Lélekszirteken

Sosem éred utol őket. – Veled együtt mozognak; ők sem érnek utol téged; velük együtt mozogsz. Ne kérdezd miről beszélek. Nem láthatod, nem hallhatod őket, engedik, bár nem vagy képes arra: magad előtt is felfedd a titkot… Nyírfalvi Károly (1960-2017)

A messzeség nevet. Övé a holnap. Zsibbadnak arcomon felhők árnyai. A Hold havas fényében ázik, ázik nyarunk. Kabátban áll minden virág, száraz fény zörög, s a kövek között víz-bőrben gyík oson, szél köhög. Édes mosoly, kamaszpír didereg ajkadon. Egyszerre villan az összes évszak, telt kebled csókolom. Hajad örvényes éje széthasad: kihull belőle minden –, elfogy és megmarad. Zúg a gleccserbe zárt hóvihar. Az ölelés utcájában most egyedül vagyok; elnyelt fények közt ragyog az első délután; nevetésed csillan, s újra rám csobog; elragad, belém karol, leránt és eltipor: mindent visszhanggá tarol a förgeteg. Egy pillanat; az idő, akár a képzelet összefolyt. Könnyet és mosolyt görgetett. Nevet a messzeség. Egy sárgult juharlevélre emlékül írom föl neved. Bereti Gábor (1948-)

1. Ablak mögött ülsz, de annyira távol és magasan. Laza hajad alatt újszülött pehely, A szádon érzéki bálványmosoly. A kertek ferde vonulata már félig ősz, Sugárzó hegyek, sötét izgató sás. Hogyan szóljak hozzád? A támaszt keresem a patakban, Szélben a megközelíthetetlent. 2. Fecskék hangolnak, Minden kisimul a fejemben. A jóságos hullámok együtt jönnek, Mindegyik a saját éterén, a nyitott ablakon keresztül, Azt teszik, amit az ösztönük parancsol. Rólad csak annyit tudnak, hogy szorongsz, és gyakran cipőt cserélsz. Nem szereted, ha a lábadra nedves falevél tapad. A kezed rövidülése szép, a szád világító kráter, De soha nem hangzik el a neved. Eső veri az utcát, Csábítás, mint a fába fúródó csavar. 3. A terem két végéből egymás felé indultunk, Az ablakhoz bogarak csapódtak, A napok mellúszással kavarták a levegőt, Mintha nem éreznék a változót. Mire megszoktuk a sötétséget, a mimóza felfakadt. Sárga kiáltása eget változtatott, A levegő is más lett, a tetőn keresztül csillagok néztek, Az...

(a Sárgaház folyosója c. lapszéljegyzetről) “Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz…” József Attila éjjelente nehéz időkben bejött hozzám Isten mellém ült és átkarolt ha kíváncsi leszel suttogta a fülembe – milyen az amikor semmire sem gondolok próbálj elviselni s megtudod az első értők már rég nem élnek várj míg letelepednek benned messzi utazók amikor a szívekből kikopik az idő ne félj – benépesül az új pillanatokkal nagy kérdésekre válaszolsz majd ha vizet merítesz a szomjazóknak miközben te is szomjazol. Szente B. Levente (1972-)

Szenteste volt. Kissé profán: kesztyű maradt a zongorán, s egy brácsa tokban. Kristálycukor meg tört dió — egy asztalsarknyi földi jó. A méz is ott van. Még csöppnyi fény okoz csodát, bejárva díszek foncsorát, de nagy titokban… Szauer Ágoston, (1963-)

Emlékek kopognak bennem mindenféle szólamban Mint „olcsó hasonlatban” esőcseppek a bádogtetőn Kékben fémesen csillogó arcok tekintetüket feledve lapulnak Valahol egy lélek-óceán lepte mélységben Szenvtelenül Mindent behálóznak az elfeledett utcák Vakablakok bámulnak a semmibe némán Csendesen kúszik az idő tovább és tovább Az élet-léthez kötött kötelek szanaszét lengve foszlanak Egy végleg eltemetett bárkában lomhán unatkoznak Gyámoltalanul Ez az egész talán nem is lehet más Mint végső feledésbe tartó feloszlás Se értelmezés se indoklás Csordogáló némaságban felkiáltó sikoly Tán csak jelenés vagy halakra lecsapó sirály Összegyűrt álmok mint hervadó virágok Várnak megfogant csodát Kiss Tamás (1953-)

elkésett pillangók az utcai lámpák langyos fényvízében meggyűrt égi kárpit visszaköszönések... Megtehetnénk bármit - László Zsolt (1963-) 

… csupán a délelőtt maradéka. Lassú és bizonytalan szél görget üres nejlonzacskókat a betonjárda fölött. Lebegnek magatehetetlenül. Céltalanul bolyongsz te is. Cipő, nadrág és kabát vagy, míg átvágsz a tömegben a téren. Egy felkiáltásokkal teli kérdő mondat. Vagy csak a kérdőjel, ahogy meggörbülve keresi a helyét a foszladozó szövegben. Gellén-Miklós Gábor (1973-)

Itt lassan minden tárgy fehér. Nagy, tornyos, létrás díszletek. Az egyik már az égig ér, tövénél halvány lény lebeg. A lélek az, ne is keresd, a lépcső alján még elül, mert félúton jár még a test, és dolgavégezetlenül. Szauer Ágoston (1963-)

évszakok sárhányója közé szorultam, úgy élek, mintha semmi sem hiányozna zsebemből, nyugodt szívvel késem le a buszt, kerülő úton megyek haza, sokáig bámészkodom, úgy teszek, mintha ráérnék, tűröm, ahogy elzsibbadnak bennem a percek, akár a végtagok, sötétedésig olvasgatok a parkban, betűkkel, borokkal vigasztalom magam, elképzelem, milyen lenne feladni mindent, nem nyitni ajtót, ha kopognak, vagy nem venni fel a telefont, ha csörög, elképzelem, milyen lenne bevallani mindent, tűrve pillantásaid büntetőhadjáratát, ahogyan csendeddel indulsz ellenem, és egyetlen szavaddal mindenemből kiforgatsz Bajtai András (1983-)

éjszakánként ha esőcsatornák vizének hideg csobogása ébreszt látlak - ha nem vagy is: leplombált emlékek közül parázslik fölém alakod s bár álmaim feledékeny kikötőiben a rontás szuszog s szárazvirág-illatod elég te mégis ott maradsz hattyúfehéren a körém szürkülő idő fölött - - - Oláh András (1959-)

A város fölött éjfélt mutat a kiakasztott hold. Villog, vibrál, mint egy félrekalibrált televillúzió. Kifinomult ősz. Kulcsra zárt vergődésem intellektuális puffadtság. Olaj a tűzre a bor. Kabai Csaba (1979-)

ajtót nyit a lomb a szélnek falevelenként nő a csend van miről szó nem beszélhet nem jött ide és el se ment legtöbb ami lehet a van káosznak látszik noha rend amihez használom magam bármit is csak nekem jelent Fecske Csaba (1948-2025)

Karcolt ezüst A tükrök öreg hátánál Nimfák és szatirok a leesett vakolat alatt Melyet kövér angyalok tartanak Túl kis szárnyakkal ahhoz Hogy el tudnának repülni a falról Nézd és próbáld meglátni Ki kinek segit És kinek magyarázd A gepárdok szomorúságát Melyekből csak macskák maradtak Ana Blandiana (1942-)

Nézem Barnás bársonypihés arcodat S közben látom Mintha szólni akarna hozzám a lelked Én is Elrebegnék néhány szót neked Ajkaid ajkaim nyílnának de csak a csend remeg A kertben madarak csiripelnek Fák lombjait zúgatja a forró nyári szél Kéretlen nem ember hangú zajok fakadnak Mintha segíteni akarnának Mondjuk nekem Aki már pánikban kutakodok agylabirintusaimban De hiába minden loholás-próba Porlepte kihűlt szóforgácsokat hajigál ki magából a gondolat-láva Hiába is nézlek Hiába is látlak Tompává tesznek a szavak minden vágyat S ha szólnék Üresen kongó frázis hulladék Zuhanna rád beléd S lenne minden érzés betegesen bágyadt Talán vakká lettek a szavak? Borzalmas de mindig is azok voltak Így aztán a szentté vált elcsépelt szót sem mondom ki neked Hogy szeretlek Mert csupán elfed tönkre tesz egy érzelmet Inkább némán nézem tovább Barnás bársonypihés arcodat Had mondja el a csend azt Amit tönkre tennének magvakult szavak Kiss Tamás (1953-)

Anyámra gondolok és tejport eszem, csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol, járkálok, az ablak előtt fehér fal, kinézve ködnek tűnik, rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek, cigarettát - tejport eszem, szeretem a tejport. („Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.”) Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét, rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj, de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból, és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről, amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát, válasz helyett szinte - nemigen értettem, látod, csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő. Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben, és remélem, ha már az anyámat végleg, legalább ezt is elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött, itt áll az erkély előtt az erdő, a tegnapi kép most készül. Kávé és használt csomagolóanyag a számban, mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit, szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér, hagyma, olaj,...

Felhők fellegek párák jönnek kezed integet nekik az ég a szemedben nem merek feltekinteni az egekig. Lehajolsz, kérlelsz csak ezt még! Félek, hogy belevesznék. Varga Borbála (1986-)

Egy magánhangzó kiesett valahol a történet közepén, visszafelé bizonytalanítva el az eseményeket, és ellehetetlenítve örökre – egy magánhangzó kiesett. Valahol a közepén egy túl- érzékeny barom én. Eltévedek. Valamikor az elején talán érdekes lehetett, valahol a közepén egy magánhangzó kiesett. Feledtetve neveket, színeket, minden fölött ez a fenyegető hiány lebegett. És kopár. Az Ördögároktól az Istenhegyi útig vajon hány sóhaj? És az elmeszanatórium, ahol azért kezeltek, mert nem beszélem a nyelvet. Vissza az Istenhegyi útra – valaki itt tévedett. Forgalmas álom egy förtelmes nyáron át. Talányos hibagrammatika, még nem látom át. Egy magánhangzó kiesett és eltörölte a rímeket. Így lett igaz. És ami lehetett volna, de nem lett, üresen, nyitva hagyta a vonatkozó helyeket. Egy magánhangzó, de bármi lehetett. Kabai Csaba (1979-)

Az éjszakai hangok zátonyát a csönd szelíden körbefogja, az álom gázlóin most lábol át, ki minden fényedet kioltja, akit vendégül lát az álmodó. Ez az emlékezés-szerű lét, mint tó vizén a körre kört rovó hattyú tollán holdfény szórt ködét csillantja meg egy más tér fényeit, ahonnét az üzenet érkezik, bár nem tudod, mi az üzenet. Nem tudhatod, kiért nyúl kezed, talán belőled ő egy kis darab, amit melegével most visszaad. Fecske Csaba (1948-2025)

A kirakatban lévő asztalhoz ültünk végül. Üres egyébként ez az egész. Az étel ehető, de inkább csak beszélünk, így hárman: mi ketten és a tulaj tőlünk nem messze járkál, és egy érthetetlen nyelven hadar a mobiljába. A falon tükrök kirakva, körbe, mintha öröm lenne magunkat nézni; és nem történik semmi, ha kérdik, majd azt mondjuk, beszélgettünk; te elmesélted, hogy Keleten valahol, nem tudod pontosan, hol, úgy kell egyenek a nők, hogy nem érhet étel az ajkaikhoz. Ott arrébb átjött a felhők résein, a nap szemembe süt, de mindegy, sokáig csak nézlek aztán; vajon tényleg nem vetted észre, hogy két napja nem értem hozzá a szádhoz. Beszédünk mögött valaki egy érthetetlen nyelven hadar, szembenálló koszos tükrökben egy közhely, meg mi ketten. Ha már nem kellett, legalább mondd meg, mi volt ez. Tudjam, miért fizettem. Simon Márton (1984-)