Lélekszirteken

Mit mondjak néked, rólad el? Hogy kenyér vagy? Búza? Barna rozs cipó, miből maszatos képű kisgyermek enni kér? Mit mondjak néked, rólad el? Hogy víz vagy, puha kristály? Egy forrás, amely odakint vár, s csacsog, de soha nem felel? Mit mondjak néked, rólad el? Hogy te vagy az a szó? A szerelmes és megátkozó, megnyugtató és mindig változó? Mit mondjak néked, rólad el? Csak annyit: jó, hogy létezel.

Pont a végtelennel szemben, a semmivel átellenben, van egy kapu, rézbilincsben, se széle, se hossza nincsen. A halandó nem tud róla, nincs őre, se vigyázója, attól nyitott, attól kerek, ki-bejár rajt a szeretet. Minden évben tárt két szárnyon által lódul a karácsony. Nyikorogná szerencsétlen, mért nem járja egész évben? S meg se moccan. Hiszen egyszer sarkig kitárta a Mester. Böröczki Mihály (1946-)

Ősz lépeget a lombokon, talpa vörhenyes sár, agyag, a boldog zöldre ráragad, – föld felé hull a homlokom. Hozzád szeretnék menni most, jaj, elrontottuk! Nem lehet, nem volna most már enyhület, pedig meglásd: kifoszt, kifoszt így minket az idő. – Ha ostorát emelte ránk a rossz világ, mért nem öleltük reszkető testünket egybe? Ó, miért bántottuk egymást még mi is? Kimondom a nevedben is: botlott, kitért órák ezek, jobban szeretnéd, tudom, ha ujjadat csókolgatnám, s térítgethetnéd fejem öledből. (Fojtogat a sírás.) Ó, én is jobban szeretném, hidd el nekem, ha kedves-pajzánul etetnél, s ál-mérgesen meghúzkodnád a hajamat. – Az utca párokkal teli, együgyű áhítat az arcukon. Ó, együgyűek! Ó, mesebeli bölcseknél bölcsebb emberek! Lám, lám, két ostoba távol remeg, fázik egymástól. – Nagy, csúnya lábával lépeget az ősz; hideglelős félelemtől borzong a kert. – Figyeld, amit most mondok: meghalunk, előbb vagy utóbb meghalunk, és deszkák közé zárnak el, szűk lesz a hely, de mindegy lesz nekünk, me...

Síró fuvalmak zörgőn kavarnak hűs éjszakára port az avarnak. Hantja alól halovány árnyak zokogni járnak ravatalára az ifjú nyárnak. Az ősz dalol. Sápadtra sárgul, s a szürke ágrul a lomb lezördül, s egy volt világrul mesét mesél. Bús esti pírba bámulok sírva, s a könny úgy gördül szemembül, mint a halott levél. Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, halott szerelmek, s mely dalaimra borul, a dér. És sír a fény is, a nap szemén is könny könnyre dermed. És sírok én is. Mert minden él, és minden elmegy. Sík Sándor (1889-1963)

Ismeritek a bérházak magányát, kongó szobák sötétes odvait? Minden oly álmos, bágyatag, avitt, komor falon a járók árnya száll át. Ismeritek a bús vasárnapot, mikor távol zenén álmodozva sötét óráknak nincsen vége, hossza, s álmot szövünk, mint hálót sző a pók? Ismeritek az őszi éjszakát? A nagy udvar mélyén platánfa gyérül, álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül. S míg elfog a derű nosztalgiája, zokogni hallod halk eső dalát, s elalszol fáradt gyásszal, összefázva. Juhász Gyula (1883-1937)

Minek is kérded, neked hiúság, csak mosolyogsz, ha elpirulni látsz, s oly távol vagy, hogy kíváncsi szemed szégyentől reszketteti szívemet, hogy didereg, mint meztelen halott, lámpának, szemnek kiszolgáltatott, hogy jeges szégyenében majd elég, mit kérdezed, hogy szeretlek-e még? Nem tudom. Szívem csupa lázadás. Szeretni kín, megtör és megaláz s a fojtott láng, az el-eltemetett, füstösen csap fel, mint a gyűlölet. Gyűlöllek, mar a védtelen harag, elfordulok, hogy meg ne lássalak, félek, fagyok, borzongok, engedek, fogam megkoccan nehogy kérjelek: szeress, ölelj, megöl a szomjúság, kezdődjön újra bennünk a világ, az ősi ködben két felhőgomoly egymás felé húz, borulj rám, omolj, összecsapásunk villám, néma csók, csak te! csak én! borulók, lázadók, belőlünk szülessen a csóvás fény, mindenben te és mindig újra én. Mert te voltál az első, akiért testem és lelkem egyszerre megért, hogy ezer íz és ezer édesség pezsgése, lángja hajtott tefeléd. Hogyan köszönjem, mi lenne elég, hogy tűzfény let...

Ez a ma a béke napja volt s a málnaízű csendé, a nap ma egész nap sütött s az est most hűvös szentély. Szívem ma csak a magamé, s egyedül lenni legszebb, pilláim alvó sásain elálmosul a könnycsepp. Hajnal Anna (1907-1977)

Te voltál a táj, mit szemem meg nem unt még; te vagy a szabály, melytől nem szabadulnék; te voltál az éj, amelyben megmaradtam, te vagy a veszély, mely áldássá lett rajtam; te voltál a kín, amit örömmel vártam, te vagy a kinin, mely meggyógyítja lázam; te voltál a szó, mely megoldotta nyelvem, te vagy a bíró, kit igaznak ismertem; te voltál a kút, mely mindig újraéled, te vagy a kiút, ha bekerít az élet; te voltál a vad, mely hozzám szelídült csak, te vagy a szabad szél mely, ha tetszik, elhagy; te voltál a seb, mely elfolyatta vérem, te vagy erősebb, ha nincs, ki megsegéljen; te voltál a kör, mely izzó fegyelembe, te vagy a gyönyör, mely kötöz szerelemre; te voltál a tű, mely sebeim bevarrta, s te leszel a fű, mely nyomom eltakarja. Keresztury Dezső (1904-1996)

Alszik. Válláról lecsúszott a paplan, a redők váltva el- és felfedik idomait, süllyed s emelkedik, mint a tenger, megcsillanva a napban. Mint a tenger, rengő és mozdulatlan, s míg szűri az élet csöpp neszeit, most örök dolgokkal érintkezik valahol az elmerült öntudatban. Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy egén, s ki tudja, hány rotációban kering az álom égi-holdi földi vonzása közt fel nem kutathatón? Teste lüktető titkával kitölti a mindenségnek egy pillanatát. Somlyó György (1920-2006)

két összeboruló falomb a női test, a férfi test, két hang nyílásán a zene, két kendő között a búcsú, két éhség között a jóllakás két pontos érverés között a dobbanásnyi rémület az álom, ha már ébredés a kérdés, ha választ talál, gyökér s virág között a szár két hely közt kifeszült idő egy perc két vége közt a tér két perc között a semmiség minden percünk, két űr között mindenünk, két semmi között és a puhatestű időben gerincnövesztő életünk Somlyó György (1920-2006)

Egyszerűségbe fagy a pompa, átöltözik most a világ. A puritán tél zord kámzsáit kapkodják magukra a fák; az ifjú, szertelen rajongás, az őszben borzongó csodák után a mindenség ím, újra a férfikorba fordul át. Nehéz áhítat váltja fel most, szent rémület és megbűvölt a sűrű, szikrázó kavargást, a szárnycsattogtató gyönyört s a féktelen zöld kicsapongást –: vad szerelmekben elgyötört testével most magába száll és megtér a lázadó, e föld. Apám, ilyenkor jutsz eszembe, mikor bomlik az őszi köd, de már hasít a tél vésője, november s január között. (Engem november hámozott ki, téged január elfödött, testem először ködbe, a tiéd meg utolszor fagyba öltözött.) Mindig ilyenkor látogatsz meg, mikor a fény magva szakad, nem ködlik rajta semmi kétely, s bár mind messzebbre tér a nap és hidegebben csillog egyre, a lét élesen látható s a kékre-csiszolt levegőből kereken cseng vissza a szó. És már nem kell a szó se, mindent egyszerűvé csiszolt a fagy, az érzés szinte hallható lesz és látható a gondol...

Fújtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál végén! hogy ingott! Minden kis sugár megtört rajta és körben ráfeküdt, groteszkűl eltorzulva mindenütt, de felismerhetően, fekete keresztjével s megnyult négy üvege ábráival az ablak, vagy, ha kint játszottunk, az udvaron, ott megint egyéb, az égbolt, mindig az, ami legragyogóbb, de más is, ágai erezetével a fa, s mind a fény, ami csak volt, tükrös görbületén mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan tündökölt rajta, szivárványosan, és végül, hogy felkapta lebegő áramára a tündér levegő, szállni kezdett: szállt, s valamihez ért, és elpattant a szappanbuborék. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Minden megingott, mikor az utolsó napon csók nélkül elhagytál: üres szalma lett kezeimben a kalász, lepkéim elszálltak s a hegyen is értelmetlenül felelt s otthagyott barátom, a szél… Ellenségesen hallgat ég s föld… Valaki kellene… Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mikor árnynyal, köddel telt az este s a lámpa hamvas, rőt homályban ég, karos széked mintha sírni kezdne, itt jár a lelked kósza árnya még. Mintha lágyan selymesen suhanna a régi kendőd kis szobámon át, két karod a vállamra fonódva, érzem lebontott hajad illatát. Ilyenkor halkan meggyújtom a mécset, mely velünk annyi éjen együtt égett s várlak, várlak, hátha, hátha még… S reggel – ülök két karomra bukva, ágyunk vetetlen benn a régi zugba, s a lámpa kormos rőt homályban ég. Dutka Ákos (1881-1972)

Füge, ha csobogni tudna, forrás, hogyha megérhetne, öröm, hogyha sikongatna, fájdalom, ha nevethetne, ezüst, ha válna gyümölccsé, ért szilva, ha olvadt fémmé, szél, ha fésüli a nádat, te, ha pusztán elképzellek, én, ha vágyom teutánad, szivem, ha születik benned, értelem, ha túlmutatva önmagán tébolyba csapna, féktelenség, ha szelíddé, teljesülne végtelenné, folyó, ha árad a holdba, hold, ha lányhangon dalolna, éj, ha fekete vizével áraszt el, s csillagi fénnyel testeddé vált völgyet-halmot, nyárfa, mely felhőkig ér fel, tenger, mely fülembe fér el, fecske, bordám közt ki fészkel: ez a hangod. Devecseri Gábor (1917-1971)

A kertben ültünk, érfalunkra belülről rátapadt a múlt, vérünk, mint zümmögő csatorna falán a víz, a mélybe hullt és mosta, mosta, egyre mosta a tündökletes perceket, melyek megfogták, mint a rozsda a testemet, az ingemet. Nagy, csillogó, vasas virágok tapadtak bennünk és jelek, a rozsda kékje felparázslott, aztán mindennek vége lett. Kinn hűvös szél fújt. Sárga és szűk lett a lugas, a szem, a nap és mi a kertben nézve néztük az objektív virágokat. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Egy híd, egy forró betonút, üríti zsebeit a nappal, rendre kirakja mindenét. Magad vagy a kataton alkonyatban. Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a Nap. Sosem felejtem, nyár van. Nyár van és villámló meleg. Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, a szárnyasok, mint égő kerubok a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec. Tűz és ganaj. És néhanap pár szárnycsapás, pár üres reflex. És szomjuság. Én akkor inni kértem. Hallom ma is a lázas kortyokat, és tehetetlen tűröm, mint a kő, és kioltom a káprázatokat. Esztendők múlnak, évek, s a remény – mint szalma közt kidöntött pléhedény. Pilinszky János (1921-1981)

Egy szív trappol a virradatban egy másik föladta magát a harmadik még itt a mellkasomban félreveri az éjszakát Nagy Gáspár (1949-2007)

Hűvös, színtelen pára: a föld s a fák lélegzete, felhők fia, ősz uszálya, halott hajnalok holt keze. Majdnem nincs. Semmi… mégis mindenütt ott van, fenn és lenn, szájban és szívben, szóban és hitben, és ha van: nincs, s ha nincs: Minden. Fekete István (1900-1970)

Ezer évig aludtál szerelmek alvó ligetén a rozsdás mese-kútnál. Te az enyém voltál, enyém, én is veled aludtam, a néma, sápadt vőlegény. A kíntól összedúltan érted szivem tőr járta át valamikor a múltban. Egykor megvívtam száz csatát, s bús éjeken viharzón hullt rám a vér és a zsarát. Te voltál a menyasszony, s csókoltad búgva vérrel hideg, viaszos arcom. Most egymás keblin ébredünk, s rám dőlsz, hogy a szemem lásd, álmoktól árnyas a szemünk. Nézünk… Ismerjük egymást. 1908. Kosztolányi Dezső (1885-1936)