Lélekszirteken

Isten inkognitóban itt járt, vagyis nem láttam, mivel láthatatlan, de itt járt, semmi kétség, illetve csupa kétség az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból, mint az üvegen, de nem menekülhetek, élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben, álcázom magam, mosolygok, és nem írok verset, még nem, még szédülök a képzelt repüléstől, gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz a földre, a bútorok józan élei közé, a fa a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt, most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi, majd újra összekeverem, senkit se tudok becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz éve, megjegecesedik az időben, mint ez a délelőtt, megelőlegezi saját halálát, mint ahogy én minden pillanatban, s nem tudok kit...

Ó Uram, engem bántanak- - - Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon, Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak- - - Ó Uram, én mozogni nem kivánok- - - Én pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek: S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok És kijövök és piszokban élek- - - Én sírni sem akarok: és szemeim Mély kútjai a vizet zuhogva ontják- - - Én más leheletét útálom s gyakorta mosom kezeim- - - Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják Hűs, tiszta, örök-ágyam tiszta angyalok?- - - Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?- - - Füst Milán (1888-1967)

melyik hajóval érkezel nem tudom de évek óta odaképzellek minden következô hajóra a hajókorláton könyökölsz fény a szemedben cigi a szádban homlokodon a régi heg amit talán csak kitaláltam közben apokrif angyalok madarak madarak madarak rajban a tengerhez kikötve állok jönnek és átvonulnak rajtam és közelít de mielőtt partot érne a hajó az visszafordul vagy elsüllyed vagy mit tudom én utasok satöbbi matrózostul de akkor te már egy másik hajón vagy hogy el ne süllyedj mégse egy másik hajó is kell tehát a lelkemért cserébe és tartalékba’ jó volna még másik hajóhoz másik tenger csak azt nem tudom mi lesz ha majd a másik víz ugyanúgy elnyel melyik hajóval érkezel nem tudom de évek óta odaképzellek minden következô hajóra a hajókorláton könyökölsz fény a szemedben cigi a szádban homlokodon a régi heg amit talán csak kitaláltam Halmai Tamás (1975-)

Szeretkezés után a csöndje összekeveredik a fájdalommal. Furcsa illatú-ízű elegy, férfi számára nehezen elviselhető: mielőbb a fényre ki, mielőtt a keserű ízek elérik a torok lágy, érzékeny részeit! Hol van a hús dalolása? Hol a testben felkínált bódító fűszerek? Letörött körmök, az esztelen kapaszkodás szomorú forgácsai - s a szégyen morzsaléka, akár a gödörbe alápergő rögök. Várakozás egyvágányú alagútban, amelyben lassan elfogy a levegő Zalán Tibor (1954-)

Megölelem az évszakot, a fényes, mézes szép napot, a szeptemberi nyarat, mely visszatért egy pillanatra, hogy búcsúzóul megmutassa, milyen lehetne, hogyha volna, s főképp: milyen lehetett volna. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Az esőben van valami magányos ahogy a járdán ott kopog a parkba a lombokon a hullt avarra puffog tompán csak egyre folyton csendesen ilyenkor mindig egyformák az esték az ablakpárkányon még eldobol mindenhová benéz sétál a parkba hol minden nedves minden elszivárog. Borbély Szilárd (1963-2014)

gőzölgő teától párás a szemüveged, mély, forró ködökbe merül szemed, magára marad tőled a világ, milyen leszek, ha majd újra láthatsz amint itt ülök előtted a széken, elhomályosult arccal, elszíntelenedett szemekkel, mint akit kapkodó mozdulatokkal láthatatlan ujjak rajzolnak át a csend két lélegzet közötti örökkévalóságában, hiába integetnék vagy kiáltanék feldúltan, mi lesz ha már elfelejtem neved mire szemeid éggel határos tükrébe újra visszatérhetnék, ha már nem ismer rád a nélküled gazdátlan világ, ki vagyok neked mire ismét felmegy a függöny és kézre kerítenek a reám hulló fények, idegen ruhákban állok előtted, forró ködökbe merültél kedves, keselyűk köröznek a porceláncsésze felett Visky András (1957-)

Hűvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? Kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hűvös és öreg az este. Weöres Sándor (1913-1989)

Akarsz-e kívül kerülni a körön, s egy tágabb körbe tűnni át? Akarsz-e ismételhetetlen lenni, mint egy kamasz, lázadó diák? Akarsz-e kitűnni: eltűnni végleg, hogy ne légy bábu, mint a többiek? Akarsz-e végül enyém se lenni, hogy én is gyűlölhesselek? Akarsz-e olvadni szürkeségbe, lehess hasznos alkatrész, csavar? Tudsz-e szolgálni úgy, hogy felfele húz a súly, s a kudarc sem zavar? Akarsz-e játszani embert, mikor az ösztönök szerteszabadulnak? Van-e még türelem szívedben, ha mindennap késik a holnap? Báger Gusztáv (1938-)

Majd visszatérnek az elázott papírhajók. Több életünk van, mint akiket képzeltünk egymás helyett? Az ágy, ahol fekszünk, mintha partja lenne valaminek, túl biztos hely: lámpaoltás után, amikor csak hazudni lehet, nem kell egymáshoz szólnunk, a hajókról bárki int, olvashatatlan a név, a dátum, a szöveg. Az írás nem éri el a partot. Hogyan adhattunk életet valakinek? Hallgasd, ahogy lélegzik közöttünk. A part nélkülünk lebeg. Schein Gábor (1969-)

Lator Lászlónak 1. sietős alkonyi vázlat baljós dal kezd szólni valahol fölszáll szerteszökken elhajol odaúszik hol kontyos ritka madarak emelkednek lassan tűztorkú nap alatt ott messzire ringó távolok találkoznak ott lágy fény csorog elindulnak a fák ostoros jegenyék összeérő karjuk között remeg az ég kiárad most hömpölyög s megáll megmutatja még magát a táj poros földeken árkok szélén út felett imbolyognak majdani árnyak emberek nézd lassan betelik az elrendelt idő tenyeredbe foghatod onnan is kinő följajdul és születni kezd hamar a mély fénylő anyajegyekkel telt hatalmas éj – 2. bárhogy futsz utolér Nyugtalan égi galambokat látsz Egy hamutollú galamb menekül kicsi árnya elől fel az ég oszlopára Onnan mint kő hull a jajszava és a folyóba verődik nem lassítja le gyors zuhanását az ott maradt hajnali pára Ellobban majd indul a hullám és a leomló távoli partról már kegyelemtelen újra feléd fordul Lábad elé zuhan most le a roskadó ág törzse sebét nem fedheti el a tenyér Vé...

Az én versemben nem fér meg a te amely most még nemversem ismeretlen a versben én a verset megteremtem a versbenénem lesz majd én helyettem ki akkor majd a verset megszólítja a versbenén a verset úgy mint én szólítanám az énhelyettem ént a versbenénhelyettem versbenénem ki mondja majd a verset én helyettem az énhelyettemben kimondja ént ki ismeretlen lesz majd én nekem a versbenén nem lesz már többet én ha azt mondja hogy minden versben én a van vagyok a semmiben a vágy az én helyett ben versbenén a tárgy. Borbély Szilárd (1963-2014)

Amikor a sötétben akár este, akár redőnylehúzva egymáshoz kucorodva középen a két ágy közé becsúszva összeérő arcpihékkel melléknévvel igékkel és plusz egy nyelvvel a szájban próbáljuk meg kifejezni pont annyira lágyan amennyire puhák az éppen fogott szervek hogy: engem így még soha, szal így tuti nem szerettek mint ahogy most te Na akkor jön a pause a legfelső pizsamagombod Tudod… addig tart az örökkénk amíg újra ki nem bontod… Szalóczi Dániel (1984-)

A dermesztő hidegből belépsz a meleg szobába Leülsz a bicegő székre és tenyeredbe temeted arcodat hogy ne láthassam meg szemed gyémánt-völgyében a hófútta éjszakát a befagyott tavat és a telelő tölgyest... A csönd sebeit fölszakítja kondulásával a falióra és elindulsz vissza oda ahonnan jöttél hogy bábája lehess a világegyetem sarkából fölsíró kisdedeknek és koporsómmá lesznek reggelig a körém hűlő falak... Jó illatú kesztyűidet a padlón felejtetted – László Zsolt (1963-)

a zuhanó hópelyhek fényszórói végigpásztázzák a házat, a szobát, az íróasztalt; egyenként a rezzenetlen arccal szunnyadó betüket, sehova nem rejtőzhetem, kitakarnak a gomolygó alanyi mondatok, a nagy megtartó szimbólumokat leírni fáradt vagyok, fáradt vagyok víg ditirambusokat és daktilusokat kikopogni a lélek ajtaján, fáradt vagyok leírni: én, s te, aki olvasod, önmagadat értsd alatta, a madarakat, a füveket, a fákat, a csörgősipkás rovarokat és galambokat az erkély párkányán, a könyvek behavazott csatamezőin kiegyenesített kaszával összesereglett betüket, fáradt vagyok végignézni magamban a vers kámikázé akcióit, fáradt vagyok a mértéktartó iróniára, aláhulló hajad alatt vacogok, kedvesem, szemembe tűznek a zuhanó hópelyhek fényszórói, most minden csak önmagát jelenti a versben, hó: hó, ablak: ablak, fa: fa, fű: fű, fénylő arccal alvó ólombetük elpattant véredényei Visky András (1957-)

Forró tűjével kezdi már bőrömbe égetni magát a magány. Kis idő még és nem fáj többé; jel lesz csupán, akár egy valódi tetoválás, mely örökre rajtam marad. Illés-Vizler András

Olyan sokáig fürödtem, hogy a telefon ma már nem fogja felismerni az ujjlenyomatomat. Kaptam egy hosszabb üzenetet, nézegettem a szavakat benne, és úgy döntöttem, nem érdekel. Ilyen vagyok, amikor az igazán fontos dolgok működésén gondolkodom - fekszem az ágyban és időnként felnevetek. Ez a kopogás valószínűleg az eső hangja de inkább azt képzelem, hogy egy óra ketyeg valahol, meghibásodott és összevissza telik az idő. Igyekszem minél több elméletet kitalálni a jövővel kapcsolatban - akárhogy is lesz, azt mondhassam, tudtam előre. A kora délutáni órákban északnyugaton szupercellák lépték át a határt, az ablakba tett oszlopkaktusz fél centit nőtt tegnap óta. Ha végiggondolom az eddig történteket, csoda hogy élek. Odalent zsákokban áll a kerti zöldhulladék, tizenhárom esőcseppet számoltam villámlástól mennydörgésig. Dékány Dávid (1988-)

egy szót sem értek mert magamban beszélek és te is bennem Dékány Dávid (1988-)

Levél. Fanyar dió. Tenyérnyi csend, idő. Arány és funkció – a szinte semmi nő. S e szinte oly kevés, de lényeg. Mozgató. A mindig-ott-levés. És meg nem írható. Szauer Ágoston (1963-)

voltunk olvadó hó s szilánkra tört üveg szánalmas szavunkat senki sem érti meg csak foltozott kabátjában vezeklő Urunk – mint forgatagban a csönd: úgy pusztultunk karcos üveg mögött arctalan a bánat elkergettelek: számodra nincs bocsánat a lámpa zöldre váltott – folyhat a küzdelem – mint széllel az esőcsepp úgy harcolsz velem Oláh András (1959-)