Lélekszirteken

Ragyogó réten ébredtem, Frissen suhogó fényekben, Felhő, hova szállsz felettem? “Messzire…eleget lebegtem.” Kovács András Ferenc (1959-2023)

KAF halálára ...ellopta a fürdőző tündérek új ruháját, felöltöztette vele a madárijesztőket, előbb lesütött szemmel levetkőztette valamennyit, miért is ne lehetnének itt madár- ijesztő lányok, elcsavarhatná a fejüket a szél, a száguldó vonat ablaka, amikor a feszületre néznek. Aztán felébredt, nem értette, miért néz ki úgy, mint egy ágrólszakadt, a semmi ágáról, s miért hiszik itt sokan, hogy gyászverset írhatnak hozzá. Ha csillagot látsz, előbb vagy utóbb ki- dobott karácsonyfára gondolsz, gazdag volt az idei Jézuska, az ínyenc szaloncukor nem kellett, a fán maradt. Fellinger Károly (1963-)

Ha erdőt járunk andalogva, nagyon vigyázok angyalomra: tüskébe szárnya ne akadjon, glóriája fején maradjon, gyönyörű lelkét el ne hagyja, gyűrt avarban ne essen hasra, ha szél kerget, ne nézzen hátra, érjünk ki együtt napvilágra. Fényét szem elől nem tévesztem. Ha eltéved, ki véd meg engem? Halmai Tamás (1975-)

Kedvellek élet. Ahogy kézről kézre adsz hangulataidnak. Lelketlen húr vagyok eretnek idegszál- ahányféleképpen szólítasz: úgy sajdulok André András (1955-)

Talpunk alatt a hó gerince roppan gőzölög fújtat zúzmarás tüdőnk ahogy imbolygunk esetlenül e nagykabátos ölelésben e súlyos medvetáncban egymásra hajló de egymást el nem érő nehézkes topogásban mázsásnak tetsző szerelemben ahogy öleljük egymást a sok ruhán keresztül ahogy a medve mordul ahogy társához fordul ahogy birkóznak ketten nehézkes szédületben ahogy szeretjük egymást immár örökös lázban örökös medvetáncban örökre nagykabátban. Markó Béla (1951-)

Az indulás pillanata mindig tiszta. Annak kell lennie. Különben nincs értelme az utazásnak. Hajnali hideg- től hulló lombú fák közt. Autóban. Egy távoli, idegen nyelvű, mégis is- merős város felé. Mint a mesében. Zenével téve valóságossá a pillana- tot. Az ördög álarcosbálját. Ördög nélkül. Csupán egy angyali lény u- ralja a várost. Egy költő, természe- tesen. Nemrég dedikálta legújabb verseit, amelyben sokat ír erről a városról. Egyikben ő maga a zászló városa felett, mint egy láthatatlan szív. Nem baj, ha nem tűnik pontos- nak a kép. A lényeg, hogy értem. Úton van ő is, pedig itt él régóta Jász Attila (1966-)

A vízre apró pelyheket dobálnak, és összerezzen az alvó folyó, amikor itt-ott hozzáér a hó, az angyalok kacagnak, kiabálnak, nem hagyják abba, inkább egyre jobban havaznak, s lassan fehér lesz a víz, hűti a sűrű hó, de olvad is, különbözünk, s most mégis beledobban testem-lelkem, hogy egybekulcsolódik, egymásba áttűnik kezem s kezed, rándul, szikrázik, hőköl, sistereg, aztán lehalkul, lassan összeforrik a hó s a víz: két szerelmes rokon, s fent angyal ül a felhő-romokon. Markó Béla (1951-)

Gőzben puhulni karácsony havában Olyan, mint elpihenni rózsaágyban, Belélegezve azt az illatot, Mely ölni tud, ha ködbe ringatott: Nyújtózol, és a gondolat diderget; Gerinceden végigfut egy hideg csepp, Akár az ujj a párát gyöngyöző Ajtón, s izzít a mélyből feltörő Gyönyör. Kilépsz, pezsgő habú medence Öblébe ülsz be, árnyéklét kegyence... Úgy nézel, mintha már a túlra át, A térre: kint féltékeny pusztaság, Pelyhet szikráztat egy féklámpa fénye, S az uszoda – a kirakatba téve – Közönségének játssza műsorát... Te elpirulsz, de indulsz is tovább, S míg készülődik a komoly karácsony, Még egyszer elheversz a rózsaágyon, Csak aztán úszod ajándék köröd. Szeretve vagy minden mérték fölött. Térey János (1970-2019)

Orcád szennyét tükör tudja megmutatni, magadat magadban csak te tudod felkutatni. Háy János (1960-)

Hogy a fény mozgat-e minket, vagy a sötét súrlódása, nem tudom. De azt tudom, hogy előre megyünk, és a forma számunkra az absztrakt, és a múlt, mely átírható. Hogy szilánkokból rakjuk össze magunk, hogy ólom és üveg vagyunk, fénylő és matt szorítás. A fehér szükséges és elégséges számú árnyalata. Magányos cédrus, ezüsthíd-hatás. Az Aranykorban élünk, de nem veszünk róla tudomást. Angkorban Buddhák és majmok. Velemben, mely az Máriáé, lélekpalást. Halmosi Sándor (1971-)

Éjjel kettőkor valami a felület alól elődereng és angyali titkokért szavatol a fejedben bár nem tudod miképp került oda helyére kerül egy bukott molekula minden ott van ahol a minden a szó a szív a szédület a valóság olyan mezítlen s olyan boldog vagy nélküled örömödtől fényes a rozsda: megérkeztél az aranykorba Halmai Tamás (1975-)

Nem számít, eléred-e; Nem számít, mikor indulsz; Nem számít, honnan; Nem számít, ki látja s az sem, te látod-e; Hová sietsz, mikor épp szentesít a cél? Benyó Tamás (1971-)

FIGYELEM! FIGYELEM! Tekintettel a hóra, hidegre, erkélyemen idényjelleggel, térítésmentesen működik a téli madárétterem! FIGYELEM! FIGYELEM! Aki olvassa, aki hallja, aki jóllakott és már sokallja, értesítse a környék szárnyasait, hogy bőviben van a mag itt! Jöhetnek rigók, verebek, zöldikék, cinkék, senki se röpül üres beggyel el innét! FIGYELEM! FIGYELEM! Tavaszig nyitva a madárétterem! Jöhet, kinek egy fityingje sincsen! Ingyenes minden! Köles, szotyola, burizs! Egyetek ebbül izs, abbul izs! Jut izs, marad izs! FIGYELEM! FIGYELEM! Minden madár itt legyen! Birtalan Ferenc (1945-2018)

faágakon gyöngysor hajnal szele fénylik száll a semmi szíve földről fel az égig fehérebb fehéret növeszt ez a hajnal békülne a szívem tegnapi magammal kövekké keményült minden áldás bennem fuldoklok egyedül felhasadt szememben elhagyott a lábam az utakkal együtt nem emlékszem mikor s kivel merre mentünk faágakon gyöngysor hajnal szele fénylik szállong a fehérség földről fel az égig Gál Sándor (1937-2021)

Lázas a venyige, lát lebegni angyalhajat. Bár régóta minden egyirányba halad, sorvadás felé – ugye lesz, aki megáld? Világi szózatok s balszerencse közt szétzilált estéinket és gyertyapislogású, a sötéttől szeppent gyermekeinket (ha kilógnak a képből). Belül végleges bélyeget viselsz már, a helyzet foglya vagy; reményeiddel felszáll bőröd alól a félszek gőze is. Lélek, te bacilustól sose féltett, jövőd története arcnélküli, hamis: a marást ebnyálával gyógyító ígéret! Valami visszafog, valami hajt előre: rejtőzködés vagy kockázat? – egész emberöltőre kiszabva. Midőn késélen pihen a morzsa még, a ház kamillaillatú és csukva a spalét, s a sáros lépcsőn – láss csodát! – a hó megállt; mikor a hazugság még nem artikulált, s szemedből a kétséget kitörölve véd a múlékonyság egyszeri esélye. ("Jó a lét!”) Mohóságod még gyanút faló erő; kivárni AZT! – (Már dermed vér s velő, a csempekályhának feszítve hátad állsz ellent a ködöt gomolygó világnak? S ha majd az elnapolt feleletek helyén lyu...

Megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy le merjünk mindig ugrani, megszállottnak és őrültnek. És minél inkább nem mer a test, annál inkább akar a lélek. Az utolsó szakadt inak nem tartják már, nem is rántják vissza. Az a bizonyos misztikus kilépés, és a forrás néma lüktetése, szünet. Különös illatok. Vágás. Tárgyak hangtalan koppanása. Rángatózás, flash. Végtelen szünet. Aztán visszatérés a testbe, megint a szavak, a beszéd mímelése. Hangzavar. Tátogás. Halmosi Sándor (1971-)

Ilyenkor bent vagy a házban. Levetkőzöl, mint kint a fák. Kivonod magad, mint az idő. Nyirkos levél szájpadlásodon. Meztelen mész az álomba. Eldobott táskák, lerúgott Cipők, el sem induló léptek. Olyan jó lenne idő nélkül. Mint kint a fák, fékező autók. Piros fényben ázik az ősz. Tükörben váró súlyok. Hogy ne emeld feljebb. Biztos, hogy van a sírok alatt. Ha nem is bálterem, de szoba. Mennyit táncoltok nélkülünk. Eltörölve az elfáradást. Hartay Csaba (1977-)

kitöröltem szememből a tegnapot fényképek börtönében jártam láttam hogyan pörgeti gumibotját az idő a holdfényben szobrok meneteltek nem voltál nem voltunk sehol Király Farkas (1971-)

Úszó bárka az izzó fahasáb, a fedélzetet csillag perzseli, álmodik a hajós: Göncölszekér és Dél Keresztje duruzsol neki. Magas fa törzse horzsolja kezét, a szédületig ível ág-boga, jó volna most lehunyni a szemét, fogadkozni, hogy mindig és soha. Soha! Sohase! – szorosan ölel. Mindig! – repül, mint a parittyakő. Megkapaszkodik, lomb közt résre lel – ott lenn az árnyék óriásra nő. Kántor Péter (1949-2021)

ülök a parton nézem felhők fénykatedrálisában a hegyek mögé bukó napot annyira triviális visszafojtom lélegzetemet nehogy elriadjon ez a talán utolsó pillanat mikor eltűnik a nap s még itt az aranyragyogás kell hogy értsd a szemérmes képzelet mit rejt s ugyan miért a sok év mit se számít de a fáradó szív remeg nem figyeltem rá sokáig végérvényes vagy mint az alkony fájón ereszt el szemem elfogysz templomég a parton ezen merengek most ezen a part a tó is vaksötét te maradsz mindétig mindenemben istenre várok nem szabad aludni még Birtalan Ferenc (1945-2018)