Lélekszirteken

Részlet a Téli képek című versciklusból. Milyen szépek ők csupaszon. A fák, ha már ellődözték a lombjukat. Felrajzolódnak apró ízükig. Szárnyrajzuk szenes térképet mutat. Szemem, mint szeretőm testét, bejárja őket, egy fészeknél úgy elmatat... Öreg szépség, kialvó meztelenség kovácsolt, vas inak közt nyit kutat. A fa égnek mered, az ágyúcső. Tavaszba hányja sortüzét virágja. Egy ág csupasz nyila robog a menny felé, hogy a vak sorsot fönn szemén találja. Balla Zsófia (1949-)

idegen városok sikátorait járva a csillagos éjszakákban vagy kikötők nyugtalan nyüzsgésében újabb partokra vágyva mi lehetnék neked a huzatos délutánok szürke peronján novemberi ködökben várva a csatlakozást sokszor elképzelem a lázadás vad színeiben fénylő vidéket amelyben gyalogolni fogok majd s közben anélkül hogy kimondanám őket keresgélem a leginkább megfelelő szavakat mi is lehetnék neked így lesz: a távolban lomha tehervonat csattog viszi magával az esők utáni földek szagát majd lassan a szerelem csendje tölti ki az idő réseit Meliorisz Béla (1950-)

Megtartom csöndjeim ólmos súlyát. Tág írólapok hómezejét, a verset. Forró betűket nyelvvel írni nyakpihéiden - más fog. A bármerre indulásokat, ahol minden szél csak szembe vág. Pedig lehetnének végtelen séták ott, ahol ujjakat lenne jó összekeverni ujjakkal. Ketten nyalni egy vásári nyalókát, fagyit. Dombra mászni és szabaddá tenni a papírrepülőket. Aszpirint és mézet vinni, ha beteg a nagyid. Tudod, fagyöngy alatt fázik már nagyon a huzat. Hulló levelek útjába nem állok, ha ott más áll. Neked más valaki, nekem a kopár szoba marad. Hogy ragozzam szebben: elárultál? Menekülnek már a varjak is, tinta szárnycsapásuk befertőzi és málló feketeséggé duzzasztja a vacogó éjszakát.

Mindennap leszáll a keresztről. Megkapálja a szőlőt, felmossa a körletet. Közben híreket hallgat és jó zenét. Megmosakszik, hogy újra le lehessen köpni. Megnézi mindennap a kiállítást. Elmegy melletted. Utánad fordul. Elsiet. Halmosi Sándor (1971-)

Eszembe jutott, hogy forog a Föld, amin amúgy állok, és megszédültem, mintha valami szuperszonikus gyanú süvített volna át fölöttem vagy rajtam, próbáltam megkapaszkodni istenben vagy legalább egy kilincsben, de mindkettő kiszakadt keretéből, amikor megrántottam, hogy segítsen. Aztán elmúlt. Az idő, mint a tér, folyton-folyvást visszaforog magába, a tétován imbolygó tudatot meg viszi, ameddig bírja, a lába. Szlukovényi Katalin (1977-)

Hogyan törött el, össze, le. Melyik darab vagyok. Kinek kije, minek mije lehetek így. Mikor maradhatok meg végre, valahol. Honnan tudom, hogy merő szenvedés. Hányadik töretlen ég az egész. Hányadik én a létező. Honnan tudom, hogy ő csakugyan ő. Honnan tudom, hogy én csakugyan én. Hányan tolongunk lelkem üvegén. Törött, repedt vagy csonka-csorba csak. Rabsorba hulló zsibbadt, néma, vak. Kinek mije, minek kije vagyok. Itt: lángolnak a semmiangyalok. Ott: izzanak a semmi rácsai. Lehet-e szabadfogást játszani. Lehetne. Mindenség hamuja fog. Szabadesésben benne a vakok. Hit, képzelet, szorongás, fegyelem. Átívelünk a levegőegen. Műrepülés, tökélyre vitt tökély. Álomtól álomig süllyed az éj, Ereszkedik, hogy az időt kitépje, csontos sötétje. László Noémi (1973-)

ha kiszámítható volna ami most nem az mit érne az egész ha kikelnének az elhullott magok nem késne a vonat s ha tudnám hogy végül is hol leszek majd otthon charles taylor azt mondja az életet úgy kell megélni mint egy történetet és ez rendben is van de milyen jó volna ha időnként ki lehetne sétálni belőle s nem volnék az aki vagyok hanem én is inkább gyík egy napsütötte kövön ahogy szabó lőrinc ezt már valamikor szépen kitalálta Meliorisz Béla (1950-)

Létezik perc, amikor úgy szereti, mint huszonnégy évesen. Pedig elmúlt hatvan, de tapasztalatlansága el nem avul. Egyszerre jár két idő szerint, két szál virággal és két csókkal, hogy elmondja, van pillanat, amikor a tökéletest nem rombolja, mássá sem alakítja, hogy valóra válik. Géczi János (1954-)

Ma ott várlak, ahova sosem jönnél. Ahol mindenki ismeretlen, ahol a koldus sem szólít meg, ismeretlen és érdektelen vagyok. Itt ma az eső sem úgy esik, mint máshol, vízcseppként érkezik, de combomra könnyként hull. Láthatatlan gombócokat teremt, torkomtól gyomorszájamig hancúroznak, eszeveszetten száguldoznak fel-alá, mint sötét bányákban a felvonók, rángatják oda-vissza a szuroksötét hiányt, amely végig szántja nyelőcsövem, s indítaná bensőmet kifelé. De közben ujjbegyeimen él a csillogó szerelem. Meg nyelvemen, hasamon és megannyi más helyen, ismered titkos hajlataim. Ide sohasem jönnél, ne is gyere. Nem neked való vidék. De pöttynyire válj zölddé, kék szerelmem, s csak egyet mozdulj, hogy az eső alja ne sós legyen. Egyetlen aranypillantástól robban a bányalég, szűnik a magány, épül a fény. Szólítson meg a koldus. Aranyrögök gördüljenek elé, amikor megölelsz. Király Farkas (1971-)

A szivarfüstön át, Az esti ködön át, A téli holdpárákon át, az esőfátylon át, Az első álom könnyű, bizonytalan, Zöldarany S bíbor meg ében Jelenetében, S ha számvetés meg fordítás között Tíz percre ledülök, És hálót sző a pók, a fáradt agy, Mindig te vagy A szép zöld dongó, akit megfogok, A lehetetlenség, mely fellobog, És te vagy minden kép és gondolat Húnyt szempillám alatt. Vas István (1910-1991)

mindig valami olyan tájról álmodoztam ahol egymásra találásunk ünnepén majd a végtelenségnek ajándékozhatom a szerelem összegyűjtött szavait hogy ezeket susogja a szűnni nem akaró parti szél a kedve szerint hegyoldalba kúszó növényzet s ahogy kifutnak a nyílt vízre a halászok bárkái ezeket mormolja a tenger és visszhangozza minden szikla Meliorisz Béla (1950-)

Csendjével vár a nyári délután, Erre nem jár jármű, madár. Türelmes a lépted, gyöngyház a vállad, hang követ a föld alól. A szemed mögött kapu nyílik Mögötted nincs szárazföld, Se ég, se víz. A krémes két fedele közé feszültség szorul, Az éjjeli lepke méregfoga, Az elhaló textil. Uri Asaf (1942-)

Nehezen tűröm az októbert. Impresszionisták és gerontológusok évada. Ez a sok szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó sárga, a rejtekszürke s a fáradtvörös. Az átmenetek és megtorpanások. Mikor felszisszennek a kígyótojás-fényekben tobzódó álnok esték, és érzem: semmi vagyok. Idegeim higanyba mártva; mintha történne valami bennem, mintha rágást hallanék. Agysejtek halálugrása, önpusztító; értelmetlen tülekedés. Szemem két párasziget. Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló félmozdulat, a szüntelen távolodás. Emlékeim angyalködébe immár hiába burkolódznék. Hatvanhárom leszek. Ez a töredék teljessége. Ez az Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat. Talán még megkaphatom, ami a teremtésből kimaradt. Talán a nyolcadik nap megspórolt mítoszát, hozzá új színeket, utcák nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat. Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból. Ez lesz az utolsó pesszimista versem. Ezután már csak rólad írok, gyöngetea-szemedről, hajadról, tested földszagáról és jobb őszökről is. Kel...

Mi más az élet, mint apró halálok gyöngyfüzére a meztelen nyakon mely, ha körüléri a gyöngy, lecsuklik. Suhan a szárny és őröl a malom. Ez itt sólyom, azok varjú-kabátok. Kopog az eső. Ősz. A föld kaput nyit. Kántor Péter (1949-2021)

semmi sem előzte meg csak a lankadatlan ciripelés ami még a rockzenekar mögül is ütemesen átdörömbölt dobhártyádon csak ez pergett szakadatlan a kabócák hát valaminek görcsösen ekhóznia kell kurt vonnegut és a többi legendás író gép kopácsolásának zaját a kabócák igen rezgik a morzejeleket összerezgik a fejed a szúnyoghálót és a leveleket a fákon semmi sem előzte meg csak talán a kacsák zsinata az iowa folyón igen az intő jel kellett volna hogy legyen ha észreveszed de mondd láttad ugye a kacsákat egyszer gyűltek ott össze fekete pontok a koromsötétben a folyóra írva a határtalan mederben hömpölygött ezerszám a sok kacsa és a kabócák hangja a fejedben visszaverve hát valaminek ekhóznia kell lankadatlan de hogy mikor lett vége semmi sem előzte meg

akkor abban a városban minden zárva volt a boltok, a templomok, a könyv- tárak, nem is zavart az téged, föl sem merült, hogy jogot formálj rá sétálóhidak voltak, kerti tó és öreg fák, púpocskás beton, sportpálya miközben lassan megtudtad milyen a lassú elmúlás, hogyan kell hátat fordítani a világnak nem beszélni róla, semmiképp sem belefolyni, csak azt a kis lényeget megtartani hogy életben vagy, s ami leképeződött benned az semmihez sem fogható, egyszeri és megismételhetetlen mint a megértés pillanata Deák Botond (1969-)

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Nemes Nagy Ágnes Tanulni kell a fáradt fákat. Igaz. De tanulni kell az ágat és a lombot is, amit a szél igaz- gat, s szőni tovább leplét a sötéttiszta éjszakáknak. Mi más lehetne itt ma még vigasz – Meg kell tanulni a konyakbarna, szélbe feszült, csavart törzsű fákat, nyáron, ha búcsút intnek avarnak, s lombjuk mögé rejtik el az ágat, s télen is, bár talpig zúzmarásak – Észre kell venni alattuk a tisztást, ahogy körbe ölelik némán. A madarat. Elszáll, nem néz rád. Az üres eget, a mérhetetlen levegőt. S a levelet is, a szélben épp csak lebegőt – Ha megtanultad a fákat, az ágat, a lombot, a sötéttiszta éjszakákat, a tisztást, a levegőt s a száraz avart, amit az örök szél napra nap felkavar, megérted: nyom se marad itt utánad. Más lép majd helyedbe. De ugyanaz a bánat – Tomaji Attila (1959-)

Az éjszaka fekete folyója tovazúgott most az álmok törékeny búcsú-küszöbén a város gorgó-feje mosolyog hallgat a kígyókkal övezett az aranyszárnyú de érckezű város. Az alvó lakótelep szélén a fűvel benőtt hepehupás talajon a süppedékben megcsillan a víz a lompos fűzfa megborzong a betoncsőben összegömbölyödve alszik a fekete macska a kihalt játszótéren üresen várakoznak a padok a karcsú, piros mérleghinták. A némaság kristálybúrája színültig telik és egy fegyenc-szürke ház valamelyik felső emeletén az erkélyre kiakasztott két fehér lepedő meglibben a ráhulló fényben. Kántor Péter (1949-2021)

Még ünnepélyesen kivár, s a végső szemcse elpereg. És nem téveszt meg semmi már, lelepleződnek mindenek. Szauer Ágoston (1963-)

talán teljesebb lehet minden ami még várhat ránk ha összerakjuk amit eddigi külön életünkből archiváltunk de el tudjuk-e felejteni a halált a magány csupasz falait a nehezen záródó ajtókat megszűnik-e az idő mikor ismeretlen hegyi ösvényeken járunk vagy hallgatjuk a sirályok vijjogását s a szakadatlan hullámverést sok minden megtörténhet de mihez mérhetünk bármit is mondhatjuk-e csillagfényes éjszakában ölelkezve parti köveken vagy szakadó hóban kéz a kézben taposva délutáni sétautak apró kavicsát hogy egymásra találtunk Meliorisz Béla (1950-)