Lélekszirteken

(Éles Mártának) Esténként hársak alatt üldögélek egy középkori ház udvarán, sör és mézlikőr mellett szelíd verseket fordítok, a túrótortán kúpban áll a sok-sok mazsola, a pincérlány uramnak szólít, mosolya kedves, körülöttem mindenki halk, egy veréb az asztalra száll, a fecskék ma is gyakorlatoztak a Mária-templom körül, a sarkon ott ült rezzenetlen a két szoborember, egy lány cilinderrel a fején hegedült, a levegő langyos, a város lágy, a versek szelídek Zsille Gábor (1972-)

Furcsa ültömben énekelnem. A csendben. Porhanyós sötétben keresni testem. Hólyagos szemmel és esetlen. A csendben. Magasan látszanom, majd elsüllyednem. A nagy nem csupán lenni segít, nem emelkednem. A csendben sincs több, mint egy cinege-szemben. Medret keresve üresebben telik türelmem. Csendben, szállni szálló falevelekben közeledtem a földhöz, hogy az itt lenn nyugalmam fejében ébren tartott dolgok ragyogjanak a levegőben. A csendben. A csendben. Megjártam, hogy a földre jöttem. Ámen. Báthori Csaba (1956-)

Ott ahol kilyukadt a kék és nem volt semmi szín hiány-pótolni semmi folt egy fogható vagy légnemű anyag kéznél egy szó de annyi sem akadt a tépett ég önérzete kicsapott harag és gyűlölet verte a habot és az álfolyó medréből kilépett ami szárnyak partja már csak enyészet s „lehetett volna másként” a másik part hol volt hol nem ide se látszik egy fehér felhő hét szín tartománya későn ívelő belső szivárványa mutatta meg magát a vizek felett miközben lassan egészen este lett Czilczer Olga (1940-)

Messzi cél hívott, egymást biztatva kerekedtünk fel. Lovaink megbetegedtek, gyalog indultunk tovább. Lábunk kisebesedett, megszálltunk éjszakára. És még néhány napra, évre. A pásztorok elmondták, hogy a lovak szárnya a sakáloké lett. Megtanultuk elviselni a sivatag híreit, ma már nem sírnánk a nomádok előtt. Szemünk nyugtalanul pásztázza a horizontot: honnan érkezik segítség, és honnan a pusztulás új erői. Sokadik nemzedéke vagyunk azoknak, akik elindultak. Más nyelvet beszélünk. Másnak örülünk, és más tölt el félelemmel. De ugyanúgy biztatjuk egymást: ha mi nem, úton vannak mások, talán éppen erre. Halmai Tamás (1975-)

Talán valami megmarad, a hajnal, a bicikliút, a part, de legalább ez a furcsa szó: föveny. Vagy ahogy egymás mellett fekszenek, mint egy arcon, a bajusz és mosoly. Csak ennyi, de ha ennyi sem, akkor is, a mozdulat, talán ez az egy nem tűnik el, ahogy felülnek, mert érzik, hogy lassan odaér. És visz mindent, innen is, tovább. Krusovszky Dénes (1982-)

közelítvén a havazáshoz bekerít az örök csend derűje önmagát szüli újjá a nap s meghinti aranyával a tájat miféle hit él ebben a látomásban a pillanatot ki röppenti az égre s mi ez a feltörő izzó fehérség az emelkedésben kié a mozdulat olyan most e tér olyan kifehéredett olyan szépséges kimondható egész és egyben áradó is hullámok tarajlása miként ha az emlékezet fordul önmagába s önnön idejét tornyozza fel kéretlenül ha megérinthetném ezt a pillanatot bizony megmaradna így örökre bennem s lenne minden-való tiszta kristály-fény tapintható idő halhatatlanság-jel és állna az égbolt katedrálisában megbonthatatlan erős biztonsággal ott van még az út leterítve sötéttel a honnan-hová kérdése fagyott hó alatt sem elmenni sem maradni nincs mód s idő előtted s mögötted a látható végtelen Nem tudom meddig tart még ez a tél halál táncol a síkság arcán énekelve Gál Sándor (1937-2021)

Valami mindig beleékelődik a test rendjébe. Valami mindig szétzilálja az összefüggéseket, s kuszálja, ami amúgy is kusza. A főhős felsül és leég. Nem lehet terveket szőni így, hisz szétfoszlanak, hisz póknyálból valók. Ezért hát semmi többet: napról napra. Ezért hát a széles mozdulatok s harsány kiáltások mellőzésével, virágkehelyként fordulni fénybe, nyitott tér felé. Csengery Kristóf (1957-)

1.   meg akarom mutatni neked milyen ahogy a fák ködben álcázzák magukat milyen az ahogyan én látom a ködöt és a fákat hatalmas vászon előtt állok félúton megfagy a mozdulat vannak színek amikhez hozzászokunk például hogy a motoneuront mindig pirossal ábrázolják de már senki sem emlékszik miért a gátlásnak kék színe van és a haragnak szennyes szürke a félelem kifakult a köd fehér te is az vagy ezt akarom lefesteni neked csak még nem tudom hogyan 2.   csak azért nem látunk a ködben  mert mindent kitaszít magából  a fehér az becsapás a fény gonosz játéka  a vászon is fehér mögéje látok  magamat látom  valóság darabkáimat átfestem valótlanra  a meg nem történtet könnyebb elfelejteni  nem kereslek és nem is várlak  olyan ez mint a köd amit mutatni akarok  nem tudhatod meg soha hogy  végig nyitva hagytam az ajtót  3.  ezt a képet a hatalmas üres vászonról azóta is őrzöm  két dologra jöttem rá mialatt festette...

Átlátszó a magamra csukott ajtó, nem vágom oda senki ujját. Reggelente sorsszimfónia, botlás a lépcsőn, a sietség miatt, vagy a közeledő felhőszakadás elé, érjen el, mosson agyon. Beszéltek már a monotóniáról, azalatt megszerettem, a hullámzó napokra alig emlékszem. Alá kell írnom a szerződéseket, tudomásul veszek mindent, ez lehet a győzelem jele. Mégis aláásom a szabályos sorokat, egyre kevésbé hasonlítanak fő- utakra, aknamezőre annál inkább. A nevemet elrontják, menetrendszerűen cserélnek egy betűt. Ne ismerjenek fel, akik az arcom rombolják. Átfestem a hajam, őrt állítok az ajtó elé. Ha egyedül akarok lenni, azonnal kulcsra zár. Katona Ágota (1989-)

Az örök szabadságvágy összeköt bennünket, akár a friss cement. Tévedhetetlen az igazság, legfeljebb téved, aki mondja. Nem ebben a világban élsz. Nem létező árnyékod lehetek emiatt. Kirabolod az üres szobát, amikor névjegykártyákat csináltatsz magadnak, majd pénzfeldobással döntöd el, szétosszad-e őket. Fellinger Károly (1963-)

A bánatból és a szomorúságból ugyanolyan könnyen lehet átlépni az örömbe és a jókedvbe, mint ahogy az éjszakából reggel lesz. És ugyanilyen könnyen lehet megszeretni azokat az embereket is, akiket azelőtt még nem szerettünk annyira. Kiss Ottó (1963-)

1. se veled se veled se veled se veled se veled nem. veled árnyékom emlékét magához lágyítja a kő így múlunk el nyomtalanul –.mint e kő itt ránk pereg az idő avarja földdel szórja be szánkat szemünket a szél – utak történelmek szélére vetve – betemetnek bennünket egymásra rétegződő századok KI EMLÉKSZIK A SZERELEMRE a másik bőrének ifjúságszagára a mozdulatokra ahogy meztelenné hámozza egymást a kezünk védtelenné gyámoltalanná kitárulkozóvá KI EMLÉKSZIK A SZERELEMRE hogyan bolyongtunk a homályban a félelemre hogy fény esik ránk s láthatókká válunk a körülöttünk szédelgő halálnak hogy láthatóvá lesz a halál általunk veled. se pedig magamon túl már csak a semmit találom semmibe száll a kinyújtott kézről a hajszál űrbe markol a hajszál után kapó kéz és csalódottan esik vissza kemény öledbe kezem ki emlékszik a szerelemre a borotvákra melyeket kinyitva tettünk párnánk alá amikor közelgett a hajnal a hajunkra ahogy lobogott a veszélytől nehéz szélben a lányra ki úgy zokogott gyönyör...

fölfűzi gyöngysorát az éj elkápráztatja az utcalányokat akik a tér bizonytalan magányát kortyolgatják átölellek mint régen mellettünk vállat vonva sietnek el a közönyös kirakatok „rossz kedvedet fogd rám – súgod kacéran – s takarj be mint rongybabát a hó” bizalmadról biztosítasz mint orgazdát az ékszerész de mögötted ott feketedik a gyáva múlt az idő szánalmas ajándéka még kitapintalak: bennem hajnalodsz – felújított emlékeiden kopogtatok Oláh András (1959-)

Felszállsz egy vonatra valahová, valaki elől. Minél messzebb vagy, annál közelebb, és hiába menekülsz, nem védenek meg sem a dombok, sem a hegyek. A fájdalomnak nincs úticélja, csak útitársa, az pedig te vagy. Eszel, iszol, olvasol – úgy teszel, mint ha élvezni akarnád az utat. Cigarettára gyújtasz, és hátradőlsz. Szíved a semmibe zakatol. Valakiért mindig rossz helyen leszel valahol. Necz Dániel (1989-)

egyre magasabbra érek, már nem remélek, se nem érek, lélekhegeim miket napokig dédelgetek, mit mért meg a mérleg? - magamat sem értem. égbemászó jellem javul, erősödik folyton, ez sem tarthat örökké, hisz összedől a torony. fahasábjaim szétszóródtak, ötvenkettő helyett csupán kilenc áll, összegezett jövőkép a hamuval útra kél, messzire elszáll. három maradt, engem vár, hogy újraépítsem életutamat. szeretnék szeretni, nem szeretve szenvedni. bensőm, mint a jenga, testem elfüstölt cigaretta. térdepelve kúszni-mászni, ennyi elég volt? mélyebbre már nem kell ásni.

Egyetlen mondatodba, bezártál. Uram, egyetlen mondatodba. Kitapogatom falaidat-falaimat, innen idáig, mondom, két karfa közé szorult világ, s ez elég is nekem . Lekuporodom egy névelőben, s már semmit nem akarok, csak az alkony ábráit betűzgetem falaidon -falaimon- virrasztok a dadogás idejében, míg kissé megemelkedik az éjszaka, ahogy lovasok dobaja a messze ködből, egyetlen igédben a pirkadat előszele. Szalay László

Hozzád eljutni annyi, mint a semmin átrohanni. Mint átélni - sejtő kezdetek mélyén - a tiszta végzetet. Téged harapni annyi, mint mindig éhes maradni. Mint a test szagától részegen vágyakozó állat-fejem forrón lágy, lüktető húsodba fúrni. Csak vége ne legyen! - Reménytelen. .. Szétválaszt bennünket az értelem, a rend. - S az öröm sem tud egybe gyúrni. Kétféle vágy, kétféle nem vagyunk. S kétféle félelem. Csengery Kristóf (1957-)

Táncot kivánnék látni, hintázó női testet, Zenén lebegve könnyűt, toppanva halk neszűt, Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt, Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett - Hadd jönne s lengené szép estté ezt az estet, Most hogy aléló pillám zokogni nehezűlt S hogy nehezűlő szívem ím szakadni feszűlt S azt sem tudja szegény, élni vagy halni restebb? Áztatnám ajkamat borús, bibor borokkal és dúdolnék a tánchoz téveteg bús torokkal S hallgatnám, félig alva: kezem ütemre tapsol, Rám dőlne részeg álom, mint egy agyagkolosszus S nem hallanám a bút, a szennyes és a bosszús Hiénát, amint tépi szívem s morogva habzsol. Tóth Árpád (1886-1928)

Nappalok teltek el és éjszakák velük nappalok teltek el oly hosszúak miként egy körsétány miként a nap nagy sóhaja a föld felett mikor a tengerből kilép s olajos cseppjeit a száraz fény felissza nappalok teltek el rövid sugallatok alig oly vastagok miként egy falevél vagy naptárlapra írt régi emléksorok nappalok teltek el és éjszakák velük oly hosszú éjszakák mint egy nappali álom mely csillagoktól őrzött fagyláthatárba olvad éppolyan hosszúak mint a tér s az idő Nappalok teltek el és éjszakák velük rövid éjek csak egy kiáltás görcs lökés mint meg lőve a nyúl felugrik a ligetben nappalok teltek el és éjszakák velük ez hát minden meg semmi is nappalok teltek el Egy lökéssel a fény az éjszakáig ér a villogó szemű kis éjszakai lény míg szél lapítja le villamos szőrzetét habozva nézi az eget melyen az éjek keltette végletes vágyak húznak barázdát fények az éjszakában a fény lökései Hárs Ernő fordítása Raymond Queneau (1903-1976)

Bambán néznek ránk a levelek, s a kinőtt fű alatt Félelemegér futkos, keresi a nem létező falat, Titkos kincsek között matat a múlt nyárból maradt, Átrebbennek életünkön égben kószáló madarak. Bontja múló bokrát, titokzatos jelét a tél, s remeg, Tűnő fényét kergetik mámortól szédült szelek. Hozzád bújnak indulattól ittas tűnődések, és veled Vészelem a szörnyűséget, mi életünkön átdereng. Böszörményi Zoltán (1951-)