Lélekszirteken

Szeptemberkék már az ég én csak veled játszanék játszanék fényt és árnyat játszanék szeretni vágyat táplálkozva a felszín alól ahonnan szem, száj se szól zsongító gömbölyűségbe indító, kitáró létbe játszanék ujjaid kertjében a pillanat zöld tenyészetén hogy a volt ne legyen holt s színt, formát a felszín ne rejtse Lipcsei Márta (1943-)

A szivárvány ott születik, hol álmainkat kötegbe fonja a Nap, hálóba a remény. Fényt gyűjtünk és vetítünk, mint tejfehér vászonra életünk megörökített jeleneteit. Ha parti házakra vetül a kép, vízüveggel kötött falak tükrözik ablakokra sápadt tekintetünk. A holnap földjében arcunk újravetve; Árok partján, konkoly között – a kopott kövezetbe. Bánfai Zsolt (1965-)

Szél söpri szeptember végét, elfújja mind a meleget, letépi faágak ékét, szétdobál minden levelet, sárba gurítja az almát, szilvát aszal az ághegyen, s anélkül, hogy te is akarnád, ködöt lehel minden hegyen, fázósan csendes madarat ringat meztelen fákon, didergő csendesség maradt mára az egész világon. P. Buzogány Árpád (1965-)

Mikor ebben a fáradt Csöndben nézhetem a Fészer palatetejét és még a Hullámbádogot, rajta a Rozsdabarna levéltakarót, És azt a lassú macskát, aki Sétál benne, mintha királysága Volna itt a ritka sárgával hintett Rőt korona alatt, és távolabb a Csupasz repkény pókháló, Eszembe jut a láthatatlan csillagtérkép Fenn az északi félgömbön valahol, A Pegazus, a hattyú és a Gyík, Ahogy fölém hajolnak több száz éves Fényükkel, mint az a sárgászöld faág, Ami már nem vet árnyékot, és Bármire, amit valaha mondtam, Sápadt igenjük szitál. Simon Balázs (1966-2001)

Szerettem volna, hogy megvigasztalódj. Szerettem volna átvenni vállaidról a terhet, és vinni halálig, hogy büszke légy. Szerettem volna válni valakivé. És ver a szívem. Élek. „Kétes alak”, mondanád. Megtanultam, nem volt könnyű, szeretni. És a halál – halálod – így is folyton elém kerül, ha fekszem, álmaimban. Kísérlek végső utadra, és nekem csak egy út, csak egy úgynevezett egészségügyi séta az egész. Kavics roppan léptem alatt, megroppan minden, ha élsz. Ez egy kettétört erdő, ez pedig egy kettéhasadt ház. Beomlott minden szoba, és megmaradt, romként bár, de áll, a szerkezet. „Indulok haza.” Babiczky Tibor (1980-)

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel. Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked. Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni. Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. 1922. júl.-aug. József Attila (1905-1937)

Lefújom magamról a nyár pihéit, gyúlékony nevetésemet szétlocsolom a kertben, kitakarítom a nappali házat, és tűvé teszem a szénakazalt, hogy megtaláljam megíratlan verseimet. Tükörbe nézek, kéklenek rajtam az ütésnyomok. Akkor behunytam a szemem, ne tudjam, melyiket kitől kapom. Viszont a belülre festett védőszíneket sem tudom eltüntetni, úgy látszik, tényleg fanatikus megalkvó vagyok. Pedig jámbor akartam lenni, mint egy bálna, gyöngéden meg akartam hámozni a tengert, ki akartam olvasztani a fagyott hajókat, meg akartam gyújtani a sivatag fáit, hogy kioltsam a sötétséget. Végül új erdővé akartam öltöztetni a hamut. Szerettem volna valahogy megünnepelni első életemet. Filip Tamás (1960-)

Ős csöndbe burkolózom be, hogy jobban halljalak, homályba burkolózom, hogy jobban lássalak. Hűs szélben hajladoznak a vadrezedák, árnyak közül fehéren pislog a mécsvirág. Hullámzik, ring a nádas, de egy helyben marad: s beszél, rólad beszél a tömör-sötét csapat. Csillagfényben suhognak a karcsú jegenyék: érzem remegő tested delejes melegét. Látlak: kigyúlsz lobogva s a láng belém harap... Meg-megcsobbannak a fénylő ezüst halak: halk, csókos csobbanások...elvillanó mosoly - Mindenhol itt lebegsz, és nem vagy itt sehol. Képes Géza (1909-1989)

És akkor kimásztál az ágyból az éjszaka közepén, a pizsamádon csillagok, a hátad mögött pótléknak kevés, tapétának sok posztereken boldog, izzadt emberek, és elindultál kifelé az utcalámpa hideg fényével kettévágott, a szétdobált, hallgató játékokkal teli semmin, ki a fekete folyosóra, ott csendben felhúztad az első kezedbe akadó cipőd, csak az ajtón kilépve vetted észre, hogy az ünneplős az, és a kihalt, szürke kerten át a süket diófa alatt, a kutyaólt megkerülve egyenesen a telek végében álló épülethez mentél, egészen a palatetőből készített kerítés végéig, ott a bejárat, a hold kit érdekel, az új építésű disznóólakhoz, be a leghátsóba, az ajtajában megálltál, megfordultál és felnéztél a még szinte frissen gyalult szemöldökfán lógó hatalmas éticsigára, amit te szögeltél fel oda aznap délután egyetlen óriási szöggel és két ütéssel, aztán megkerested az ól sarkában hagyott meszes, horpadt bádogvödröt, az ajtóhoz húztad, megfordítottad, felálltál rá, hogy az arcod tenyérnyi tá...

égi vizekben elázik a hold kifakulnak az árnyak őszi kolompszó sírva barangol az árva határban rózsa lobog még izzik az őszben a hárs a kakukkfű illata száll kicsi nyírek a fénybe fogódzva zokognak rőt tarlón citerázik a szél hova bújsz ki elől futsz csillagok éles körme hasítja az ég sima bőrét mondd tudnál-e nevetni ma úgy mint fürge patak szól zöld köveken hideg éj kupolája alatt tovafutván sok tovaringó évszak után dideregve az emlék hűlt parazsánál föl tudnád-e idézni ki voltam Fecske Csaba (1948-2025)

…és elszálltak fölöttünk a darvak is, messzi titkokat tudó szemekkel, szálltak szabadon a szürke égen át, egy szélfútta decemberi reggel. S míg szárnyaltak suhogva a horizonton át, mint akik csalhatatlan érzik: lehet, vitte az égbolt szárnyaik vonalát, én sóvárogva vágytam iránytűjüket. Sebestény-Jáger Orsolya (1969-)

Lódul a dombon a pára: messze vonul valahára, napsugarak tüze lobban gyéren a szőke falombban. Szél szava rétre hamargat, futnak a felleges árnyak, térdel a fűben a harmat: harmata hajdani nyárnak. Csörtet a reggeli csorda, csöndbe közelget a pásztor, botja lyukat nyom a porba: légbe suhint vele párszor. Harmata hajdani nyárnak: térdel a fűben a harmat, futnak a felleges árnyak, szél szava rétre hamargat. Gyéren a szőke falombban napsugarak tüze lobban, messze vonul valahára: lódul a dombon a pára… Kovács András Ferenc (1959-2023)

Emelt, tiszta arccal egy elszökő napsugár alatt sétál némán, körülötte sírás és szirénák, de nem hallja, csupán távoli erdők mélybe nyúló csendjét. Rég kihalt béke magjait cipeli, ahol kést ránt a rettegés, oda nyíló fehér rózsát álmodik, illata hull arra, aki mer nem félni még. Néha megáll, ha a fény a fákon megpihen, megszámolja eddig tett lépteit, minden lábnyoma, mint rés a betonon, amiben újra nő a fű, kóbor hiteknek hagyott jel, hogy visszatérjenek. Egyszer hazaér, a hajnal küldte titkokat, mint alá nem írt paktumot, magával viszi… Aki látja, kabátját a sárba terítse elé, nyújtson kezet neki, s talán talál bennünk valamit, amiért itt maradna még.

Valami rászakadt, valami alatt ott van. Érzed, sőt tudod, hogy megint belefeledkezhetnél, csinálhatnád, simogathatnád, örülhetnél neki. Fölrakhatnád a kupac tetejére, röpülhetnél vele, s ha lezuhannál, átlyukasztaná alattad a földet, hogy alulról is lásd a túloldalt. Bármire képes lehetnél, hiszen te lennél ő, miképpen talán most is te vagy, de csak toporogsz körülötte, vizsgálgatod, elképzeled, megijedsz, hátat fordítasz neki, elmégy, aztán meg visszasompolyogsz, megérinted, s már-már szabad vagy, amikor megáll a szó a szádban, elillan belőled a levegő, lecsúszik róla a kezed. Akkora lesz a csönd, hogy érzékeiden túlról hallod kimondhatatlan moccanását. Bertók László (1935-2020)

Hallod? A fonnyadó ősz Könnyei koppannak az ezüstös eresz peremén. Hallom. Most olyan, Mintha bennem is fonnyadna valami pedig üres vagyok. Az égboltra fehér ködöt lehelnek az alkonyok. Színfoltjaiból összerakom az arcod Eső utáni Illata lesz a földnek. Kopogtatsz majd, És nem hiszlek esőnek. Fölszáradsz majd, És nem hiszlek esőnek.

Mentem, tudatlanul, de bátran, merészedve a félelemtől, elrohantam a rossz irányba nem elfelé vitt, hanem befelé, rettegésből rettegésbe, hajnalvárásból éjsötétbe, amit csak lehet, mindent félreértve. A tanulmányút végén levetkőztettem a bábukat, visszavettem valamennyi ruhámat. Már a tükörtől sem, önmagamtól sem félek ezután. Kinde Annamária (1956-2014)

Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz: oly sok az elveszni áhító tárgy, elhagyhatod őket, s nincs semmi vész. Veszíts naponta! Nagy bajnak ne nézz elkallódott kulcsot, unalmas órát, veszteni megtanulhatsz, nem nehéz. Majd légy még nagystílűbb vesztő, s merész: neveket veszíts, helyeket, ahol rád öröm várna. Mindebből semmi vész. Anyám óráját is, sőt - vége, kész, oda egy híján három szép lakóház. Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz. Elhagytam két szép várost, egy egész kontinenst, minden országát, folyóját: hiányzanak, de mégsincs semmi vész. Még rád is (gunyoros hang, drága kéz- mozdulatok) ez áll. Nyilvánvaló hát: Veszthetsz nyugodtan bármit, semmi vész. Ha úgy is érzed (írd le!), túl nehéz. Rakovszky Zsuzsa fordítása Elizabeth Bishop (1911-1979)

A vidék őszbe öltözött. De még varázslat, lázas, őrült: Van Gogh Napja a fák fölött. Már dér csillog a rétek arcán. De még virágok orgiája tombol a domb arany fokán. Szenvedély és téboly varázsa a táj haldokló homlokán. Makay Ida (1933-2011)

Ahol sátor volt, most a varjak ülnek, ahol hó volt, ott tó van megint. Nyújtom neked, és nem tudod átfogni, a tekintet a semmibe tekint. Elmozdult fény és ámítások keringenek csak múló táj felett, a köpenyed keringő szárnyként csapkod, üres tájban üres az üzenet. Nem is látom és megfordult köröttem lehet hogy most őserdőben vagyok, a forgószínpad történését éjjel folyton forgatják néma angyalok. Tass Marianne (1930-)

vágyak káosza semmi köze a szerelemhez néhány félreérthető szót zár a hangok rácsai közé fülében a kapu némasága húsát éber éj marcangolja szájában őrület íze ereiben a kor csordogál keserűsége átszivárog glóriás holnapjába jaj szívében kő gyomrában föld súlya öklendezik kihányja agya dermedt viasz útját a nap aláaknázza jaj miféle fénybe fúlt léptek micsoda ősz csupa sebhely a levegő jaj miféle hiány alszik gerincvelőjében csak ne fújna annyira a szél el ne fújja a lángot / Részlet, Pethes Mária : Részvét nők szerelmi szenvedéséért című versciklusából./ Pethes Mária (1955-)