Lélekszirteken

Első könyv 1. Ignominia Csak három év. Csupán csak három év. Egy filmen nézem vissza az egészet; koszos, szemcsés, ellentmondástól ég a múlt. És személyem is hevenyészett. Sosem hittem, hogy elfelejtem, amire most újra ráébredek. Megélek. Megfogalmazok. Felejtek – mint kézfogás közben hallott nevet. Az április most mégis tiszta emlék; felismeréstől oldódnak a szemcsék, akár szeretkezés után kívánt ölelkezés vagy nem-lét. Mintha újság közölne minden apró részletet, érdeklődésem feszült. A magyarázkodástól mentes élet, melyet a tisztánlátás képessége küld. Csak visszamenni oda, ahol egyszer megaláztak, és félretenni érvet. A másikat, csak őt, magát figyelni – pusztán a helyzet tisztasága éltet. Azonban egyértelmű, mi következik. Csak az fáj, hogy most már nem szólhatok. Ebben az összehasonlító módban látni látok, nem változtathatok, ahogy azon se, hogy végül mindig magamról beszélek. Most is látnivaló az állapot, a szándék megvolt, mégis hova érek: „A másikat, csak őt, magát figyelni” el...

Véletlenül betakartam egy lepkét. A sötétben. Ott verdesett a bôröm és a takaró között. Amikor lenyugodott kissé, kiengedtem. De nem repült el. Visszabújt mellém egy kicsit. Majd beköltözött a fogason lévô zakóm belsô zsebébe. Ott várja az újabb alkalmat. Jász Attila (1966-)

váltakozás lépés és előre és hátra és előre és fordul a pár eltűnik a kép állva marad Enesey Diána fordítása Doris Runge (1943-)

Én neked adom a szemem, hogy egy világot láss velem, és lásd, ahogy a szó dadog, ha hófehér papírba fog, és azt is lásd, ahogy a toll a gondolattól meghajol, hogy akkor jut a szóba vér, ha szívem pitvarába ér, és lásd, bizony a végtelen megáll egy kis kötőjelen, és lásd, ahogy a toll, papír tulajdonképpen engem ír, s mert ujjaim közt nem hamis, megőriz összegyűrve is. Böröczki Mihály (1946-)

A fél világ ilyen. Kinéz testéből, hogy nézik-e, majd eloson a fal mellett, ajtót keresve, újra önmagába lesve, vajon nézik-e? Hol van a csoda, ha a fél világban ott van? A másik felében, vajon hol van? Hova rejtették bennünk azt a szikrát, azt az apró, fénylő pettyet, amire másban találunk? Miért matt a tükör? Miért nem látjuk, hogy a várfalak mögött sokszor gyenge a fő, vagy az erő csendben egy toronyban nő? Miért nem lát, ki néz? És néz, ki lát? A fél világ ilyen. Megsebzett, pőre. Tóth Gabriella (ToGa) (1976-)

de én szavakat török neked, morzsáit a fehér útra szórom szarkák követik szagot fognak a rókák ám te félsz a hótól, a csöndtől, az üveges arctól a pillanattól ahol a madár az árnyékát felismeri a Föld megérinti Enesey Diána fordítása Doris Runge (1943-)

Én évek óta úgy radírozok egy velem egyidős papírlapot, hogy ne legyen rajt soha semmi átok, de állandóan telefirkáljátok. Böröczki Mihály (1946-)

Az alkalmassági vizsgálaton – a díj befizetése után – megfelelőnek találtak. Hazafele gyalog, a lökhárítókon megcsillanó fényben. Szamárvezetőm a szurokcsík, amely összeforraszt két aszfaltsávot, jobb és bal irányt. Álmodozni egy üres és egyenes úttestről, amelyen sem sebességet váltani, sem előzni nem kell. Elnézni a kockákra nyírt bokrok fölött, és elkezdeni félni azoktól, akiket szeretek. --- Fájdalomból vagyunk és örömből vagyunk, mi, fájdalomokozók, örömokozók. Holott telítődöttek, holott telhetetlenek. Nem ismerünk lehetetlent, csak lehetségest. Vékony falú, törékeny kis labdák pattognak kifeszített hálók fölött. --- Leszállni a sötétben, és az esőtől fényes síneken átlépve azt mondani: „édesem”. Aztán elvéteni a kulcsot. Hány birtok nélküli otthon. --- Az öntudattal rendelkező anyag a teremtést megsemmisítésként éli meg. Elvesztettem tartományaim. De milyen képek tetszettek neked? Egy nyári virágcsokor, egy hermelinbundás képkeret, sakktáblamező alatt rejtező arc. Egy holdbéli t...

  Katalinnak A kis udvar zárt világa egykor kutyát rejtett. Ma csöndes, még a szél se nagyon jár be, a kinti patak vizének hangjait is csak ritkán hallani. Szinte testetlen az egész. Minden tárgy lakójához idomul, hát végül elrendeződik az élet. Csoszog, mégis lába csak épphogy súrolja a földet, mintha a vágy, hogy akadály nélkül volna jó már minden, fölmentést hozna legalább az ismert tájon, amit otthonnak nevez. A kaktuszok csak merednek szerteszét, nem kívánnak figyelmet. Az élet csupán átmenet, amit legalább itt nem a szomjúság határoz. A város háttér, zajforrás, ideszüremlő gond. A megközelíthetetlen, a baljós. Még szerencse, hogy csakis a templom két tornya látszik, s mintha annak, hogy eljátszik vele a fény, a szél, óránként pár másodpercre csak a kongás vetne véget. Szú rágja a küszöböt, az ajtót. Lábán a domborodó ér tízezer út a piacig és vissza, kezén a májfoltos pergamen az írásbeliség számomra legfőbb bizonyítéka. A szakadt huzatú, piros fotelban az estének úgy örül, m...

Mekkora flash lehetett Párizsnak Ady, szinte hallani, ahogy mormogják az elaggott házfalak, hogy nézd az arcát, a dimbes-dombosat, vidéki ez, tele száz titokkal, mélységekkel, villamoscsilingeléssel és szitokkal, mit vár tőlünk és mit remél, és mit mesél, ha fodros szoknyáink redői közül egyszer hazatér. Tóth Csilla (1973-)

Nem tudom, lehetünk-e úgy boldogok, mint könyv és olvasója, mert most ezt tesszük épp, én kinyíltam előtted, és hosszú sorokkal, oldalakon át mutatom be magamat. Jó lenne becsukódni, ahogy titokzatos nők teszik, fenntartva az érdeklődést. Vagy várhatnék türelmesen, remélve, hogy az egyik oldalam után te is könyvvé akarsz válni, kezembe adva titkaidat. Ölemben tartanálak, lassan lapozgatnálak örülve, hogy te is mesélsz. De akarsz-e majd ölembe bújni, ha bennem addigra már nem lesz titok? Karacs Andrea (1978-)

a nap eltűnt a Bükk mögött libabőrös lettél a vizes fürdőruhában elkékült a szád ám aligha a kimondatlan nehéz szavaktól amelyekkel megkönnyíthetted volna kettőnk helyzetét hirtelen jött szél ijesztette meg a nyírfát vacogni kezdett a csenevész kis lomb úgy tűnt a nyárnak vége van az asztalon az üres söröskorsókban beszáradt a hab a hangosbemondó száraz hangja távozásra szólította a kedves vendégeket mintha mondani akartál volna valamit mielőtt beléptem az öltözőbe talán mondtál is nem tudom nem hallottam mert becsukódott mögötted a női öltöző erőszakos csapóajtaja Fecske Csaba (1948-2025)

Megint ez a szín Egy vagy két egész árnyalattal durvább, mint maga a bőr, amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom. Nincs annál rémesebb, ha valami csupán véletlenségből jó, és tudom, bűn volna kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám, hiszen olyan világos előttem a vászon, hogy nem láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény, mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki. Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között? Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát, ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat, ha a nyak megléte önmagában fojtogató, és kötél se kell hogy kilógjak a kép keretén túlra? Egyetlen vonal is bőven elég, ha ébren tartja kíváncsiságomat, és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló? A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom. Túl szűk verem a csapdába esettnek. Mindig is arcot szerettem volna, de sosem adatott meg, hogy mások tekintetében lássam viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul – a szem árnyékai, a...

Sárospatakon A parton a sok görbe fa megadta mind magát az ősznek. Hullatják sárga kincsüket, s kopárabb egyre fönn az ág, puhább itt lenn az őszi szőnyeg. Hajnalban már köd áll a tájon, s a ködben minden mélyen alszik. Olyan nagy csönd van, szinte hallszik, amint a víz a partra loccsan. Csönd, őszi béke, ólmos álom. A ködben alszik fönn a várrom az álmos, ólmos altatóra… S tán fönn a várban, egy mohos toronyban, alszik, száz évig alszik Csipkerózsa. Mészöly Dezső (1918-2011)

Mondd, mire eszméltél aznap reggel. Milyen volt az első lélegzetvétel. Milyen volt leküzdeni a sírást, pedig valakit eltemettél a téllel. Milyen volt idegennek lenni. Milyen volt belépni a kádba. Milyen volt a víz érintése. Hogy azt hitted, senki, de tényleg senki se láthat. Milyen volt a hőség, s hogy izzadsz a forró víz után. Milyen volt az arcod a tükörben. Milyen volt egyedül, félni tán. Milyen volt öltözködni. Hogy valami a testedhez ér. Érezni, lüktet a halántékod. Ahogy az arcod elönti a vér. Milyen volt a lakás csöndje. Hogy a szomszéd nénitől semmi sem szivárog át, aki minden egyes éjjel csak a délelőtti misére vár. Milyen volt a kulcs zörgése. Zavart-e a hőség odakint. Gyalog menni egy kilométeren át. Hogy a szembejövők végigmértek mind. Milyen volt szépnek lenni. Egyszerűnek. Terhet hordozni legbelül. Milyen volt könnyes szemmel elvonulni, majd a sötétben énekelni felhőtlenül. Milyen volt arcot mosni. Mutatkozni megint. Milyen volt enni, mert muszáj. Milyen volt kinevetni a ...

búvópatakként rejtőzünk időnként összemos minket egymással az Isten mint a szétválogatatlan piszkos ruhát Mirtse Zsuzsa (1972-)

Tapadj a sziklán fönn magadban, ha láng zuhog, ha dér temet. Vadrózsamakacs létezésed lobogjon évszakok felett. Tépesd magad a hóviharral. Tűrj hát! Légy kőmozdulatlan: Naponta szaggatott, megölt. Örökre kiírthatatlan. Makay Ida (1933-2011)

az est kivirul. mint langyos csillag forog vagy kering. lustán vonszoljuk valami köldökeinken áthaladó, merev tengely körül. végpontok vagyunk, így születtünk s körré vágyunk, ahogy minden alakzat gömbölyödni kíván, s minden sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz simul, akár egymásba írt testek, összes mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy egyenes keresi merőlegesét. Polák Péter (1995-)

Mire kezét kinyújtja felénk az a valami, félnünk már nem kell. Tiszták leszünk és könnyűek, mint a megbocsátott káromkodás, és nem kell szólnunk sem, elég csak néznünk egymást, és mindenikünk teszi csöndben előre elrendelt dolgát. Időm gyorsul. Tépdesi már szárnyam. Marék por kell, és megemelkedik velem a föld. De anyám szép lesz, olyan szép lesz, mint lánykorában odafönt volt, az esti lélek döcögve ringó aranyszekerén! Kacagását ráfonja nyakamra, és szöcskés szénaszálaiba meghemperget. Elbotol rajtunk a bolyhos fénybogár, úgy örül, és én visszanevetek pöttyeiről egy lányra, ki szemtelenül ficánkolóbb a fecskénél!… Kit nem érhet utol semelyik tűzhely lobogása, mert annyi ága nincs ennek a világnak, mint az ő szíve-lelke parazsának, melyen egykor engem daloltatott, és zászlózott föl május zengő tenyerébe, első napomon… Istenem, anyám szép lesz, olyan szép lesz, és dalol megint! Megint.

1. Fehér dobozban fehér szoba. Tárgyak itt már nincsenek rég. Egy ágy, egy asztal, egy szék. A füstös falakon képek hiánya – egykor minden fehér volt. Megbillent két élet, sok a veszteség. 2. Kuporgunk egy padon, reggel van, üres a park, így jó nekünk. Én a cipőm orrát, te egy fát. Valahol távol egy ember rakja a rendet, hűvös van, most nem zavar. A fűnyíró hangja felkavar. 3. Tenyerem folyók vérvonala. Mamám holdviola-arca szememből néz vissza rád, keres. Kútmélyen nézek most beléd. Esszük, amink van, táskából. Mindent látsz, minek ide beszéd. 4. El fogjuk ereszteni egymást ágytól és asztaltól. Elfogyott a kenyerünk. Jó volt az a semmi is nálad, egyre kevesebből élünk. Hibázni nem akarunk, de gyakran tévedünk. 5. Zárt szemek mögött lezáratlan élet. Etetnek. Megnyugvás. Mama korhol, miért így élek. Nem válaszolok, nem hall most. Szilánkokra esett élet. Két írásjel között csak félek. 6. De mégis, a rend, a levélerekben mindig zajló rend, a szederindák között futó bemérhetetlen, felfogha...