Lélekszirteken

Vállrándításnál egyszerűbb. Mély hallgatással durvább. Megül a közöny mindenütt, vagy ha megülne, unnád. Egy fokkal jobb nem érteni, zsibbadni jobb egy fokkal. Szűk kozmoszban elfényleni. Szenet piszkálni bottal. Belátható a tévedés, más dönt ma is helyetted. Valami lelki csencselés most káromkodni enged. Az indulat puha erőd: tupírozódott hajtincs. Fehér a fény a fejtetőn, már mondanivalód sincs úgyis tudom. Fölösleges. Találj ki mindent újból! Ellenséged mind túl kezes, savként emészt az undor. Panelnyomor az arcokon. Muskátli szag, vasrácsok. Ereszt a test, kihűlt beton, ránk süt egy cifra átok. Kürti László ( 1976-)

mennyi erezet mennyi bibe ajkaid között a szavak lombba takart remegése föltűnsz és meglebbented a függönyöket nyílnak pókhálós ajtók szobák reteszelt ablakok. friss levegő árad homlokomra s leheleted melege izzadok a hirtelen bizalomtól ingem bőröm alá nő. szemüvegem pupillák mögé. nincs kegyelem nem hihető többé a kín enyhülése csak percnyi lélegzetvételek haladékok a még nagyobb elhagyatottság durva szentsége. rideg monoton év Kántor Zsolt (1958-2023)

…és kordéztak recsegve az összetákolt korai hatvanas évek. Az elsodort ősz véres törmelékét füttyös házmesterek söprögették sietve, és mire feljött a harmadnapi hold, egymillióan tolongtak a hősök elárvult (hiszen elárult) véráztatta terén. Könnyű lehetett? Fordítani bekecsen, overallon (kifordítom, befordítom), messzire gurultak addigra a tövises burkú, gránátos vadgesztenyék, fakultak a mellkason szélesre rántott, izzadt flanelingek, más előnyt tálalt a hirtelen beszűkült kínálati piac: tiéd lesz, amit nem adunk másnak, ám cserébe feledd a tegnapi tiédet, jó üzlet, megtartod kicsinyke életed (egyébként is markunkban piheg, fészekből kiesett fióka), tanuld az arasz-szabályt, araszolgass türelmesen a kézzelfoghatóig és feledd a hősködők avítt aranyszabályát (szabadság, nemzeti ügy, ne fokozzuk: vértanúság!), tisztának mondott szigorúság kékje üt át mielőbb a lázálmok itatósán, kifehéredik a balladás vérfolt szíve előbb-utóbb, és tiéd lesz végre, tiéd, a hokedlisarok biztonsá...

Felszaladok a szemöldököddel Vagy legörbülök a száddal Nyáron kijönnek rajtam a szeplőid, És néha megvonom a vállad. Derekamon szétágaznak tenyered vonalai Testemben meleged hűlt helyét vigyázom Fázlak, vagy megfájdulok fejedben: És tulajdonod lehet minden hiányom.

Egy szabálytalanul közöttünk élő angyal hagy jeleket itt. Nem lebeg lét és nemlét között, nem suhan, nem izzik, mégcsak nem is tündököl. Nincsenek halhatatlan szárnyai. Csak egy titkos angyal, a lépcsőházban lakik, vigyáz a rossz vezetékekre. Sokan hiszik, hogy egy régi cseléd, aki beleszeretett a ház stukkódíszeibe, és nem tud meghalni, mert a múlt túl tágas neki. De érezzük hatalmas erejét, mikor a nyárvégi lárma kiszakítja az alapzatából a házat, forr a levegő, aztán minden visszasimul az augusztusi délutánba. Lám, öregednie kell a megszokásnak. Olykor az arcával ébredsz. De ő maga nincs sehol: eltűnt, eliszkolt vagy kivágódott, mint a biztosíték a függőfolyosón - milyen rejtélyesek is, mondják, minden télen ezek a hajnali áramszünetek! Aztán fény lesz. Egy percre másfajta fény, igen. Boldog, felszabadult, születésnyi fény Bánki Éva (1966-)

Mint az ellenséges katonák ama karácsonykor, mi is előbújunk néha a lövészárkainkból, letesszük a fegyvert, és megajándékozzuk egymást kedves tárgyakkal, kis odafigyeléssel, elvonszoljuk és eltemetjük a halottainkat, bekötjük a sebeinket, barátkozunk, focizunk, hogy aztán a kegyelmi pillanatok elmúltával másnap újrakezdjük a gyilkolást, a tömeges erőszakot, a lélekdarálást, a véget nem érő, esztelen pusztítást. Kéjjel és dalolva. A szép ruhákban, amiket egymástól kaptunk, az egykor szép és ihletett tereken, Földanyánk büdös, olajos ölén, traumatizált gyermekeink szeme láttára. És akkor eltörik valami. És megszólal, ott belül, egészen halkan, a kürt és a sok ezer csengettyű. A megrepedt, beolvasztott harangok, mind. És szép csendben, mint magánnyal a fa, megtelik bennünk a semleges zóna. Halmosi Sándor (1971-)

hommage a J.A. Vasútnál lakom, mint mikor fiatalon, és el-elnéztem, az volt nekem a férfikor: fényes ablakok a sötétben. Aztán sok év jött, nem emlékszem, szemem, szám eltömte a por, lehet, hogy meghaltam egészen, és csak a vonat zakatol. De ki beszél? Milyen öreg, ki nem lettem, s nem leszek immár? talán egy dünnyögő cövek, melyet a vonat szele himbál, míg egy helyben szalad a sínpár, s kétoldalt árkok, fák, kövek – mind maradandóbbak a kínnál, s mindet más-más kín őrzi meg. Vagy egy UFO tanulja épp a nehéz emberi beszédet, és kölcsönveszi próbaképp egy-két szóval a fényt, sötétet, hogy összetákolja a képet, amelyből aztán majd kilép, hátrahagyva a Holt vidéket, a tigrist és az őzikét. A kövér homályt, füstölő vizet, a szőlőt a karókkal kölcsönveszi, mint az idő, és míg bíbelődik a szókkal, tapinthatatlan takarókkal melengeti valami hő, melyet lénye egy titkos kóddal a kékesszürke égbe sző. Akárki is, aki beszél, megosztozik velem e jusson, ifjan ha szebb jövőt remél, vénen, ha eltöpr...

A parti séták megkötött csendje kapaszkodás az ismeretlenbe önnön magamhoz érő ölelés csak az idő az idő az kevés Levetkőzhetnénk meztelenre magunkra megint mázat kenve eltünne minden tévedés csak az idő az idő az kevés Szoborrá fagyni egy teremben látogatókkal nézni szembe sebeket ejteni mint a kés szemükbe köpni idejük kevés Oldódni fel az értelemben ne kelljen mindig megfelelnem legyek akár tudatban a rés mindent eltakarni az időm kevés Ernst Ferenc (1969-2023)

Az ablakon a hold ma besüvít. Álmomban itt vagy. Álmomban vagy itt. Kocsiba ülök. Megáll a kocsi. Kiszállok, várok. Még jön valaki. Milyen vidáman és fiatalon! Viharkabát ez rajtad? Vagy ballon? Egy szobában írnak. Valaki ír. Papír telik. Megtelik a papír. Egy strófát te írsz, hozzá egyet én. És úgy vagyunk, mintha az elején. Ilyen vidáman és fiatalon. Hogy süvít be a hold az ablakon! A járda mellett megállt a kocsi. Kiszálltam. Hogy még jön majd valaki. Egy strófát te, és hozzá egyet én. Megtelik a papír az asztalon. Papír papírra, egy egész halom. Minek vagyunk? minek az elején? Várady Szabolcs (1943-)

a világ olyan szanaszét nem tudod fonákját színét csalóka minden ami szép mutatóba kerül eléd kinyúlsz utána és kezed csak a semmit markolja meg mögötted árnyékod libeg szolgája vagy a semminek a fűben tücsök ciripel sorsa ez ciripelni kell míg önfeledten hallgatod fölszikráznak a csillagok a csúcsra föl hiába jutsz legördül a kő Sziszifusz az aljban kövér csönd hever hiába kérded nem felel Fecske Csaba (1948-2025)

Ahogy a percek is meghosszabbodnak, s nem fér bele a hatvan egy órába, ahogy elmúlik egy hét vagy egy hónap, s mintha a nap mindig ugyanott állna. Ahogy nyolcvan, kilencven centit lépsz, de amúgy ötvenet, hatvanat haladsz csak, ahogy ujjongez. hogy mögötted a vége, de egy sóhajtás szárnya is agyoncsap. Ahogy szökik és bekerít a messze, s az öröklét feszeng a pillanatban, ahogy egy csillag önmagába esve utoljára a végtelenbe villan. Bertók László (1935-2020)

lassan továbbcsorog a lassú lágy homok ahogyan minden pillanat elillan elszáll elszalad s ahogy a vízpárát a táj a hűs üveg magába zár múltat jelent s azt a képzetet hogy ím az elközelgőt és annak titkát mint ígért ajándékát a kíváncsi gyermek meglesheted s ahányszor megkísérled hogy egyzer végigéled amint a múltat az éppen mélybe hulltat egybeszövi a pillanat a jelenbe átszaladt jövővel mint egy kibomló álmot annyiszor nem találod a lélek mélyén rejtőző fényeket s ekkor látod s ekkor megértheted hogy nem lehet lelkednek három létigéje s hogy mégis fogva tart e karcsú térbe zárt idő s ahogy a lágy homok lassan alábbcsorog és változik a tér és forma mintha egy hegy tava tükrébe forrna úgy változik meg benned is a szándék s a titkos szép ajándék mindaddig rejtve lesz amíg az utolsó homokszem is lepereg előtted s míg úgy nem érzed hogy ennél felnőttebb már nem lehetsz Acsádi Rozália (1957-)

ácsorgok, itt-ott (hazudnám: egymagamban), senki földjén, vagy inkább senki idejében. az ősz már beintett s lelépett szépen, de a tél megint késik. berúgott valahol, vagy mit t’om én, csajozik, tán elvették, ellopták a kocsiját, a röpjegyét, bár lényegében nem is tudom, mivel jön-megy, hogyan közlekedik egy-egy évszak. az is lehet, hogy az ősi jóslat, miszerint a Föld fog a sarkából kidőlni, bekövetkezett, és tényleg itt a hogyhívják. legalábbis klímatice. reggel, mikor kocsiba ültem, becsatoltam magam, a kulcsot a helyére dugtam, gyújtottam, és egy kellemes motörhead cédét benyomtam a lejátszóba, valaki udvariasan köhentett egyet az anyósülésen, majd még egyet. mondjuk engem nem zavar, ha egy láthatatlan valaki üldögél mellettem, bár többnyire mindenféle zagyvaságot szoktak összehordani. de a mostani, tiszteljem meg az „ő” személyes névmással, néhány udvariassági formula után visszafogottan érdeklődött, hogy szerintem idén végül teljesen elmarad-e a havazás, illetve, ha nem, hát az em...

a hajnal lustán sorra jár utcát, lépcsők tört fokát. letépi róluk az ében mázt, hol isten festett égre gyászt. a hangtalanul érkező fénypászmák, mint a vércsecsőr', kitépnek egy-egy falatnyit az árnyakból, s hogy nappal nyit, már felpörög a köd mögött az alvó város és ráköszön, s ő méltósággal ellebeg míg félretol pár felleget Bara Anna (1949-)

Szeretők ölében nyugszik le a nap, ágyékuk hajlatában ébred a hajnal. Vagyunk a létezés önfeledt örömében. Csillagos éj alatt születik újra a remény. A semmire sem vágyódás tüze altat el, jöttment bánat és öröm távozik az ajtón. Jó így önfeledten bámulni az élet színeit. Ábrándok felett lekapcsolni azt a lámpát. A sötétség alatt álomra hajtja fejét a fény. Majd ha újra pirkad kéz kezet foghat újra. Krómer Ágnes (1979-)

Talán ha legyőzném a télesti vágyat, hogy megálljak ki- világított ablakok előtt be- bámulva, boldog családot sejtve; talán ha nem kívánnék egyszerre lenni a boldog család s a bebámuló; s tetejébe nem vágynék tudni bent arról a kinti befelé sóvárgóról – talán akkor. Tamás Zsuzsa (1978-)

(k.m. lillájának) Napok óta gondolok rá, a lányra aki mindig ott van, és olyan dolgokat csinál ami teljesen abszurd, és teljesen természetes. Nem tudom kitalálni, ki ő, honnan érkezett a versbe. De ott van, és persze hogy ő a vers, a költő. De miért vagy ketten? Erre gondolok. Feje öledben, a ruháidat hordja, mert hülyeség lenne ilyen esetre fönntartani két gardróbot. Azóta állandóan itt motoz. Miért, hogyan… és különben is, mért jön az életembe, van baj épp elég, s most mászkál, és lassan úgy tűnik, akárha velem lenne rég. És már nem is ő, hanemha én, és észre se vettem, csak miatta, most. Néz rám, meg se retten. Kérdem félszegen: régóta már? Mindig, súg, s a lányra néz: Egyszer majd megint. Fussatok. Az én szívünk nem bírja már, nekem minden percünk sokáig. Birtalan Ferenc (1945-2018)

a zörökkének van egy vékony kis vonalkája amivel nagy dolgokat lehet grafikázni a zéletre aztán satírozni meg színezgetni végül fekete kontúrokat húzni a lényeg kiemelésére a zember addig-meddig firkál vonalkáz csíkoz sraffol és árnyal míg semmi nem hasonlít semmire olyankor csalódottan leteszi a tollat nézi a zarcát és fogalma sincs mit akart eredetileg mert a zörökkét is tönkre lehet tenni akár egyetlen oda nem illő színnel vagy vonallal aminek nincs köze valódi lényegéhez ezért tűnik úgy hogy nem működik a többi smafu Kőhalmi Ildikó (1967-)

Hajnalra megfagy, és szilánkosra törik a benned álmodó alkohol. „Az lesz a tökéletes béke” — amit addig csak nyomokban tartalmazol. Abortálva az időből fázik addig vézna tested pucér ágyadon. Hajnalra fagy csak meg benne, s robban szét szilánkokat szórva a fájdalom. Dukay Nagy Ádám (1975-2017)

már egyre kevesebb elég hovatovább a semmiből is megárt a sok mintha túlhajszoltnak tűnne a körülöttem ólálkodó és az érzéseimet megkopasztó idő mára mindennek csak a salakja maradt füstölgő meddőhányó az életem – arcom mosoly-ravatal a két szem hunyorgó lángja csurrantja rá unatkozó fényét a homlok dongaboltozata alatt visszajáró kísértetek gomolygó ködképek árnyalakok nem bírnak elpusztulni semmiképp rám testálják létezésük minden keservét Fecske Csaba (1948-2025)