Lélekszirteken

már a szájában szétestek a szavak. semmitmondó betűkként hulltak vissza a zavart homályba, a nyelv hátsó ízlelőbimbóit érintve, ahol a keserűség fintora tovább csócsálta a terméketlen foszlány gondolatot, mely majdnem megfogant és szárnyra kapott s talán fényes utat járhatott volna be további nagyszerű eszmék táptalajául szolgálva. de nem így lett. Baj László (1968-)

valamikor volt ilyen: én-te. aztán múlt. és láttalak benne apróra zsugorodva. és féltél, hogy megbántod mostani alakod. én meg attól, hogy nem bírom majd elviselni ahogy elszáguldanak mellettem a fák. *** a szemem mindig követ. kétszer, egymás után. falnak dőlve támasztom magam, karba tett kézzel, vigyázva nehogy egyszer is hozzád érjek. mélység. mély levegő, alámerülés. egy foszlány, hogy még látlak. aztán toronyiránt ellentétes mozdulatok. ...ahogy végig rohansz a hajszálereken. most újra érzem a nyár benned rekedt illatát. Csurai Zsófi (1974-)

rólad hegyek és sziklaszorosok jutnak eszembe … vízesések szurdokok és erődtemplomok patakban gázolás fáradtságöröm és szomjúság … ha rád gondolok a Székelykő gerincén figyeljük az öregedő fényeket a madarak röptét az egymást navigáló szöcskéket a párába rejtőző szentgyörgyi várfalat az évtizedekre visszamutató remetei zarándokutat a kőfolyást a vízmosást ahol hűsével a nyár mgekínál foszladozik a sokat próbált hátizsák de nem lehet megunni … jövünk sebesülten is lezáratlanul maradt viták után cipelve megannyi félreértést és árulkodást mert itt enyhül a szorongás: ajtók nyílnak egymás felé kihátrál a sietség s egy pillanatra az idő is megáll Oláh András (1959-)

nem tudni még hol ér véget a nyár hova fut ki a lombok gondtalan zöldje jóízűen alszik a gyönyör a képzelet humuszában a bűn mögött még senki sincs a porszagú úton túl a sejtelmes messzeség angyalok lehelete madarak nyoma bánatos hegyek a csöndbe szúrva néhány féltékeny katáng egy idő óta mindig délután van a nap az örökkévalóság eltévedt bójája árnyék-szoknyáját rendezgeti a terhétől roskadozó barackfa a kertben titkos gondolatait a tolvaj kutyacsaholás és a néma hold önfeledt játéka is lehetne ez de dráma félelem dolgoztatja az izmokat nincs kötve az idő semmihez a gazda nem tud mit kezdeni a sorsára hagyott levegővel bottal ütheti a kurta éj s a gyors lábú fiú nyomát Fecske Csaba (1948-2025)

A bűnt örököltem. A tettet nem. Csak a lét enyém. Egy izzó cigaretta reménytelensége. A többi tévedés vagy véletlen, a fájdalom és tisztaság közös tántorgása, szavakra lefordíthatatlan: nincs. szeretlek. Vári Csaba (1977-)

Hónapokig nyomoztam utánad, aki a kabátzsebembe rejtetted azt a cetlit a Kampuszon, azt a lehetetlen lila pufidzsekit hordtam akkor, hogy kitűnjek a tömegből, és te észrevétlen, ahogy a nagymamák szokták unokájuk zsebébe tömni az ötezrest, zsebembe dugtad, hogy szimpatikus vagyok, szeretnél velem többet beszélgetni, először azt hittem, hogy a ruhatáros lány vagy, aki nekem volt szimpatikus, elbeszélgettem vele, pontosabban ő beszélt megállíthatatlanul a saját életéről, főleg a szerelmiről, gyorsan kiderült hát, nem azonos veled, halvány lila gőzöm nem volt, hogy ki is lehetsz, így te lettél minden évfolyamtársnőm, te lettél minden lány a vonaton, villamoson, aki hozzáférhetett zsebemhez, szememhez, szívemhez, azóta se talállak, és már a kabát sincsen meg, a lila, azt mondják az a bűnbánat színe. Ijjas Tamás (1978-)

Egyszer mindent az Ö szemével látunk jót és rosszat a tékozoltat és tékozolhatatlant gyönyörű fölöslegeinket a kapkodás iramában mégis végezetlenül dolgaink erdejében egy erősen fogadott valahai akarás csöndes halálát a fák mohás oldalán hogy lám senki nem tapintott nem horzsolt arcával nem kért helyes útirányt de mégis tudtuk merre s miért múlik el a Nap és az eső tompított ritmusára merre kerekednek jegyzőirkánkban a betűk boldog könnycseppjei amikor vége a loholásnak vége a szökéseknek is már előre megköszönjük a biztos landolást: megígért birtokunkra a jó visszatérést amen. Nagy Gáspár (1949-2007)

Esik. Egyre vadabbul. Gubancos eső, felhők sűrű haja, szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül, söpörnék borbélylányok pocsolyává záróra után, ám széjjelomol, kis szőke patak lesz, s szórakozottan iramlik. Látlak. Valahol morzsolod épp tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod a filter-csontig, harangszó cukrozza a kávéd, födél alatt valahol, födél alatt mindig, mert hisz széles e nagy kerek ég, tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját, a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli. Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd mitől óv meg a nejlon-bunker, ha a szél, az eső itt csörgölődik ereinkben? Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul a dombról a vízbe az autósor, cikkan a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen senki de senki a parton, mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban. Látlak. Valahol szoknyád igazítod, hallom a hangját, sárga harangzúgás, átpólyázza gerincem, megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól, az esőben,...

mindent túlélni sok kis halál felejtés inkább mint emlékezés a túlpart hajnala ez spermaszerű párával köddel zaklatott horizonttal magammal veszem körbe magamat védekezésül hosszan veszteglő érzés legbelül szerelmes vizekbe gázolok nesztelenül könnyedén mint a hold már nem emlékszem az arcomra visszahúznak a szavak bulldog-állkapocs erejével az elgörbült időbe mint ócskavason a rozsda hallgatózom kopár szíveden Fecske Csaba (1948-2025)

Milyen szép is lenne ha a színek nem egyforma sebességgel terjednének hanem a sötétebbtől a világosabbig lassulva egyre lassabban szép lenne leszállnál a vonatról és először meglátnám a pupilládat két fekete pontot a fehéren világító kőzúzalékból összelapátolt vasúti töltésen majd a hajad szálanként tűnnének elő a tincsek a sötétebbtől az egyre világosabbig majd megérkezne a szemöldököd és az anyajegyeid a kis barna pöttyök amiket már többször is megpróbáltam feltérképezni valószínű hogy rendszerezni kellene őket egyszer s mindenkorra mindet egytől egyig lejegyzetelni bemérni tycho brahe temérdek füzetet teleírt csillagkoordinátákkal úgy kellene nekem is lejegyezni téged minden egyes pöttyöd majd előtűnik karod arcod bokád ahol lebarnultál a vonat ablakán keresztül a naptól és végül fehér ruhádat látnám meg a szálai közé berakódott korom már régóta sejtetett valamit valamikor a pupillád és a hajad sötétebb szálai között tűntek fel mint egy régi karcos filmen...

Borbély Szilárd A semmi mind ha semmisül a mindben mindig egyesül és Semmi lesz ha Semmi volt és vágyon túli szomjat olt és úgy néz végül szerteszét se szem, se hangtalan beszéd hogy megláthassa, aki lát a végső geometriát Égi karám földi katlan ha múlik is múlhatatlan Hisz kétkedésre ott az ész Szeretni könnyű és nehéz Egy barna kép egy régi tincs vanni van és nincsni nincs űr üresség árvaságunk föld alatti szélben állunk A csend Az est A nő A fény A te Az ő A mi Az én A mindenségben semmiség Jaj mind elillan semmis rég * * * Turczi István (1957-)

Mondd, mi van a fű alatt és lentebb, a föld alatt? S még alább, a víz alatt? És lejjebb, a tűz alatt? S alatta, az ég alatt? S az égen túl, a tér alatt? (Ni: alul a fent halad!) Ha fölé érsz, leszakad. A teljes út: pillanat. Minden tér egy: önmagad. Utol sem ér, s messze hagy. A semmid, mi megmarad. Ne gondold, de éld magad, mert tűnő vagy, omlatag. Minden terved elhalaszt. Mit előzöl, meghalad. Nélküled leszel magad. Minden szilárd szétszakad. Mondd, mi van az egy alatt? Az egy honnan is fakad? Honnan, honnan a szavak, honnan, honnan a patak? Mondd, mi van a szó alatt? Varga Imre (1950-)

csak egy lépés és újra ott vagy ajtónyitásra vár a tér kerested mégis megrémít hogy futottál és most utolér néha mintha először látnád a széken a bőr még ránctalan de már meghajlik rá sem ültél tudja a testednek súlya van érzed a fallal hol fut össze a tető alatti ferde sík ölelsz és sírsz ásítasz táncolsz nem félsz hogy mások meglesik van egy mélyedés a padlón és erre folyik el kint a víz sötétben is bátran kiléped melyik lépcsőfok merre visz a pénz amit rég elhagytál mert fontos hogy biztos helyre tedd az éjjel támadt furcsa ötlet amikor szólsz vagy csak a csend minden egybeér itt egy ponton innen tudod majd hol vagy otthon Kerényi Kata (1979-)

Paul Verlaine Arthur Rimbaud-nak valami kicsinke szalon – feküdni félcsupaszon valami várkastély alatt – nekünk most ennyi maradt így menekülünk valami test ami pőre – világít barna bőre valami kicsiny parázna – úgy tesz mikéntha fázna tiszta libabőr valami múlt ami itt volt – mintha kabáton – rúzsfolt valami aprócska kertrész- ben a megvénhedt kertész – gondozza éppen valami abszint mert részeg – aki mindig a részed valami ami majd örök- re úr az idő fölött – s nem múlik soha Petőcz András (1959-)

Az éji út, ahogy haladva szaggattam a ködfátylakat. Komolyzene szólt a rádióból. És mégis mosolyogtam. Szarvasokat, őzeket vártam kiugrani, de csak macskák rejthetetlenné vált szemvillanásai kísértek az árkokból. Komolyzenét hallgatva végig úton lenni éjjel. Soha meg nem érkezni, saját reggeleim megvárnak. Éji véráram, sűrű, sötét folyam az ismeretlen idő. Kiszállva elindulni a pusztaságba, eltűnni, elfogyni. Az út nem ismer engem, a megérkezés kórusa elhalkul. Komolyzene az októberi éjben, megismerni önmagam. Szarvas, őz, nyúl, macska. Ők ébredjenek bennem. Aki nem hallja meg a zenét, gyűrt kottát dobjon elhagyott utak beomló üregébe. Hartay Csaba (1977-)

Július, a kiürült díszdoboz fönnakadt egy fán, virít, mintha igazi virág volna, mintha valami dolga volna a képzelet nélküli novemberi kompozicióban, mintha ő tartaná a fát, ő fogná össze gombként ezt az odamázolt tragédiát, folt a zsákját, gödör a partját, halál az életet, mintha üzenne vele valaki, amikor majdnem beszakad a világ. Bertók László (1935-2020)

krátereket ütött a köveken a zápor elnéptelenedett a tér: a kocsihoz rohantunk s a szélvédő mögül bámultuk szemrehányón a katedrális szürkeségbe vesző árnyát hoppon maradtunk: Isten bezárta hajlékát előttünk hajad nedves szagát szippantottam magamba a benned mocorgó tavaszt később pedig – mikor pólódból csavartad a vizet s tekintetemmel szárítottam a melleden gyöngyöző cseppeket – a szivárvány fonalán a nap is előmerészkedett Oláh András (1959-)

konspirációnk hűlt helyén avar zörög mély ráncok az őszi vizen szélvédőre tapadt falevélként arcodat magammal viszem szikkadt szívemen bánat szendereg egyik érv elnyeli a másikat igazolást vajon melyik ad magamba nézni nem merek ennek a történetnek is mint minden másnak vége van egymás salakja lettünk kedvesem magad vagy én is magam Fecske Csaba (1948-2025)

A gyűrött fotón a háttérben naplemente tombolt, mintha rátévedt mesterséges intelligencia lett volna, a két arcon a búcsú mámora ragyogott, megcsusszanóban volt a vágy szinte mindig joggal vezeklő villamosa, és a szempárokban megcsillant valami zavaró, hideg fény, Mirella napja volt, csütörtök, hűvös, és ahogy a képet néztem én, azt kívántam, bárcsak rajta volnék, s a búcsúzás után láztól felforrósodva bárcsak magamba zuhanhatnék az őszi nap közeledni nem akaró, de végül mégis megérkező végén Egressy Zoltán (1967-)

Egyszer talán majd leülök melléd, füstös félhomályban lógatjuk a lábunk, nem lesz fontos a lét vagy a nemlét, múltból szétágazó igazságra látunk, szavak se kellenek, a szemedben ott lesz a nyűgronggyal fényesre csiszolt hit s mosolyogsz, mint lassított menetben szálló tollpihe, sugárnyi fényben, amit önmagába zárt egy titkos világ, melyben csak mi vagyunk, játszik és énekel körülöttünk a szél, idő-csigák, ki mivel szúrt szíven, már rég nem érdekel, s szétloccsantott vágyakat feledve vadul belémcsípsz, hogy tudjam, ez nem álom, hogy adjam a kezemet kezedbe, felhőpamacsok akadnak fenn a fákon, mint tengerzúgás kagylót, telíted szívem semmivel, mindennel, jeleneddel, s nézlek, mint ki mindent elveszített, míg lelkem letisztult csendként emeled fel. A. Túri Zsuzsa (1971-)