Lélekszirteken

Mikor a kert végében megálltunk, körbemutattál: "Ezt mind neked adom" S otthagytál a világ végén. Azóta is ott. Rám rakódott napok: végtelenített film. Hártyaréteg. Ezüst csillogás. Ledobott hátáról az üveghegy. Végtelenített napok.

alszik az eső a tavaszi almafa alatt mely vigyázva ejti el fehér virágait olyan ez mintha hóesésről álmodna valaki amikor az idő kicsit megpihen és csak az történne meg aminek máskor nem lehet Fecske Csaba (1948-2025)

Úgy szeretném, ha láthatnád a Holdat most velem, s amint ezt írom, már értem is, miért hagytad el százszorszép öröklétedet a zúzmarás kínokért, Istenem! Tökéletesnek találtad betegen, holtan is, lám, kipróbáltad, milyen jó ülni a Duna-parton Krisztus után kétezerben, vendégnek lenni saját ünnepségeden, találkozni a szerelemmel. Harminchárom esztendőd látogatásnak sok, ígéretnek kevés, itt kell lenned most is, még látom, lábnyomodon a gerlék őrülten marakodnak – ki tudja, miért, mind ott akarnak tavaszt ülni, ahol megfordultál. Folyvást búcsúzol, minden úton, minden nap kicseréled a holdat napra, apát fiára, anyát lányára, holott tudod, tudod, micsoda szakadék, micsoda sötétség, ha nem is örökre, de csak meggyalázza azt, amit az ég egynek, igaznak s szépnek talált. 30 négyzetméteres otthonomba kéreti magát a Hold. Nem tudom, miért, utolsó csepp fénye is idefolyt. Úgy szeretném, ha te is látnád: hazaért Iancu Laura (1978-)

Suttogó szobák. Vonagló meztelen testek az őszben. Leütött akkord a zongorán. Vénlányok megőszült sóhaja a tükör előtt. Béna vasárnap délután. Csipketerítők sikolya. Vadszőlőlevelek sziszegése sárga falakon. Tabáni kiskocsmák tűnődő némasága. Rég elporladt korhelyek árnya a söntésben. Gázlángok lila bánata. Indulás az alkony vörös postakocsiján. Messzi hómezőn elvérző hegedűszó. Barna T. Attila (1971-)

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. Weöres Sándor (1913-1989)

Az ember néha eltűnődik mi fontos, mi nem, utána néz az elmaradtnak, nézi fáj-e, ha nincs vele, aztán körülnéz maradt-e, amiről hitte, kellene, s látja az évek, hogy morzsolják a fontosnak hitt dolgokat. Mindig ott van egyszerre minden, és azzal együtt, semmi se… Pálfalvi Dorottya (1960-)

Somlyó Györgynek Nagy vizek mellett élnék egyedül. A kristálytükröknek hűvös hazája befogadna áttetsző egébe, hallatszana a mélység surrogása. Vizek mellett, hol óriási fák. Hol csönd kúszik, szelíd kígyó a fákra. Hajók, amelyek nem kötnek ki már. A partban, lenn a vízmarta kövek megszeghetetlen gránit hallgatása. Makay Ida (1933-2011)

Se nyár nem jön ide se tél de meghasadt falakra tört s a nap magának megterít maradt egy ág egy sor levél kigyúl és ég mind ami zöld kő asztal körül mennyi rom világít fakó és fehér Égboltnyi fény gyűlt egybe itt parányi üres udvaron Czigány György (1931-)

Sajnálhatod ha nem az alkalomhoz illendő módon öltöztél, fátyolba- kalapba délutáni szűrt fényt áteresztő lombok pont, mint egy Cézanne festményen - jaj kedvesem a hajókirándulás elmarad csalódottan leesett fehér kesztyűd után nézel, - én is sajnálom, hogy nem az alkatomhoz illően öltöztem halandósággal átkozott foszladozó Charlie Chaplin öltönybe csokor- virággal és csokornyakkendőbe Mindennek ellenére álljunk a pillanatfelvételhez és lélegezzünk be sokat és mélyeket Boda Magdolna (1956-)

integet hóval hegyekkel egeket szakasztó jegekkel látni belülről tör- s törik nyíló sebeim vérrel öntözik saját egét festi egyre kékre zöldre tűz-veresre fölszáll s közben itt marad elhiteti hogy valál és hogy vagy lázban didergőn egyedül jövődben immár jövőtlenül akár egy megkésett gondolat része amelyben megtörténik a béke a csend kitágul magából hazátlansággá a hazából havakkal szól sajog fagyokkal s hallgat halálos hajnalokkal G Gál Sándor (1937-2021)

Mint álmos pilla, rezdül fenn a lomb, be-becsukja a tündér-kék eget, fut a patak, még egy-két szót kimond, de nem hallom már tisztán, merre megy. Csak fekszem itt a vízparton veled, s nézem, amint egy vitorlát kibont a hűlő nap s hangtalan ellebeg, bár hogy itt járt, csak villanásnyi volt. – Hogy itt jártunk, csak ennyi volt csupán, egy délelőtt, egy lanyha délután, s az útra már az alkony árnya ing? Csak ennyi volt?… Csak ennyi? Homlokom elfeketül… De réteken, lombokon örökre ott ragyognak álmaink! Létay Lajos (1920-2007)

könnyű nyári éjszaka tücsökszóval csillagokkal úgy lopta kezét a kezembe mintha egyenesen pulzáló szívét adta volna át nekem új voltam még neki és szokatlan mint az elsőáldozási ruha amit életében csupán egyszer visel az ember vajon miért olyan jó a másikban és miért jön reggel az éjszaka után kijózanító másnapos más nap a szív megbízhatatlan elhangolódott iránytű de mi mással navigálhatnánk magunkat tudom azokból az ártatlan szemekből kidudorodó könnyek igazgyöngyök voltak amelyekért a tenger mélyére is érdemes volna Fecske Csaba (1948-2025)

Baranyi Ferenc Hétköznapi istenhozzád című versére. Menni vagy maradni, darabokra szakadni, így is, meg úgy is. A szarvát vesztő unikornis gyűlölt közöny erdejébe menekül, lepkévé válik és elrepül, miközben okozott sebei iszonyúan fájnak, mélyünkben égetik a szavak, nagyon messze kellene kerüljenek, hogy újra hiányozzanak. Válni kell, menni kell, de hova? Vakká és süketté lesz a könyvtárszoba, mert olyan talán nincs, akinek mi kellünk, a nyűgeink, a szokásaink, a félelmünk, ki olykor mögötte meglát bennünket, mint örök domb mögött a lemenő napot, és akkor is szeret, ha az utat megváltoztatod. Jó volna megmaradni, de ritkán lehet, a seb is megbélyegzi a dárdahegyet. Belehalunk? Igen. Többször is. A forradalmát nem élheti túl minden rebellis. Sorsunk ilyen. Mindegy. Kár lenne tagadni! Úgyhogy lehet büszkén elmenni, vagy méltósággal maradni. Jóna Dávid (1968-)

Arany a nyár a tél ezüst, öreg kéményből száll a füst, ködcseppek sírnak arcomon, míg a lét rajtam átoson, nem vagyok több, se kevesebb, mint holmi csillag- rendszerek: bennem az egész, a vágyott, vajúdok igaz világot. Aknay Tibor (1944-)

Kövek Közt Csillogó Patak Csalogat Egyre Hívogat Lehajolsz Hozzá Markolod Ujjaid Közül Kicsorog Továbbszalad Barna T. Attila (1971-)

(1) violinkulcsa biztosan a hétköznapi szerelem kóstolgatása rövidke játékok közt keserédes bújócska ribizlibokrok tövében apró titokkal bukdácsolva passzolgatunk szájkitátva kell csinálni hibákat elejtve ritkán érdemes mert által mennék a tiszán ladikon a szeretet viszi át a szerelmet a túlsó partra tudtam jól minden a helyére kerül ott leszünk ahol kertek házak napelemek tágulnak a legkönnyebb álmaim veled voltak a nehéz csomagok járdák meg utak hazafelé hozzád vagy hozzám már nem tudom a harmónia kulcsa az ajtóban áll hol vagy te hol vagyok én mondd én hol vagyok (2) a szívem 300 gramm zsír és cukor nem elég szép kékek a szemeim di caprio mosolyával néz le rám az isten nagyon szeret jól tudom a nyelvem hegyét tompítani nem beszélünk egymáshoz ha nem muszáj csak becenevet találunk ki a mosolyom di caprio a nyelvem konfuciusz a szívem 300 gramm zsír cukor fehérje a szívem bálnavadász nem nagyon beszélünk mikor egymásra nézünk lefele a lejtőn haladva meg-megpihenünk lábunkat lógatjuk b...

Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod. Szemed jégvirág borítja, már mögé nem láthatok. Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom. Párosan viselt magányunk súlya nem megosztva nyom: egészben a válladon, egészben a vállamon. Ne értsd félre, ha kereslek: rádtalálnom nem öröm, tűnt ölelés emlékétől únt öleléshez szököm. Varázsod szét így töröm. Válni kell. Önvédelemből hagylak el, s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. A szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el. Baranyi Ferenc (1937-)

Egy pohár borban fürdik az alkony, gyöngyöt nevet a Nap lent a parton, s az időt istenként visszatartom. Aknay Tibor (1944-)

az útig kisérte holdfényben állt a kert könny szökött szemébe de sírni mégse mert nézte a távozót elidőzve hosszan abban a rátörő fénylő fájdalomban míg ment a kerten át lépteibe veszve egy szép álomvilág burkát szétrepesztve Fecske Csaba (1948-2025)

El se kezdődött, és mégis folyton tart. Mint az esők bennünk, az erdőtüzek. A szakítások, a magányos reggelek. A levendulamezők, a szigetcsúcsok. Mint mennybevételünk után, Helyettünk. Halmosi Sándor (1971-)