Lélekszirteken

Záros a lét, töredékes a tér, véges, időleges és szakadós. Szálra hasadnak a kapcsolatok, mert laza férc, s puha, gyenge szövet fűzöget össze magányosokat. Zárosak és töredékesek itt lét, az idő, terek és viszonyok, mert a magány a való egyedül, s mind ami van, s ugye, mind, aki él térbe, időbe feszítve szorong. Bozók Ferenc (1973-)

Kezdődő öregség vékony lányalakja, hol sárga út fut föl a sziklaélig és a fény széthullik száz darabra, a lányok itt boldogságuk remélik, de nem jutnak legfeljebb a feléig, most te is erre jársz tántorogva, s nem számíthatszmás karokra, mint amik a múltat felérik. Az erdőt bolygod, milyen ismerős táj, úgy rémlik, hogy itt már valaha jártál, hogy megfordultál erre valamikor, követ dobtatok a sziklamélybe, és azt hitted, hogy lent egy ember rikolt, ijedtedben eleredt az orrod vére, ahogy később fölfakadt e vér testvére, de nem mondtad meg soha, ki volt, fia elől is eltitkoltad Tibort. Végződő vágyak öregsége, most itt talál ugyanezen a helyen, farmer van rajtad, nem selyem. Az októberi délután kitárul, mintha nem patak lenne lenn, hanem tenger, megfeszülsz, akár egy gitárhúr, a homlokodon sajogni kezd a sebhely, a látóhatár a völgyre egyszerűen ráhull, vitorlás jön, valahol messze, hátul, a kormánynál ott egy félmeztelen ember, félig valóság, félig isteni testcsel. Olyat is lát...

A szeme behunyva, úgy néz rám: szavakhoz, látom, semmi kedve. Árnyékunk a kilincsre kúszik, el van a nyár szeptemberesedve. Az égalja hámozott narancs. A fájdalomban mindenki gyerek. Bronzporral bevont estiség az, mi csendünk közt őgyeleg. Nyílnak és csukódnak a dolgok, de ő nem éri be ennyivel. A démonait viszi-hozza, és egy álomhoz kétszer alszik el. Árnysuhogás csak a búcsú. Mint egy lassú kéz, ha legyint. Nem hív és irányt sem mutat éteri minta szerint. A kert végében ajtó tárul, puhán lép az utolsó kőre, járjon még kevesebb zajjal, ahogy az idő kihull belőle Turczi István (1957-)

itt álltunk egykor, nem is oly régen, néztük a hajnalt kéz a kézben, egyre gondoltunk, de nem beszéltünk, arra, hogy majdan, ha vége lesz, azt mondjuk: jó, hogy együtt éltünk. S ma felkelt a nap, és nem olyan lett, amiként korábban mindig ébredt, mert éjjel is tüzek voltak az égen, a halál közöttünk tolja taligáját s az életünk csak percekben mérem. Hazudok neked: üstökös, sarki fény világít odafenn, ritka nyeremény. Itt állunk, nézünk, mint egykor, régen – nincs hova futni, a világ utolér –, s várjuk a hajnalt, kés a kézben. Király Farkas (1971-)

és szűkössége. Mindig van mire várni. Egy hangra, például. Vagy egy vonatra, amelyik órák óta késik. Aztán a túlfűtött kocsikban, elcsigázottan, már nem is emlékszel: hová is akarsz eljutni. Nem jut eszedbe egyetlen város neve sem ahol legalább pillanatokra boldog voltál. Vagy elégedett. Magaddal biztosan nem. Már az óvodában is egyedül szerettél játszani. Magányosan. Az olcsó műanyagból készült orvosi táskával. Ma is emlékszel a színére, a furcsa szagára. Az óvónénit Éva néninek hívták. Paprika volt a jeled. Valahol olvastad, hogy az ember óvodai jele meghatározza a személyiségét. Csípős vagy. A kalauz még két kocsival arrébb jár, de te már előkészíted a jegyedet. Óvatosságból? Gyávaságból? Valószínűbb, hogy bizalmatlanságból. Egy hangra vársz. De csak zörejeket hallasz mindig. Ez a világ a zörejek világa. Érdes szavak, mondatok. A hangosbemondó recsegése: „A hármas vágányon gép közlekedik!” És a hármas vágányon tényleg gép közlekedik. Súlyosan robog el melletted az élet. Állsz h...

„…Dsuang Dszi álmodja a lepkét  a lepke őt és mindhármunkat én.”  (Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma)  ki száműzött volt egyik életében egy másikban volt csak egészen otthon otthon ki volt egyik életében egy másikban volt száműzetésben ő volt-e otthon száműzött volt-e ő otthon ő volt-e ő volt száműzetésben volt ő otthon volt száműzetésben ő ki… ő volt-e ő ki ő Dobozi Eszter (1956-2019)

Ismeretlen, próbállak szeretni. Hasonlók, akik itt megelőztek, hajszolták a kedvem megkeresni ember-leány alakját az őznek. Ilyeneket találok ki rólad: ezer évvel tovább vagy, mögöttem – itt is jártál, ismerted a holdat, de most – éppen most – hiába jöttem. Hol lehetsz? Ha te már látsz is engem, ne hagyj itt, mint hallgatag virágok. Újra kérlek, nyílj ki közelemben s szólalj meg, ha közeledben járok. Nem veszíthet értem így az ember! Néhány ezer éhen alvó hajlam kelne ki egyetlen szerelemmel, amilyet én oly nagyon akartam. Csak remélem türelmetlenkedve, hogy te már a nyomom megtaláltad, s csillag-hosszan élsz, hogy életedbe én is mindenképpen eltaláljak. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

az a mozdulat ahogy anyám levetette a zöld alapon fekete-sárga apró mintás kendőjét majd törékeny csontos jobb kezével hátrasimította kontyba tűzött őszülő haját – mindig csakis a jobb kezével – beleégett abba a tájba abba a remegő lebegő térbe aztán leült elegánsan az apám mellé finoman keresztbe tette lábait majd biccentett a „társaság” felé és enyhén félrebillent fejjel másfél órán keresztül hallgatott amikor Szegeden járok mindig elmegyek a Széchenyi térre a korzóra az óriás platánok alá azokhoz a szótlan székekhez és várok várok hátha az a mozdulat… és csakis a jobb kezével Sopsits Árpád (1952-)

Úgy mentem a keskeny ösvényen, hogy ne érinthessem a lombokat, melyek egyre szűkebb rést nyújtottak a haladáshoz. Az erdő lett sötét vagy a tekintet, mellyel a fákat pásztáztam s a félénkség pánikká nőtt bennem, hogy reám ijesztett. Pedig csak egy hang volt, semmi más. Beszélt s ki stílus volt, annak se árnya, se teste, jöhetett volna telítve fénnyel vagy éjjeli sötéttel, akkor sincs egyebe a hangjánál. Így lett ideje meghallanom Géczi János (1954-)

Öt centivel a föld fölött, milliméterekkel a súlytalanságtól, mi mindennap megérint. Ugyanaz emel, ugyanaz húz. Ahol vagy, ott nem keresnek, ami vagy, osztatlan marad. Közös tulajdon. Halmosi Sándor (1971-)

És elfelejti majd e test, hogy test” Borbély Szilárd Harmadik tétel allegro grave Egy esőáztatta, festetlen tölgyfaajtó mögött laksz, és senki nem tudja címedet. Elrejtőzhetsz az éj ráncai közt – ám az éj a vándor fecske közönyével jön és megy Emelkedik, süllyed, ami arra rendeltetett Nyílnak és csukódnak a dolgok Köröskörül mindent leköt a létezés A postás akkor is köszön, ha megint nincs, megint nincs leveled A favágók folyvást káromkodnak A polgármester a jóindulatáról biztosít Késelnek, lopnak, kéregetnek Zajlik az élet, de szó szerint A szomszéd házba holland család költözött Van temetés és lakodalom - a sekrestyés agyvérzést kapott Beázott a tető, és potyognak a cserepeim, mint a könnyek Az almák férgesek a sok eső miatt Méteres a parlagfű A falu határában beomlott a löszfal A madarak közt sok szó esik a szabadságról Szótlanul továbbállnak az évszakok Még a kövek is hallgatnak Tántoríthatatlanul Megy minden tovább Hajnal van Hajnal  Az én haj- nalom A tekintet lágy ecset...

még tart a könnyűség a gyöngyök szétgurulnak áttűnsz a tárgyakon mégis velem vagy itt az érintést a test őrzi az agy a múltat a szív beteljesült s keserves vágyait ragyog a nap a víz áttetszően világít ébren is álmodom a szemed ringat el lenn s fönn nevet a kék a tenger színe játszik lebegtet életem lehúz és felemel a csorba gyöngyöket mind összeszedegettem aranyló mozaik belülről is vakít fénylő diadalív itt vagy szent ostya bennem bordáid ívei mellkasod combjaid napbarna corpusod és rituálisan még tart a könnyűség kibontom a hajam Imre Flóra (1961-)

Öleld át sorsod, panasztalanul, mondogatja magában kínai barátja intelmét, felírja noteszének első oldalára, kilépegeti az avarban, amikor a bicikliről hirdeti, százával helyeselnek a gólyák, szürkegémek és kócsagok, az ártér füvén napoznak a lányok, akiket életük legragyogóbb korszakában ölelhetett, a magaslesről integet a kivétel, őt nem nyelte el az átlag, nem ficamodott ki ízlése, a kavicsok közt elporladt ígéretek, jövő időbe vezető keréknyom, a közelítő felé fordul, bizonytalan, készen áll-e fogadására, ráismer-e, vagy még sohasem látta, vajon elér-e hozzá, kérdezi tőlem, átölelik-e sorsukat? Villányi László (1953-)

Emlékszel még az illékony tavaszra-nyárra-őszre-télre hétköznap-állagú ünnepekre várakozásra tovatűnésre sóhajokra visszafojtott lélegzetre a szorongásra lebbenő örömre a szégyenre a sokadik bűnbeesésre konyhában az ezüstös félhomályra a kert sarkában dekkoló vágyra a haragra sérelmekre a fehér kispárna rojtos csücskére almafákra málnabokrokra a pincében szepegő elmúlásra a padlást belakó öröklétre a sokra s kevésre a sekélyre és mélyre sikoly alján csendre kuszaságból fölépített rendre állandóságra elvágyódásra a kisgömböcként dagadó hiányra ugrókötélre a cirkuszi sátor fülledt melegére a pillanatra a pillanat töredékére a mosolyra félmosolyra a boldogság-mezben fellépő szomorúságra a lelkesedésre s a csüggedésre égbe kapaszkodó fákra arra az idilli otthontalanságra? ‍ Cseh Katalin (1961-)

Tél volt, olyan, mint mindig itt a völgyben. Nyolc száraz hónap után jöttek az esők, S a szalmaszín hegyek kizöldültek futólag. A kanyonokban is, hol szürke babérfák Kőgyökere gránittal egyesül, Megtalálhatta régi helyét a víz. Szél vert habot az eukaliptuszokra, S a házak kristályaival felhasított felhők Alatt a dokkok fénytüskéi ragyogtak Nem olyan hely ez, ahol egy kávéház Napellenzője alól nézzük a tömeget, Vagy keskeny utcán egy ablakban fuvoláznak, S gyerekszandál kopog árnyékos kapualjban. Hallottak egy hatalmas és lakatlan vidékről Hegyekkel körbevéve, indultak hát, kereszteket Tövises fából, tűzhelyek nyomát hagyva maguk mögött. Volt, hogy havas hágókon teleltek át, Sorsot húztak, s megfőzték társuk csontjait. Ezek után a forró völgy, hol indigó terem, Szépnek látszott, s messzebb, a parti üregekben Kúszó gomolygó ködben, munkált az óceán. Aludj, s leülepednek benned a sziklák, homokpadok, A mozdulatlan lények haditanácsai a pusztaságban, A gyík-bazilikák, a habzó fehér...

Álmomban lábnyomok vezetnek az égbe. Mezítláb bandukolok, hogy ne zavarjam a csendet. Avarban szunnyadó fény, pocsolyába’ ringó szavak felett átlépek könnyedén. Vállamon havas karja anyámnak, fáknak, paplan alatt sodródó távlatok. Angyalidőben csak a holtak ténferegnek, miközben a lét darabjai szemembe hullnak, ahogy megágyazok egy hópehelynek. Papp Ákos (1965-)

az erkélyen a muskátli még virít ő nem tudhatja amit én igen hogy ősz van boldogan viseli szirmait mint bálozó lányok a szép ruhákat a nap lassacskán mint a szappan elfogy főpróbája ez már a pusztulásnak madarak tartják az eget szárnyukon a korlátra könyökölve bámulom az utcát életünk zajos színterét a Bükk borongó erdőit messze kék talán most utoljára az őszi hegy a rozsdás lombokat vad szél rázza meg a meg-megroppanó ágak közt rigó keresgél szorgalmasan férget magot aprópénzként gurulnak el a napok utánuk kapok annyi élnivaló lenne de kezemből minden kifolyik a veszteséget számolni vagyok itt a madarak hangjukkal vermet ásnak a csöndbe tőrt vetnek az elmúlásnak a gazdátlan muskátli még virít mint elsőbálozó a szép ruháit viseli boldogon selymes szirmait hűtlen szerető a remény csak ámít Fecske Csaba (1948-2025)

Kereng a hó, piros a nyárfa tornya. Fenyők suhognak, örökkévalók. Mezítlábas macskák lépnek osonva, és mint máskor, akasztott lámpa lóg a kihalt nyaraló fölött a sarkon. Bordáim kosara csenddel telik. Elszállnak a madarak nagy csapatban, valami messzi fényjel int nekik. Pár ittmaradt veréb meg két varjú bolondoz, s szívemben ez az égető tavasz. Mind sűrűbben járok ki a vonathoz: álmaimból hátha elém szaladsz. Rab Zsuzsa fordítása Gleb Gorbovszkij (1931-)

amikor már csak az üresség a zöld síkság szikár jelene nem ama kinti de a belső magunkban lévő kibonthatatlan amikor egy délután ha beborul s az ég elnyeli a fecskék röptét azÚr szemfehérje jázminná nyílik s indázik illattalan alkonyi csend – – amikor az enyészeté a hatalom Gál Sándor (1937-2021)

Azért oly gyönyörű az ég azért oly ünnepélyes fess kék mert ma repülőznek a fecskék S amint hangtalan propellerezik az étert begyükbe gyűrnek pár ezer mérföldet néhány száz kilométert Eszik falják a messzeséget kéknél kékebbre festik a kéket A tengertől földet foglalnak vissza a télből nyarat forgatnak vissza a nyártól tavaszt áhítnak vissza Amikor visszatérnek az ég legtisztábban tiszta Nagy Gáspár (1949-2007)