néznék az alábukó horizontra nem lenne jelen se múlt hagynám cserezze bőröm a sós szél olyan lenne mindenki arca mint a hullám riadtan partra simulva a tengerrel ha szembe állnék gondolnám milyen esendőek a partra szakadtak nem tudnék dönteni lépjek-e rábízzam-e magam vagy maradjak reménytelenben mögöttem megannyi széppel mik idesodortak s már magam se tudom én vagy amivel szemben állok az-e a tenger Birtalan Ferenc (1945-2018)

színes gyermekrajzok de ne húzd át a groteszkre sikeredett embert besatírozott angyalka szárnyakkal tüllcsíkokkal és hurkákba redőzött girlandokkal ugye mégis repülünk a képzelet helikopterén még ha furcsán erőlködik is a motor és gyenge lengőlétrán imbolyog a túlsúly mint krikszkrakszember gyermekrajzokon Boda Magdolna (1956-)

bérházak botladoznak lehajtott fejjel sehova se vezető lépcsőkön átázott télikabát: velünk együtt bérletet váltottak a gyászra… te visszahúzódsz a törvényes törvénytelenbe én beléd falazva élek s mindketten tudjuk: köröttünk már sohasem nőnek égig a fák - - - Oláh András (1959-)

Templomi csöndben, Éjjeli ködben Aszkéta-ágat zörrent a szél, Valahol messze, Csillag szemekre Szürke ködfátylat borít a Tél. Túl a tetőkön, Dárdás fenyőkön: Zöld diadémon, pára lebeg, Sűrű vadonban Halkan, titokban, Fenyő-óriások könnye pereg... Néma a szikla, Kristály patakja, Jeges páncélban tompán zubog, Mogorva ormon Nincs rododendron, Csak sötét árnyak: Tantalusok. Mélyen a völgybon, Fűzfa berekben, Néha, titokban zörren a szél, S fent a magasban Pára alakban Halkan suhanó szellem: a Tél. Wass Albert (1908-1998)

Égő levelek Hullnak éjjel a fákról. Felfelé hullnak – Felgyújtják az eget. Alatta állok. Veled. Acsai Roland (1975-)

  B. I. barátomnak, nemzedéktársamnak Még nyárnak mondja magát suhanásnak és csobogásnak ahogy keresztül életeden... még fénynek és nevetésnek zápornak csillaghalálnak ahogy hullik át két kezeden a por és a pára virága s mintha füzéréül az éjnek akart volna üzenni magának a nyár még egyszer épp Teveled. (Post scriptum) De csak a versed jött és verseid könyve benne hajladoztak a nyárban a nyírek törzsükbe dedikáltad nevedet - de várom Barátom Szent István hetében a megígért levelet. Nagy Gáspár (1949-2007)

Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az a szomjúság, Az a fák levelei között a napfény, Egy dallam, ami véletlenül eszembe jut, Egy tüsszentés, Hogy fogom a kezed Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az egy miniszoknya, Az a planetárium, Az Johann Strauss, Az Picasso, Az az Alpok, A váratlan találkozások a gyönyörű dolgokkal És a Rejtőzködő gonosz óvatos elutasítása Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az az, hogy sírhatok, Az az, hogy nevethetek, Az az, hogy dühbe gurulhatok, Az a szabadság Az, hogy élek, Most az, hogy élek, Az most egy távoli kutyaugatás, Az most a Föld, ahogy kering, Az most egy csecsemő, ami épp felsír valahol, Az most egy katona valahol, aki épp megsebesül, Az most egy hinta, ahogy kileng, Az ez a pillanat, amely épp múlik el Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az a madarak verdeső szárnya, Az a morajló tenger, Az egy csiga araszolása, Az emberi szeretet, A kezed melege, Ez az úgynevezett életem Simon Márton fordítása Tanikava Suntaró (1931-)

Czesław Miłosznak A téli szombat délelőttök, amikor semmi dolgunk. Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok. Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása. Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban a hó. A percekig tartó, felszabadult, abbahagyhatatlan nevetés. A sirályok éjszakánként a hidak felett. Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz, mégis találsz a zsebedben. Nézni, ahogy mások horgásznak. A körte. A ribizli. Az agavék csöndje. Életedben először venni le valakiről a pólót. A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé. Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen. Fejből tudni bármit. Egyedül utazni egy üres buszon. A régi akciófilmek. A régi híradók. A kocsiból elsőként látni meg a tengert. Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni. Éhesen ébredni. A százéves lexikonok naivitása. Amikor inkább hazasétálsz. Amikor ez a park, amiben éjszakánként úgy fuldoklom, mint a halott katonalány tüdejében az eltévedt bogár, a kelő napban felragyog Simon Márton (1984-)