Lélekszirteken

Ha megkérdeznéd, eltűnt éveimből a hűlt jelen fegyelme mit hiányol, a hiányérzet kínzó szomjúsága mit hozna vissza még az ifjúságból: Az érintések múló éjszakái s a kétségek közt sívó nappalok, a várakozás hosszú délutánja, s a szerelemre nyitott ablakok… És tikkadt lényünk sok-sok cselszövése, hogy ne lessen a hatalom miránk, a titkokat, mit zárva tart a lelkünk, a hét pecséttel kulcsra zárt szobánk. A feltámadó érzékek csodáját, s az ölelésre váró pamlagot, a kerti ösvény ezer tulipánját, s a csillagokra nyíló ablakot… A hajnaloknak kegyetlen törvényét, hogy mennünk kell, mert vár ránk a világ. Az elválások ösvényének végén még integet a múló ifjúság… *** Kapui Ágota (1955-2018)

Nem akarok mást, csak ruharedőid közt elbújni, Lágyan cirógatva meglapulni A kabátod zsebében, Megnyugodni a sálad melegében. Nyakkendődbe kapaszkodva, A valóságban kalandozva, Megpihenni egy létező mesében, Mit mindig a másik helyében, Létezni mégsem hagyunk. Rég nem számít mit akarunk. Szeretném arcodat kezemmel keretezni, Hogy legyen indok ennyire szeretni, S könnyektől fúlva megnevettetni Azt az apró gödröt arcodon. Ha fejemet válladba fúrom nem láthatom, Arcodon közömbösség ül vagy fájdalom. Szemedbe néznem ártalom. Szorosabban húzlak magamhoz, Nem kéne tovább itt maradnom.

a délelőttöket töltöd velem, a nagy veszekedés végéről a sóhajtásokat. úgy fekszel mellettem ilyenkor, mint egy megbánt mondat utolsó szava. közel vagy hozzám, ahogy az indulatszavak simulnak az egyszerű igékhez: az előbbi üres a másik nélkül, az utóbbi egyedül erőtlen. egy ilyen délelőttön te értelmet nyersz, én meg gyenge leszek tőle. Győrfi Kata (1992-)

Mitől old el a mai est mihez köt majd a reggel s a közti vízből rád mi les éjszaka mondd mi veszt el lesz-e átvinni még hajó láncot csörgetni révész partot ér-e a korhadó vagy majd keresse régész s ha csónakodnak bérlete lejár újítni hol kell mondd tudod-e mi köt ide tudod-e majd mi old el? Lackfi János (1971-)

A csend üvegjét feszíti a fagy. Koppanó zaj a macskalépteké. Mint déli szél, többé sehol se vagy, vakon kereng az álom lefelé. S amire visszaemlékezni fáj: amilyenek voltunk. Megroppanó csontozatát most vallja meg a táj. És felszakad az ég, s ömlik a hó Imre Flóra (1961-)

Melyikünk hűtlen? Aki ittmaradt téblábolni a tétova világban araszolgatva szürke napokat életre ítélve halálra szántan vagy aki elment örökös szótlanságba elfelejtve a perzselő nyarat nem tudva mekkora tél támad utána s nem bánva azt se ha semmise marad. Somos Béla (1938-)

éjfélkor kereslek mikor a hold sétálni jár s a tinta sötét sziklás part meredélyén szavakat szaggat a gyönyörűség a hullámok halk éneke ölébe kap játékosan mesél elringat majd szeszélyesen ellök akvamarinjától ujjongó öröm és bágyadt szomorúság kavarog bennem ha szemeidből a fény kiszakad nem bírom tovább szeretlek zöld teát iszom mahagóni farönkön és a sötétbe suttogok mosolyogva neveddel játszom kérész dallamot elnémít a mezítlábas éjszaka az utazás az álmok gyönyöre a soha hozzád nem tartozás szenvedélye s a csillagok sűrűje mely mint mandulafa virága ellepi a titokzatos eget mesélj vagy tűnj már el mert a hulló kövek is szenvednek és az éj elsiklik mellettem a sötétség-szalag letekeredik talán ott a másik parton messze Afrika tövises karjaiban – ahol felparázslik a látóhatár széle halk és félelmetes – menj üvöltöm és mikor kibogozom magam a béklyó holnapokból neveddel mint szellővel játszom *** Mórotz Krisztina (1974-)

Nem voltál megfelelő kontextus az őszinteséghez, mint ahogy a meztelenséghez sem az egy akármilyen szabad strand. Azok a bárki által látogatható vonások, az a reggeltől estig nyitva tartó, mindkét irányból könnyedén megközelíthető elbeszélői pozíció. A groteszk nem egy romantikus minőség, hanem az, ahogy föntről lefelé, keresztbe beszéltünk egymáshoz két összetolt emeletes ágyon. Most már úgy tűnik, mintha nem történt volna velünk semmi figyelemre méltó: mintha az, hogy fontos voltál, nem lett volna más, mint egy harminc évig tartó gellérthegyi séta. Závada Péter (1982-)

Bár nem tehetem meg, de képzelem, hogy megtehetném, és mégsem teszem, mert arra nincs erőm, hogy megtegyem, vagy megteszem, holott nincs rá okom, hogy megtegyem, talán tisztem, jogom sincsen hozzá, de én úgy gondolom, ha nem tenném meg, ülnék csak leverve, bosszús lennék, és már nem érdekelne, hogy tíz év múlva emlékezzek erre a percre, melyben éppen most vagyunk, és lássam visszanéző önmagunk, hogy egy meg nem tett tettet fájlalunk. Mindezt elmondhatnám, de nem teszem, mert nem tudom már elképzelni sem.

Cipelsz magadhoz kötözve, csuklódon kókadt Léggömböt. Miért van ennyire rossz érzésem, Pedig egymás közelében vagyunk mindig. Talán mert nem tudom, éppen merre tartunk, S nem lesz-e rossz vége ennek. Valaki ollót fog s levág mellőled, Könnyebbedem és eltűnök. Jassó Judit (1977-)

Vannak azok a pillanatok este amikor az ember fáradt már bármit csinálni. Csak ül csendben. Még nem álmos, de nem is friss. Olvas néhány Kosztolányi sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról, elmúló időről. Mert az idő is olyan, mint az élet: csupán a testen hagy nyomot. A tudatban, a lélekben, vagy a nyelv viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valaki kinéz az ablakon, hogy távol a csillagok vajon mit is csinálnak. Elgondolkodik azon, hogy a föld és a csillagok közt élt ő. Fél elaludni. Mint a gyerek este, kifogást keres. Amíg táncol a képernyőkímélő Borbély Szilárd (1963-2014)

Ha elbújtál a jelmeztárba néha, mi rejtett, mondd, a rettegő remény, hogy rád akadnak, szólalj meg te léha hol értél véget s hol kezdődtem én, üres kelmékbe fúrtad messzi arcod, mért tévedtél el jelmezek között, rongyútvesztődből minden nesz kihallszott, miért lapultál pár levetkőzött lopott életben, mely nem kap kegyelmet, csak pillanatra, hogyha csal s konok, és ezt csodáltad mégis, szólj, te gyermek – s most vállfán függő súlyos alkonyok hullámain, mondd, mily emlékezet rezzenti arcod, mely nem létezett? Kovács András Ferenc (1959-2023)

látod, felejtek én is, a telefonszámodat már régóta nem tudom, és a kedvenc színedet sem, de van, amire emlékszem még, a lassú esőkre például, amikor ernyőd alatt bújtunk össze, vagy az ébredésre melletted, a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat, súgta a tükör a fürdőszobából vagy amikor sétálni mentünk, és hiába a sötét, nem féltünk semmitől, talán mert nem hallottuk, hogyan roppantak körülöttünk a fák, hűvös volt, hogy ne fázzam annyira, megszámoltam hányszor koppan a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk, látod, vannak ilyen emlékeim, előkerülnek néha, akár az elveszettnek hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe, ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon, mint az a régi, nyári éjszaka, de hiába, te félúton leszállsz én a végállomásig megyek Bajtai András (1983-)

Az előszobában lakik az érkezés. Hosszú, vizes kabátja, sáros cipője van, kalapja alól nyirkos arc figyel. A küszöbön az indulás tanyázik, az ő cipője tiszta, kabátja száraz, kalapja itt még aligha van. Kintről a kint mindig ráesik, ahogy az érkezésre mindig a bent zuhan. A kettő ritkán találkozik – a találkozás a lépcsőházban lakik, de beszűrődnek a hangjai. A bentiek próbálják hallani, vagy nem hallani. Az előszobában laknak a köszönő szavak, ott lakik a szia meg a viszlát, és ott lakik a ki az is, meg bejut rá a válasz, az a válasz is, amire az ajtó zárva marad Antal Balázs (1977-)

Egy jótét napon nekilátott szebb hellyé tenni a világot; és megfordított egy hanyatt kapálózó kis bogarat. Halmai Tamás (1975-)

Azt a morzsát a kagylóból, nem töröltem le, mert eszembe jutott az arcodon az az anyajegy. nem akarom, hogy vége legyen a télnek. ahogy nő szemben a házon a borostyán, eszembe jut a mellkasod, a téli fákat is akarom, borostád, nyírt szakállad mind, sokszorozva vagy, hófelhők jönnek, és a varjak mennek az erdőbe vissza. olyan egyértelmű minden, mint ez a végtelen hófehér. nem állok fel az ablaktól soha, soha többé. szóval, rád látok az ablakomból, tűzfalon borostyán vagy, kagylóban kicsi morzsa, és sok lombtalan fakorona. hogy lesz ezután, nem érdekel, csak ne múljon el ez a tél, a tavasz nem hasonlítana rád. Nagy Zsuka (1977-)

pillekönnyű pillanatban puha csendben itt maradtam álomszuszék felhőt láttam megcsodáltad megcsodáltam gyöngyhegedűn csorgó dalban bandukoltál bandukoltam talpad nyomán fűszál ébred madárdalból van a lépted üres kézzel kincset hoztam tócsák tükrét aranyoztam szavad fényét illatoztam virág nyílik lábnyomomban virág nyílik lábnyomodban *** Hajnal Éva (1960-)

  Andreának Kétségbeesett lét örvendezik. Szelíd sodrában mezítlen mosoly. Hallgatásban a józan árvaság s hirtelen éhség a türelemben. El nem virágzó gyerek-mondatok: szívdobbanásé is utcazajban. Brahms-zene, Lánchíd, hűség, hűs nyáréj méltóságában nevetés fénylik: kézfogás rejti tenyeredbe, hogy szeretni veled megint kamaszkor. Czigány György (1931-)

A hajnal riadt reszketése rám ront, felébredek, mert rólad álmodom. Még félóra s az éjszakának fájront, de kettős arcod újraszámolom. A nappalokkal megbirkózni kéne, s bár ezzel telik életem fele, az ürességnek este lesz csak vége, és nem tudom, hogy mivel lesz tele. A piáról a drogról már lejöttem, csak rólad nem bírok még kedvesem. Te nem tudod hogy mik vannak mögöttem. Már az csoda hogy mégis létezem. Egy haja mögé rejtőzködő lányarc. Egy tétovázó, megtört mozdulat. Egy gondolat és amit végül rávarrsz az újraszámolt kettős arc alatt. Már álmodni és ébren lenni sem mersz, a holnapban nincs semmi biztató. Most padlót fogtál, mégis újra felkelsz, bár rég nem vagy már orvosolható. Nyirán Ferenc (1951-)

a délutáni ferde fénypászmákat a gesztenyefák alatti füvön a ránk boruló makulátlan égkék összes árnyalatát külön-külön nyár- és lélegzetmeleg kutyabunda lelkes törleszkedését tenyeremben egy vicc emlékét amit nevetőránc őriz ha szövegét el is feledtem folyóvíz mozdulatlan áramlását hol a két ág összetalálkozik tükrén a csillámokat napszín pitypang látványának viruló szálait a szél borzolta pázsit hűvösségét verébrebbenést béka ploccsanását a borzongást mit felidéz a testem amit a tested borzongása járt át egymástól távol is összefonódva le nem szakítva sosem hervadón se-vég-se-kezdet koszorúba gyűjtöm hogy körbeérjen majd ha átadom Nyári éj ásványvízben a buborék gyöngyöző kacagás fölfelé törekszik minden a nyári ég csupa csillag tücsökcirr madárdal verszene virágkehely ágymelege neked vagy általad üzen-e hazahívlak Szlukovényi Katalin (1977-)