Lélekszirteken

ma a virágzó szeszélyek a hangzatos hangulatok az érzéki vágyak harcmezejéről dezertáltam lenyűgöző hányan lakunk bennem Böszörményi Zoltán (1951-)

Valami belső ősz. Ahogy reménykedve néztük. Talán visszaemelkednek a fákra. A vérvesztett tenyerek. Csupa üres ér. Kiszáradó mederben halkeresők léptei. Cserepes ajkakkal töredező beszéd. Van valami felkereshető hanyatlás. Tudnak-e vajon színeikről. Én nem tudok éveim haragjáról. Az út sem tud a megérkezésről. Van valami elsüllyedt ősz. Évente ismét rátalálni. Évszakonként megbánni vallomásainkat. Miket írtam, mennyit rajongtam. Milyen kisöpört, üres udvarok. Körbepörgő szelek. Körbeért kutyaugatások szakadt láncai. Távoli tanyák tűhegynyi fényei üzennek. A múlt képtelen kitüntetni. Nélkülem mit írna a táj. Táj nélkül miről szólhatnék. Évszakok nélkül hová jutna a romlás. Romlás nélkül hol várna a csillagvesztett űr. Hartay Csaba (1977-)

Csengetnek; a postás felnéz, biccent, aztán bedob pár levelet, és továbbhajt. A párkányon poloska ül. Kis kertemben aranycsordákban gyülekezik a fény. A fenyőfámon két hatalmas varjú teljes fegyverzetben. Mi ez a szag, valaki húst süt? Vagy csak viasz bele ég? Gyévacska, a szomszéd macska, veszettül nyávog, reggelit megint nem kapott. A szemközti házban Ábel, egy langaléta srác, kitartóan püföli azt a szegény zongorát. Egy pillanatra besötétül, az erősödő szél a nap vállára dobott egy rongyos felhőkabátot. A kutyasétáltatók már mind munkába mentek. Nyílnak és csukódnak a dolgok. A sárga taxi utasára vár. Hangfoszlányok, szó-morzsák, zenének hallott zajok. Hétköznapi partitúra. A repülőgép zúgása belerondít az utcazajba. Telómra nézek, nincs üzenet. Fiam két napja nem válaszol. Valahol a közelben víz csobog; ma is nyitva hagyhattam a konyhai csapot. A nap ismét kisüt. Árnyak vésődnek árnyra. Nehéz szétbontani a bánatot és az örömet. Még a kávé sem hűlt ki a kezemben. Minden együtt van e...

Ahogy odahajolsz az ismeretlen férfihez, felismerem a tíz év előtti mozdulatot, amikor velem hitetted el, hogy életünk az unalomig rendszeres lesz: nem fordulatos kalandregény, inkább amolyan kézikönyv, hogyan lehetünk boldogok. Augusztus volt – pazarló, túlérett hónap, zsilip hit és csalódás között –, s ahogy néztük a virágzást, a nyakló nélkül felfakadó életet, amint a tavalyi, rothadó avarból kisarjad megannyi pompa, rádöbbentem, hogy az elmúlt szerelmek salakja táplálja a mozdulatot is, mikor karomba kaplak, arcodhoz érek és így tovább. Ami „van", csak a „volt" mutánsa: te nyakkendőt és arcvizet választottál nekem tíz éve, s éppen úgy hajoltál hozzám szimatolva, mint most e férfihez. Beck Tamás (1971-)

ahol szívesen laknánk ahol megtehetnénk hogy átadjuk magunk a tétlen szemlélődésnek mert bővében volnánk az időnek arra a tájra még nem találtunk rá így mesék vagy altatók helyett az ősz finom ízeivel kényeztetjük egymást Meliorisz Béla (1950-)

Ablakunkra fagyott a jégvirág. Szabálytalan, mint egy zenei töredék. Nem látni a konyhából az udvart. Jégvirággal csalogat a kinti, durva hideg. Jégzenévé kristályosodik a zaj. Langsam. Misterioso – majd hallani a zene jégrianását; s a gázkonvektor hője elszopogatja a vékony jégszirmokat. Marad a kályha szapora pattogása. Orcsik Roland (1971-)

A rend nem bennem van, kívül rajtam, talán benned, az idő tenyerén heverészek, s átadom magam a csendnek. A rend nem bennem van, sosem voltam fegyelmezett, lelkem párája kicsapódik, őszi tájképet ekképp fest a test vásznára az emlékezet. A rend nem bennem van, félek is néha a szigorodtól, estére ködruhára váltok, s elillanok olykor, mint a kámfor. A rend nem bennem van, sem az akácfámban, mely térgörbülésre hajlamos, fehér vagyok zöldhajnalban, könnypermettől harmatos. A rend nem bennem van, és félek, nem is lesz soha, két szememben elül majd egy pár elárvult csókafióka. Lajtos Nóra (1977-)

A magány egy város, Melyben mindenki más halott, Az utcák tiszták, A terek üresek, Egyszerre tátongónak tűnik minden Az oly áttetszőn elrendelt pusztaságban. A magány egy város Iszonyú hóesésben, Egy lépés sem bontja meg A fény rétegződéseit, És csak te – alvók fölött őrködő, Éber szem – látod, és érted, És be nem bírsz telni Ennyi csönddel És szemérmességgel, Hol senkise harcol, És nincs megtévesztve, És nem fáj, mert túlontúl tiszta Az elhagyott állatok szemében A prizma. S a sajgás oly álmos. A szenvedés és a halál Közti völgyben A magány egy boldog város. Horváth Ildikó fordítása Ana Blandiana (1942-)

Vannak mondatok amelyek gyógyítanak és napok amelyek könnyebbek a levegőnél. Van egy hang amelyet újra felismerek mielőtt még szólítana. Klaus Merz (1945-)

Minden határt beszakítva, mindenféle parttalanba csapva, hogy legyen újra és mindig valaki másik, hogy ne a sínek közé, és ne fájjon, ha kilátszik, hogy ne fájjon, ha azt mondja: többé már nem, hogy ne higgye, hogy én többé már sosem, hogy legyen mindig valaki más itt, legyen más itt, ne a kidülledő szemekben tétovázó félelem, hogy jaj, most mit fog csinálni, jaj, most mi legyen, mert nincsen más, csak egy rettentő arc, a sajátom, az arcom, ahogy eltorzul, és átdereng rajta a másik, mert a parttalanban minden nyoma elveszett, és csak az a lassú, iszonyú fekete szárny intett, hogy újra és még egyszer, csak legyen már itt, hogy ne a döbbenet, ne a halálra nyíló mozdulat, ne az a nevetés, ne az a tekintet, ne az a fordulat, vagy igenis, haljon meg, haljon meg, ha nincs itt, mert minden határt beszakítva, mindenféle parttalanba csapva őrjöng bennem a másik. Mestyán Ádám (1979-)

Hártyavékony falak a virtuális térben. Navigáció a dimenziók határán. A nyári nap perzseli a sorokat. Rétegeket bont a kósza szél. A párnán még izzó leheleted. Domborulatok és ívek találkozása. Elképzelt idő, ami együtt. Szesztai Zsuzsa (1975-)

Nagyon akarok élni. Mint amikor aludni akar nagyon az ember, és pont ezért nem sikerül, de ha órákig tartó hánykolódás után végül lehunyja a szemét, a kalauz hiába kiáltozza az állomások nevét: ő mindannyiszor átalussza ébredését, és egy soha nem látott városban tér magához – az Aspalathus linearis áldott főzete csészéstől megremeg kezében a hajdani szőnyegbombázás óta változatlanul hagyott óváros láttán –, retúrjegyét nem leli, ellopták, elveszett, a gyűrött térképen pedig e városnak nyoma sincs, szájából kilóg egy zsoltár vége, de már tudja, hogy ez az ismeretlen végállomás, melynek lakói idegen nyelven álmodnak ugyanarról, ha egyszer majd ők is vonatra szállnak. Beck Tamás (1971-)

a szerelem csöndben távozott mint szegény távoli rokon akit nem hívtak ugyan de nem is küldtek el mintha ott sem lett volna így föl se tűnt távozása szem és szív szárazon maradt utána csupán egy tétova mosoly mint tollpihe a tovaröppenő madár után Fecske Csaba (1948-)

Elzongorázom neked a félelmeinket, mollban játszom, hogy érezd, milyen az, amikor a szünetjelek eltűnnek, és utat tör magának a kétségbeesés… Schopenhauer írja, hogy minden hangnemváltás egyenlő a halállal- most tél van, nincs hó, sem csönd, csak elterelt hangok egy etűdben. Lefestem neked a szerelmünket, pirosba mártom az ujjaimat, azzal hagyok nyomot az arcodon, hogy érezd, milyen az, amikor a vászon elveszíti szüzességét… Kierkegaard írja, hogy az életet csak hátra tekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell… most tavasz van, nincs feltámadás, sem újjászületés, csak eltévedt színek egy montázsban. Megformázom agyagtestedet, ujjaimmal tapogatom le szemhéjad parányi barázdáit, nyakad és vállaid ívénél megállok, hogy érezd, milyen az, mikor a bőr a bőrrel összeér… Sartre írja, hogy nem elég meghalni, jókor kell meghalni… most nyár van, nincs szivárvány, sem lét, se semmi, csak kiszáradt agyagtest a térben. Végül lefilmezem neked eddigi közös életünket, amelyen Van Gogh parasztci...

Van valami sürgető a tavaszbetörésben. Hogy most már le kell rúgni magunkról a mozdulatlan táj egyszínű plédjét. Pedig forró alvások párnázták ki éjeinket. Belénk volt zárva valami leragadt időtlenség. Egy beszélgetés, amiben a hallgatások hosszabbak. Visszafordulni most, hogy ne sürgessen a kikelet leállíthatatlan riasztóberendezése. Még lennie kell két ép hétnek a lerombolt januárban. Az elsietett február után lennie kell egy fagyhuzatos barlangnak. Van ott egy végső ásítás, egy óratölcsér. Egy félrevezető tiltás a zsákutca bejáratánál. De már menthetetlenül örvénylik a kiolvadt, áradó folyó. Valakiknek érdeke, hogy minden belakott helyiséget idő előtt elhagyjunk. El akarják zárni előlünk szűk múltunkat. Ébredésünk pillanatában máris száz évre titkosítják az álomaktákat. Kizavarnak bennünket fűtött megszokásainkból. Odakint szél fúj, darazsak, méhek kóvályognak a langy hazugságok között. Kié legyen ez az idegen tavasz? Megszerettetnek velünk egy újabb hőemelkedést, hogy utána lázasan...