Lélekszirteken

a vízforraló fehér párája kötekszik a mosogató fölött vibráló neonnal izgága pók motoz a léghuzatban ingerel a kávéscsészék várakozó magánya kényszeresen cselekszel nehogy a szavak zsákutcájába juss nyakadon a tavasz borzongása tekintetedben avartüzek már karomban ringatózol kérdőjelként benned feszülök „ne itt” – suttogod vakon mégis engedelmesen hanyatlasz a konyhaasztalra s hagyod hogy elkóborolt utasod legyek Oláh András (1959-)

mikor szeretjük egymást gyöngyeső hull méznap szivárog át szemhéjamon a föld a forrástalan fénybe fordul oldódik görcs szorongás fájdalom kettős szivárvány lobban fel az égre hársfavirágok illata lebeg körülsimogatja védve-becézve bőröd rugalmas selyme testemet izmaid hullámain ringatózom az őstenger áramai vagyunk a Föld és Ég a hidrogén s az ólom bennünk lélegzik a jövő s a múlt a létezés átvilágít az itten mikor szeretjük egymást él az isten Imre Flóra (1961-)

Pöndörödnek, göndörödnek, suhorognak, ringatóznak, átváltoznak könnyű gyöngynek, szelek hajába fogóznak. Leheletnyi pitypang búrák, égből csurran furcsa fényük, pelyhes , bolyhos, armatúrák, s csöpp idő a létezésük. Kicsi csodák, szélbe lépők, szülő ölük sárga, lágy, dús, titokzatos visszatérők, s élő bölcsőjük a május. Kis világuk nagy vidámpark, csupa öröm, csupa játék. s szálanként mind ég felé tart, mint egy röppenő ajándék. Böröczki Mihály (1946-)

letéptem rólad az éjszakát a hajnal verítékétől átnedvesedve vadul kóstolgattalak bőrünkre hűlt a suttogás kint egy türelmetlen harkály mérte az időt harmathideg szemedből eltűnt a nyírfák lázadó ornamentikája kikoptak készletünkből a szavak s az a ködszagú reggel kipréselt levélként őrizte az eltékozolt álmokat Oláh András (1959-)

nem tudsz te nekem már se jót se rosszat nem vagy célja se tárgya vágynak érzésnek nem fénylenek föl tőled a dolgok kevés vagy örömhöz szenvedéshez se pengéje se nyele nem vagy a késnek közöttünk szavakkal aláaknázott némaság Fecske Csaba (1948-2025)

Szabó Péternek amikor sétálsz hazafelé zsebre tett kézzel, vigyázva, hogy csigaházra ne lépj és bámulsz inkább lefolyóba, pocsolyába, nem nézed végig, ahogyan az ősz kirabolja a fákat, és gondolsz mindenfélére, hogy miért nem tudsz te is olyan kitartó lenni, mint a jelzőtáblák, miért nem állít meg téged is valami, akár egy percre csak, a buszmegállók helyett, és tudod, mire hazaérsz, hiába nézel ki az ablakon, már nem látod a Napot, lekaparták az égről, akár egy sorsjegyről, viszont láthatod, ahogy a tej kávédban kavarog, és várhatod, hogy eszedbe jusson, amit elfelejtettél, mert nem hívsz fel senkit telefonon, úgysem tudnál nekik mit mondani, és hiába a kávé, fázol, a radiátorra teszed tenyered, megsimogatod, mintha hűséges kutyád lenne, s bár hallod kintről a kulcscsomó zörgését, nem nyitsz ajtót, mert tudod, csak az ősz az Bajtai András (1983-)

Szőlőszemen süt át a nap. Egymást karolja pironkodva a horgasujjú szederág s a kert didergő szögesdrótja, látszik a lassú víz alatt a mese néhány alkatrésze; megtörtük a hullámokat, sodródtunk iszapos vidékre. Négy fekete kanca nyakára vetít a dél parányi csókot, félrefordulnék, de hiába: nyugalmuk érzem, beleborzongok. Emlékszel? Fázott a kezed. Őszt emlegettünk s féltünk tőle. Zátonyok közt most ő vezet kék világunk kikötőjébe. Leheletemmel ujjaid szívesen melengetném: hol vagy? Szederágat horzsol a fény. Ma nem találkozunk Sem holnap. Egyed Emese (1957-)

álmomban, valahol elaludt kabátod. az üres fogasok között, csak egy árva esőernyő maradt utánad. mi lesz, ha eső ver? megfázol, tán eltévedsz és valaki bántani mer, hisz igazából, önmagadon kívül, ki az, ki ismer? te sem, én sem láttuk lelkünk mélyén a szálkákat. látod, hogy megnőttek? a vad bozótok között bár teremne bocsánat! mint a nappalokhoz lopakodó kínzó éjjelekben – kikiabálnám, hibáim mindig ugyanazok. de gondviselésként jönnek, naptár szerint, segítség helyett, velem. Szente B. Levente (1972-)

Magamtól féltem eleitől fogva magamtól és soha senki mástól a magamba való szörnyű némulástól mikor már nem beszélek csak hallgatok bámulok és nézek magam elé néha még hallgatom mások fecsegését s nincs szavam egyetlen árva közbe-kérdés nem kívánkozik számra sem panasz se sértés mi egyetlen súlyos szóval is elkövethető de utána meg a szörnyű érzés…! hogy lám gyönge voltál s ez is szófecsérlés! ………………… Uram – bár rendesen vakulgatok – kegyelmedből talán marad belül a látás s kívül – ha így akarod – a kegyetlen nézés Nagy Gáspár (1949-2007)

Szeretek az ablakban ülni, keretet kap a káosz, és vajon lehetne-e ennél több közöm a világhoz, egy ablaktalan érában, hol egy-egy falhoz tapadunk, – mint a vérrögök a vénában – és csak néhány bátor van, aki nem retteg lebontani, ki képes saját igazságát téglánként kimondani. Major Petra (1983-)

(Zsuzsa A. Túri után szabadon) Magadon-magamon-máson, kirepül-hegedül-várom, kifelé-befelé-körben, betakar-kivirul-zölden, zuhatag-suhogás-álom, kitapint-bekerít-tárom, belelát-felemás-jóslat, türelem-szerelem-óvtad, eleven-nyugalom-szélvész, kezeden-szívemen-elvész, hatalom-unalom-dörgés, evező-csobogás-pörgés, szavadon-szavamon-csendes, zivatar-kifacsar-könnyes, kitagad-elakad-reccsen, fölemel-leteper-rebben, maradék-búzakék-féltem, kimarad-dobogás-érzem

Szeretem, mikor nyakon csíphető a most, mikor felrepíthető az ének; és szeretem, mikor visszahozható a csend, mikor eggyé osztható a lényeg. Úgy szeretem, mikor felébreszthető a Nap, mikor lélegezhetők a fények; és szeretem, mikor lelombozható a gond, mikor felpofozható a méreg. Úgy szeretem, mikor megfordítható a szél, mikor adva nyitható a kérek. Szeretem, mikor számon kérhető a szád, mikor tetten érhető a lélek.  Diósjenő-Vác, 2017. Bardócz L. Csaba (1973-)

Fényben fürdőző pillanat áthajol idő korlátján, árnyék sóhajt a fák alatt, testet ölt gyönyörű látvány, érzés a mélyből felhörög, felsírnak porlepte vágyak, lebegve ég és föld között kereslek, hogy rád találjak. Kerecsényi Éva (1964-)

(Hódolat Szabó Lőrincnek) Rendben van így? Rendben lesz-e? Mi jön közel, s mi lesz messze? Induljunk csak neki bátran? Vagy álljunk a gyors világban? Ki őriz meg? Ki felejt el? Ki nyitott könyv? Ki csak rejtjel? Honnan, meddig, minek, merre? Ember számíthat emberre? Enyém, tied, nekem, neked. Irígy vagy, ha nem engeded? Adj, hogy kapj és kérj, hogy adjak, Tetteink egymásra hatnak. Őrizlek de harcolj értem. Lépteimet hozzád mérjem. Ide, onnan, nekem, érted. Világos, vagy ezt sem érted? Ember ítél, okoz, téved. Adjon az Úr még sok évet! Ha volt, lesz még, ha nincs, lehet. Elment? Jöhet. Itt van? Mehet! Ki van közel? Ki van messze? Rendben van így? Rendben lesz-e? A. Túri Zsuzsa (1971-)

Lassan ránk talál a tél, s vele egy bolondos talány, hogy a kémények híradását vajon értené-e egy indián. Eszembe jutsz. Felváltva fojt, füst és félelem, és nincsen olyan vérerem, ami ne szűkülne, akár a tudat, – ez egy rossz fajta kábulat – mi szörnyet láttat, rémet sejtet, s közben botránkoztat minden sejtet a csend, amivel büntetsz – ki tudja milyen vétkekért. Siess, mert félek! Jön a tél! – most kéne rőzsét gyűjteni; túl nagy már ez a szerelem ahhoz, hogy egy szívvel ki tudjam fűteni . Major Petra (1983-)

Csoda-fehér így éjjelente, ezüstös bent minden dolog. Néhány gyöngéd csillag ragyog, mint ájtatos pásztorok, egyre újabb Jézushoz indulók. A tér gyémántporával hintve mező és folyó kibukkan, s belép álomhangulatban templom nélkül a hit a szívbe csodatevőn s lassú-halkan. Botár Attila fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

„…lezúdul a zápor…” Radnóti Miklós: Zápor Csattanva zúdul a zápor szerelem csepp porlik nézek utánad A test csak emlékszik vad szorítást őriz gyötör a bánat Mossa a zápor a vágyat gömbölyű gyöngyön röppen a lélek elébed, utánad Lipcsei Márta (1943-)

Hangod nevetésem rejti el. Múltba szökkensz, csillag-éj emel. Álmaimban néhány csonka jel mégis mindig lépteidre lel. Tenyerembe rejtettem szavad: édes fogságomba varrtalak. Gördülő, parány cukordarab milliók közt - csenddé hordalak. Arany-Tóth Katalin (1966-)

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a lehelletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene, igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg v...

a néma játszótér felett havat szitál a képzelet de hó helyett csak köd fakad nyakad köré a sáladat ma szorosabbra kösd szívem mert jég nő minden kis vízen és jég nő minden mondaton és jaj ha ki nem mondhatom: üres a játszótér pedig tavaszra újra megtelik és itt zsibong a sok gyerek és nem tudom majd hogy legyek derűs vidám és bölcs megint hogyan hazudjak rózsaszínt e szürke ködben láthatod halott a szív – a szív halott. Mahagóni Eszter (1970-)

Egyszer felmorajlik a csend és zsebre gyűröd ezt a didergő éjszakát. Felébredsz megíratlan versek között, ahol tökéletlenséged része az egésznek. A térdedben rogyadozó otthontalanság billenőformaként erősít a tartalomra, és a rád száradt szavak, képek lecsorognak, egyszerűségük eggyé válik, végül leülepszik, mint anyád főzte, gőzölgő húsleves a terített asztalon. Papp Ákos (1965-)

Szamárfül egy füzetben Szavak, amik rólad szólnak Egyszemű tépett játékmackó Pillantás egy régi kalap alól Fogad mosolya egy nyári almában Tétova kérdést megelőző csend Kibukó sóhajod morzsája Tucatnyi pixel egy elbarnult fényképen Egy összetépett levél darabkája Micsoda hibbant munició Ezek hívtak, szerettek be Időtlen buborék világodba Egy belső príuszos kintről. Hangai B. Artúr (1947-)

Valami borzongás valami roppanás Valami rezdülés valami mozdulás Kékes víz alatti harang kondulás. Valami mesehang, valami libbenés Valami teremtés valami érkezés Mosoly atomnyi fénykocka révedés. Valami látható, valami képzelet Valami igazi valami révület Világbokor és valami szeretet. Valahol valami valóság valaki Valaha született szerelmes istenfi Valami megváltás valami igazi. Hangai B. Artúr (1947-)

És vannak mindig olyan percek, órák, olyan idő- s lélekjárási zónák, mikor az ember úgy véli, hiába kapaszkodik, süllyed vele világa, s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne, hiszen nem bűnöző, akinek szörnyű terhe nem engedheti, hogy a fejét fölemelje. És mégis, mégis, mintha térdepelne. És közben hallja: körben énekelnek, s nincs eleje, vége az énekeknek, s nincs szövege se, kottája se tán. Egy összeszokott kórus… vagy a szél? sziszeg, csikorog, suttog. Énekelnek. Mintha tojásból, recsegve kikelnek a hangok; dúrban, mollban kerepelnek, s mind egyről: hogy a cefre hogyan erjed. Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák, s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját – ezek a mi zászlóink, nézd csak: barna, szőke, fekete, vörös, hosszú, rövid, őszes… De mintha kevés volna e széptevés mára, mintha nem volna a skalpoknak ára, csak fújja őket, fújja a szél, fújja. Save Our Souls – hallod? – és S. O. S. újra. * Rátalálok-e még a helyes útra? A fű benőtte és a hó befútta. Virrasztó szellem...

Érezni már lombokon a rezgést, az ágtöveken csalfa fény matat, odacseppent madárdalok foltja ha felvillan az opál-ég alatt, minden tócsát boldogan kibélel, foszló selyem a téli félelem, csendes, lassú ébredés virágzik a fagy-gyötörte, morcos kérgeken. Kabát nélkül sétálnak az esték, a langyos meleg szembe jön velük, halkan cseppent bársony-álmú festék eltakarja a bámész hold-szeműt, a fagyos lét órái kiteltek, ágvégeken serken az irgalom, újjászülni reménykedő lelkek ott táncolnak a tavasz-színpadon.

Amikor éles késbe lépsz, és ömlik a véred, szúnyogok tapadnak rád rajokban, és zeng a véres fű rajongva, szédülsz, nem látsz a lombtól, s tüzel a június, tombol – érezted már, hogy édesül az élet, mikor a halál belekóstol? Kántor Péter (1949-2021)

illatozik a szenvedély a szó mágikus sejtelem sóvár az álom elkárhozol ha megkívánod Böszörményi Zoltán (1951-)

Deret virrasztó nagy fehérség, vacog a hold s a csillagok reszkető fényét jégvirággá pislogják lent az ablakok... Kormányos Sándor (1968-)

Kijárok a játszótérre. Szeptember van, még zöld a csend, Isten őszi remeklése. Magányosan egy hinta leng. Egy hinta leng magányosan, benne a drága Senki ül, arcán bánat, talán mosoly, de nem beszél csak senkiül. Hát akkor: senkiül egy hangot! Nézdel maga elé, mereng. Ne raboljátok el, harangok! És leng a csend hintája, leng. Utassy József (1941-2010)

egyszer volt hol nem volt volt egyszer de már nincs se a kert se a kút se a zsák se a kincs se a kard se a hős se a csúf se a nős se igaz se szegény se vigasz se remény se hegy se hegytető se hegyhen- gergető se béna se ügyes se kanga se füles se muris marabú se akit mar a bú se veled se velem se örök szerelem egyszer volt egyszer volt… se sárga gyalogút se fény se alagút se dia se fotó se dorka se totó se panda se grizli se élő se disney se dobrüj gyéduska se nyúl se jézuska se ózd se kolontár se kohn se kolompár se bécs se baracska se jófej halacska se óriás se mini se szakma se gimi egyedem begyedem se ingyen egyetem egyszer volt egyszer volt… se bajok se gondok se nacis vakondok se bú se vigasság se magyar igazság se híre se hamva se pogi se manna se szíved se szavad se bátor se szabad egyszer-volt de-már-nincs se a zsák se a kincs se ásó se kapa se anya se apa se bársony takaró se bögre kakaó föle se leve se se puszi se mese egyszer volt egyszer volt… Erdős Virág (1968-)

Vasárnap, egy grapefruitot eszek, egyház túloldalt, az Orosz Ortodox a nyugatnak. barnabőrű a keleti fajtából, nagy barna szemek néznek fel a Bibliából, majd vissza. egy kis piros és fekete Biblia, és ahogy olvassa, a lábai csak mozognak, mozognak, egy lassú, ritmusos táncot lejt, ahogy a Bibliát olvassa… hosszú, arany fülbevalók; 2 arany karkötő mindkét karon, és ez egy miniruha, gondolom én, az anyag körülöleli testét, a legfinomabb lenszálakból van az anyag, köröz erre, így, aztán arra, hosszú, aranyló lábai felhevülnek a napon… nincs menekülés a lényétől nincs vágy, hogy… a rádió szimfonikus zenét játszik, amit ő nem hallhat, de mozdulatai tökéletesen illeszkednek a szimfónia ritmusára… barna bőrű, barna bőrű ő Istenről olvas. én Isten vagyok. Farkas Kristóf Liliom fordítása Charles Bukowski (1920-1994)

a maradék is az egész része volt mint a gondolat melegébe fészkelt meztelen szó melyet most sem később sem már sohasem kell kimondani Böszörményi Zoltán (1951-)

kopogó szemekkel kutat át minden polcot. már megint nem tudja összerakni a napot. elgurultak azok az átkozott darabok, akár a könnycseppek, amik régen olyan könnyen előbuktak, vagy mint az utolsó százas a szekrény mögötti zugban. de nincs ereje előkotorni, hisz a szíve egyre veszettebbül ugrál, üres gyomra görcsbe rándul, ahogy a szobára köd települ. a betűk elmosódnak, a falak meg dőlnek-borulnak. támasztaná de súlyosan hajlik rá a nincsen. törött darabjaiból hiábavaló tervezni a napi mindent. az utolsó filterből összedobott teát szürcsöli. élvezni kellene gondolja, míg agyában zakatol, hogy megint csak vegetáló pók a falon, és a sarokban kesereg tovább a holnapon. de mégis hogy rakja majd ki a "napot", ha ismét elgurultak azok az átkozott darabok? Bara Anna (1949-)

Csodának vélt mulandó semmiség erősnek hitt de fellazuló láncok mint felfeslőben lévő varratok és porcelán-törékeny kis románcok a kirakat mindig többet mutat mint a valóság felpattogzó máza mert megragasztott kancsó e világ és üveg mögött porosodó váza Kapui Ágota (1955-2018)

a súlytalan időt dobozba zárom, benne egymásra olvadó emlékek: az illesztéseken lomhán szivárog át a rest idill, pocsolyát növeszt a padlón, felette testmeleg hallgatás, s mint köpönyegtelen, sprőd hús-szövet, elindulásra várok utcai légszomj: olajba mártott szivárványszag kormolja orromat, placcsog a mennybolt talpam alatt, az eső utáni mozdulatlan közben fodros fényt fröcsköl a lámpavas, holtpontjaim vonallá sűrűsödnek, tűzfalakra firkált félelmeim áznak: „itt jártam” de mi végre? Taizs Gergő (1984-)

Beszakadnak a lassú tölgyesek, mint egy vezércikk, magányos a táj, erdő mélyéről nézem az eget, sorok között is süllyed a határ, belátható lesz, minden, ami fáj, megírjuk a szép, régi verseket, s míg a lap alján köröz a madár, sírni vagy lőni egyaránt lehet, de éjjel apróhirdetéseket, csillagokat nyit fölénk a homály, költemény lesz, hogy csodák nincsenek, aki nem csügged, az hazatalál, s hogy a temetőkapun is az áll, nem fejeződött be, csak vége lett. Bertók László (1935-2020)

Egy fájdalmas dal kúszik felém valahonnan, de nem hang, hanem csak a fanyar illat, mely akkor régen …… mintha kikericset hordtál volna inged alatt abban a félhomályban, hol egymást karolva, akárha egy lábbal egyetlen ajakba forrva suhantunk tova az üres szobában s lehulló ruhám selyem-zizzenését a lila virágok mámora elnyomta. Most állok abban a régi illatban, magamat fél karral sután átfogva, mint kit ott hagytak tánc közben egyedül a keringő tömegben. B. Tomos Hajnal (1957-)

Midőn kerestük egymás kezét mi – földlakók hirtelen hétmilliárdnyian lettünk – – – szeretni már nem volt időnk…! Saitos Lajos (1947-)

Úgy kell nekünk a gravitáció mint éhségünket betöltő kenyér a józanság hogy újra összezúzzon ebnek a póráz lepkének tenyér kavicsnak tó selyemszalag a blúzon kulcsra zárt szombat kettétört idő innen a csend két térfél a világ úgy kell nekünk hogy a föld visszahúzzon ahogy az égnek kellenek a fák Kapui Ágota (1955-2018)

…pókként saját szívünkből magunk köré fonjuk tanyánkat. W. S. Szívemből szőtt fonálon lógok, mint pókfonálon, himbál egy éber álom. Nézlek, pókot fonálon, szívedből szőtt fonálon himbál egy éber álom. Kántor Péter (1949-2021)

A formátlan, a véghetetlen. Belepusztulok, míg mondatomat a végtelenből elrekesztem. Homokkal egy vödörnyi óceánt kerítek el a semmi ellen. Ez a viszonylagos öröklét ép ésszel elviselhetetlen. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Felhasítom az éjszakát, szivárogjon a képzelet ködborított égen át, hol végtelen híd fölött játékvonat zakatol, mindig csak jön, sosem érkezik, mint ahogy én sem tudtam megérkezni semmikor. Házunk udvarában mesekönyvből kitépett lapok, ottrekedt csínytevések, szélfútta lábnyomok között lépek, ahol indulás az érkezési oldalon, kerekeskút torkán rozsdás gyermekévek, lavórban ázott kocsmaillatok, apám pohárba fulladt napjai, málnaszörpillúziók, sörhabok, bezárt ajtók mögött mesék a konyhagőzben és sparheltre kozmált holnapok. Papp Ákos (1965-)

Végül úgy döntöttem emlékezni fogok nem hagyok el nem válogatok nem törlök el semmit legyen egész ahogy volt ahogy van ha reszketek ha beleremegek és összeomlok is a súlya alatt emlékezni fogok zuhogjon rakódjon dőljön rám minden ami volt ami van következzék a hattyúdal az összeomlás hattyú tánc. Danyi Zoltán (1972-)

Ha úgy vesszük, nem is kell hozzá sok: két ember, egy üveg bor, egy kis sajt, só, kenyér, egy szoba, ablak és ajtó, eső odakint, hosszú szálú eső, no meg persze cigaretta. De sok-sok estéből mégis egyszer-kétszer, ha bejön, mint nagy költők nagy versei. A többi előkészület, utószó, fejfájás, nevetőgörcs, nem lehet, de muszáj, túl sok, de nem elég. Kántor Péter (1949-2021)

Amikor a lét minden dimenziója a szeretet vásznára vetül, amikor a tudatalatti ismerős jeleket kódol a felejtés áramlataiba, amikor a hazugság megszégyenül a lélek labirintusaitól, amikor a megbocsátás rádöbben a lényegére, amikor az emlékezet tükröt tart a képmutatásnak, és ezek nemcsak jelmezek, akkor, csakis akkor higgy annak, aki lecsókolja maszkodat… és ha megfogja a kezed, tudni fogod, a másik álarc mögött ki lehet. Katzler Hilda (1954-)

Ha kimerülnek tartalékai, vergődik a test a lélek szerint, szeretne megint hasonlítani, régi tükörbe vigyázva tekint. Titkos utakon furcsán megszalad, árnyékát méri, fölágaskodik, elképzel égig érő falakat, és szomorú, amikor hazudik. Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat, lopva nézi a villanykapcsolót, parányi csillagokban megakad, s magyarázkodik, hogy csak álmodott. Példákat keres, s nem leli magát, hát az se, ez se, egy minta se jó, ha verset ír, a ríme nagykabát, de megijed, mert nem esik a hó. A lendület a kályháig viszi, ott bűntudata lesz, szégyenkezik, s mikor megpróbálja, már nem hiszi, hogy térdelve fölér a lélekig. Bertók László (1935–2020)

Aztán lehullnak a kövesedő napok, mint a házak fölött az októberi köd; már látszanak kész, pirostetős gondolatok, de a táj ott szétolvad a közeli fák mögött. Mint kaviccsal ijesztett madárraj indulok, sálként szorít a nikotinhiány. Ha eladhatnék mindent amit tudok, egy vacsorára sem lenne elég talán Szál gyufa súlyom - így vagyok nehéz, jószándékom maradékában élsz, tudod félek és hidd el, már unom. egy gombostűre szúrva él bennem a semmi, hát itt van, gyertek tessék körbemenni, megcsodálni üres hegedűtokom Simon Márton (1984-)

Faágra ül a sárga csönd, s míg himbálódzik odafönt, megringva hallgatja a nád, a besurranó víz dalát, felhőkbe mártózik az ég, valahol elveszett a kék, s az idő bandukol tovább, ott hagyva széllel rojtozott, – mit eltakart már a homok – kivehetetlen lábnyomát. Böröczki Mihály (1946-)

elengedem a fényt ujjaim közt folyóvizet levegőt fák árnyékát megbillent képeket szakadék fölé hajló virágillatot gyökérből font kötelet zuhanás közben maradást ajtókilincsen kezemet Papp Ákos (1965-)

Kötődéseimből olykor kilopózok, jólesik a szökés, és egyre jobban csinálom, hol egy kedves cetli, hol egy vizes lábnyom marad csak utánam. Gyűjtőknek ez fontos, tudom – évekig őriztem egy nincsnek minden jelét. Ezért mondom: ha vársz, szárítsd fel a lábnyomot, a cetlit hagyd elégni – ha hiányommal nem vagyok ott, lesz hely visszatérni. Major Petra (1983-)

és akkor megállok mert nem tudom merre kell mennem az utak már nem mutatnak semmi célt semerre semmi se erdők se tengerek se otthonok visszanézek látom körben minden ugyanaz se indulás se cél nézek az égre képtelen vagyok odaképzelni istent rég kihúztuk a listákról egymást és ezredszerre is leszögezem az egyetlen vagyok kalapács emlékét zengő üllőacél hittem jöttömbe a világ belerengett de elrezeg a hang az üres csarnokokból s a sarkokban a pókok éhen döglenek hallom a vasoszlopokról sír a rozsda hegyikristály-tiszta rend a kimondhatatlan bizonyosság mikor anyám ölébe vett visszanézek mindenhol minden ugyanaz érzem az ölmeleget fülemben kalapácsok szimfóniája hogy kiszolgált hetven tél tavasz végül mind egyedül leszünk az úton ilyentájt illene okosnak lenni de nyakamra tekeredik a csönd értelmét veszi a szónak Birtalan Ferenc (1945-2018) Simon Péter alkotása

Az elsőt szerettem őszintén, tisztán, a másodikról hittem, hogy bennem ő is, hisz tán. A harmadik volt az első tévedésem, a negyedik tömítés fájó lélekrésen, az ötödik belém mart és én megmérgeztem, a hatodikhoz csak úgy megérkeztem. hatszor szerettem és hatszor haltam, egész életemben magamban nyaraltam. A hetedik. Hit. Temploma a mának. Elfogadom őt utolsó imámnak. Ernst Ferenc (1969-2023)

a lombok között szél zihál és tépett szárnyú angyalok reszketve súgnak új imákat: – Törvényt Urunk! Törvényt, erőt, hogy lerázhassuk unt igánkat! a lombok között szél zihál, a porban rongy plakátok úsznak, jajong már, ki tévútra tévedt, bocsánatáért esd az Úrnak: – Látod Urunk, velünk kiszúrtak. a lombok között szél zihál, nagy förgeteg lehet belőle, ma még csak halk a jaj, nyögés, de orkán lehet már jövőre. – De mondd, kinek megy rá a bőre? Kamarás Klára (1932-2022)

Elsuttyant ez a nyár, a csősz ősz szele jár, s őrizi, mint az ég gyümölcsfák örömét, felhőkbe bújt a Nap, fényei alszanak, új évszak jön elő, kilyukad az idő, s bár gyógyul, mint a seb, egy nyárral kevesebb. Böröczki Mihály (1946-)

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit? A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák… Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit, s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák. Elég idült idill ez, még hogyha idill is. A szíved az enyémmel nem kompatibilis. Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem. Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen. De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja, és elválásaink megannyi kis patakja a visszaérkezés tavába fut be, lásd. Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek. Mert nem szerettem én még senkit így előtted, és nem tudok utánad szeretni senki mást. Varró Dániel (1977-)

Nevezzük alkonyatnak, mondtad, és nekem nem volt ellenvetésem. Legyen ez a világ pereme. Tettem hozzá egy kicsivel később, és te elmosolyodtál. Így vettük lépésről lépésre birtokba a tájat, alkonyatkor, a világ peremén. Kollár Dávid (1993-)

''Noha a dolgok menete továbbra is előrehalad, ámde nem emelkedik. ''                                                                                                 Peter Sloterdijk mint egy vízzel telt pohárban a napfogyatkozás a dominancia egzakt mivel egyedül áll de az akadályoztatás konstans nincs lejárati idő talán egyszer a mulandóság kihátrál az összes konstellációból csak a szubsztancia marad mint minden formát kitöltő folyadék originális archívum lesz egyelőre ilyen nincs az idő mégiscsak kiterjeszti szárnyait újra és újra a dolgokra és elrontja a szerző és a néző egymástól várja a napfelkeltét – ölelkeznek a tekintetek és minden nap újjászületik egy találkozás más egyébbel nem szolgálhat a ...

Hársfák karjai között költözött közénk az ősz. Egy fényes reggelen a fényeken túlról érkezett, s mi néztük ámulón túl mulandón végzetünk, míg szívünk zegzugos szobáiból hangtalan suhant tova végtelen időnk véges augusztusa. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Változatlan váz cicomái. Jég és aszály közt játszi évszak, zárka falán elképzelt hézag. Elfeketedő cikázás. Poros húrokról nem vélt zengés, holdfénybe fagyasztott lézengés. Petri György (1943-2000)

Elenged, és érintései tűnt nyomaiból mégegyszer megteremt: úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz. Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna, elhúzódva a héjtól, befelé. Mije maradhatsz? annak, ami már nem is a rajtad át való menekvést, de a legbelső pontot keresi ami belőled még elérhető, hol sugározni kezdhet, mert egyetlen, s csak önmagához ér, ami övé –: Égbolt kerül közéd s közé. De ha nem az ő égbolton túlija maradsz még így is, mi vagy? – ahol a nem-mulás szive hirtelen kihagy? anyaghiba? – miben? Tandori Dezső (1938-2019)

Úgy ülünk itt a koraőszi este levegő-vitrinébe zárva, mint egy szikla, mint egy papírlap, oly súlytalanúl és oly súlyosan, ahogyan csak szék támlája vagy dákó fölött kézelő fehérlik. Pilinszky János (1921-1981)

– … mindig és mindig: bűnökben édesült, iramult napok habjaiban fuldokló emberek, egy szalmaszállal, tudjátok-e? talán a menthetetlent mentitek. – … kívül és belül: poklosan örvényült, háborult világ, de a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ! Nagy Gáspár (1949-2007)

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok. A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik. Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham, remény fel nem frissíti! Mintha minden nap tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit. Pedig bizonyisten dehogy. Fekete Anna (1989-)

„Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan.” (Hamvas Béla) aznap is száraz fehéret ittunk – szem előtt tartva a hamvasi borfilozófiát – könnyűvé tette a lelkedet nevetve mondtad: átutazónak születtél s mikor a sokadik pohár után bennünk tanyát ütött a hallgatás és hazaindultunk – te csaltál: s örökre el azóta minden sarkon lecsap rám a csönd arcomba gyűri a pincedohos levegőt s éjszakánként ha kásásan vibrál a képernyő újra élem azt a behegesedett álmot tudom most is súgni próbálsz nekem mintha együtt leltároznánk az emlékeket pedig csak számon tartalak – ennyi az egész… Oláh András (1959-)

átírom a halhatatlanságba ezt a kertet ahol mézszínű lombnyoszolyán részeg méhek hevernek és titkos találkák után reggelig remeg a kokárdavirág sziromajka rózsák elkésett bimbói gyors csókcsatákba fúlnak irigykedve berreg fölöttük a szitakötő-idő átírom a halhatatlanságba ezt a japán pillangóvirágot mert megszerette a magyar földet hálából minden éjjel átváltoztatja rózsaszínű szirmait eleven lepkékké tikkadt szellő hátán vitorláznak aztán két csiga nyálának fényes sínpárja között bukdácsolnak amíg a hajnal visszavarázsolja őket a valóságba Pethes Mária (1955-)

egyik nap vártam rád de nem jöttél egy másik nap láttalak de nem köszöntél harmadnap rám köptél és megütöttél de az este mikor lement a nap mellém feküdtél megcsókoltál és azóta az este óta minden éjjel arról álmodom hogy másnap korábban megy le a nap Vecsei H. Miklós (1992-)

Fejünkre tapodták a múltat, Hanem a jövő csak megérik, Dudvából föl a magas égig, Mely ízes gyümölcsű embert hirdet. Már izmainkká lett a szándék, Tél-túl a szemek már nem sírnak S volt-göthös anyák szerelmes pírnak A napot kendőzik magukra. Szándékoló, roppant kohókból Már ömlik a vas okos formába S nótás acél zeng majd, hol máma És tegnap aranyat imádkoztak. Az átkok már elátkozódtak, A vér elvérzett, széjjelmarva, És elrothadt gonosz hatalma A gyümölcsdögvesztő rothadásnak. Ide újra a szeretet jön S gonoszok vége nyögi jöttét, Nem mint eddig, hogy leütötték S a jókat áldozták eléje. Ide újra a szeretet jön S mindenkinek fakad bocsánat, De addig jaj, kik látva látnak S a vaknak nem adnak szemükből! József Attila (1905-1937)

Szeretnék már szeretni, hogy lényed megtanuljam, én lennék a kisujjad, és mondanád: kisujjam. Szeretnék nem szeretni, mint macska, heverészni, magam sétálni menni, s hogy merre, meg se nézni. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

moss át könnyeidben és engedd, hogy szeresselek hiányzol, ha mással vagy egyedül, el leszek - nem kell szerelmed, csak legyél velem, hogy lássalak bárcsak letérdelhetnék melléd és halhatnám álmaid gyötrelmes imáit és néma szenvedésed minden szavát és csöszörgését bárcsak tudnám mi után könyörögsz csendes Istenednek szerelmem, s mely vágyak szélén sírod ki emlékeinket dohányod füstjében. Vecsei H. Miklós (1992-)

Már régóta nem történt semmi, ahogy akkor sem. Ültél az asztalnál, semmiségekről beszélgettünk, míg én… a tűzhelynél álltam, és egy lábasban kavargattam a kávét, ugyanis elromlott a kávéfőző. Figyelnem kellett erősen. Ilyenkor hosszú időn át nem történik semmi, aztán egyszer csak hirtelen megindul a barna folyadék és kitör a lábasból. Erre vártam, és nem vettem le a szemem az edényről. „Elköltözöm” — talán ezt mondtad, és én odakaptam a fejem, de te akkor már lehajtott fejjel szívtad a cigarettádat. Mire visszafordultam, a kávé kifutott, és hangos sercenéssel eloltotta a lángot. András László (1966-)

Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól-hajnalig emelve és ledöntve lapjait? Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? S ki merészel a csukott könyv leveles sürüjében, ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel? És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehúnyja, és leborúlnak minden angyalok, és elsötétűl minden kreatúra? A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet. 1961 Pilinszky János (1921-1981)

Már csak azt a jövő időt kivánom, ami elmúlt. Ne legyen több pillanatom, ami előtte nem volt. Feledhessen, ami leszek. Az legyen, ami nélkül. S én – mint aki félrehajol egy teljes térnyi szélből – Tandori Dezső (1938-2019)

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ős Radnóti Miklós (1909-1944)

Azon a reggelen a nap visszaesett a felhők zsebébe minden csendes lett és szürke egy csíkos házú csiga himbálódzott a fűszálon és a mágus csak ült a kopaszágú fa alatt azt mondta igen aztán hogy nem ő volt az egyetlen aki nem kérdezett azon a reggelen mikor mindenki más igen s amikor ősz volt vagy tél és a nap visszaesett a felhők zsebébe. Boda Magdolna (1956-)

Két ember beszél. Inkább a szemük. Két csónak egymáshoz kiköt. A másik városában idegen nyelven beszél az egyik, társalognak. Egyformán hullámzik a víz, egyformán ing a csónak, Aztán a testük. Még idegenek. Eloldódnak, szabad. Többet nem látják egymást. Levelekben esszékérdések, naplóválaszok. A vízben külön-külön tükröződnek. Mesterházi Mónika (1967-)

benned zsugorodva összeérnek felolvadnak a didergő érvek szétteríti kint a reggel a fényt jégvirág-tüskés ablak ad reményt foghíjas utcán részeg szél sziszeg csontra vetkőzteti álmod a hideg gyarló magányod iszonyodva retten maradsz önkéntes házi-őrizetben vérszegény közöny űzi a telet – véled a halál rázott most kezet Oláh András (1959-)

hozzám siettél mikor az alacsony ég váratlan rád zuhant s monoton sustorgássá torzította a hangokat elnéptelenedett az utca az aszfalton szürke ár hömpölygött-dagadt szaporán robbantak a rövid életű kráterek füstölt az ég fulladoztak a házfalak egy-egy redőnyös ablak felriadt s bádogcsatornák köpdösték habzó tajtékukat egy kapualjban vacogtál arcodon isten könnye ragyogott s a neonreklámok hullámzó fénye csent rá szikrázó szivárványokat Oláh András (1959-)

Megírlak majd, ha meg tudom fogalmazni a hűs szelet, napban felizzó hajnalon ahogy a csendes levelek közül kacéran rám nevet, megírlak majd, a fény mögött ha láthatom mélységeit, szivárványívbe öltözött játéka többé nem vakít, feladja izzó titkait, megírlak majd, ha nyári éj vásznán kacsintó csillagok közé többé nem hív a mély, fényükből már nem olvasok puhán simító holnapot, megírlak majd, ha csepp eső útját járva az üvegen fut, kerül, s a vonzerő fogalmába zárt értelem nem lesz csak száradó jelen, megírlak majd, ha szirmokon színt látok és matériát megrezdülni ha átfogom, és két kezem nem éri át amit ölelni megtalált, megírlak majd, a részletek száraz sorába bújtatom felismerni vélt lényedet száz teli karcolt oldalon. S már nem lesz miért elmondanom Hepp Béla (1961-)

Talányos jegyzetek közt babrál, hajlékot keresgél legalább a mozdulatainak. Egy bontatlan ajándékból a csomagolást tartja meg. Álma újszülött szavakat hozott, reggel fényesre nyalta őket az anyanyelv. Lesétál a partra, mintha nem volna más választása, és látja, hogy dagály és apály egyszerre érkeznek, előbb eltüntetik, aztán mégis itt hagyják egymás nyomait. Egy versben azt olvasta nemrég, hogy cukornádtetőket olvaszt az eső, édes árvízbe fúlnak a szomorú trópusok. Szerinte így kéne folytatódnia: „Miért lehet az ember saját szívében is hajléktalan, s ha néha eltéved ismerős utcákon, hogyan találhat ismeretlen városokban is haza?” Filip Tamás (1960-)

Újra belecsodálkozom. Régen még lassú volt, mint egy komótos óceánjáró. Már akkor remegtek a partfalak, ha óvatosan, fénylő pompájában kibontakozott a várakozásból. Elég volt gondolni rá, meg se kellett pillantanod. Új nap, új birodalom. De ma már csak egy villanás. Mintha egy szerteszét kínlódott ölelésben megfordulnál a pamlagon. Vagy elhúznád a függönyt, megbabrálnád a távirányítót. Világosodik – no igen, mi mást tehetne? – Elsápad az ég szégyenében. Fekete Anna (1989-)

Már végleg téged hordlak a szememben, Mióta abszurd angyalként előttem Ezen a foszló, végtelen napon Megjelentél, hogy – ma már jól tudom – Kiments a végső némaságból engem. Hurcolnak hullámos vizek, Énünkből kék forrás ered; Ki tudja, milyen part a szerelem? Én nem gyújtogató szemed, Nem is bronzszobor testedet: Homlokodon a ráncot szeretem. Mint a dió, magamba kövesedtem, Az életem csupán irodalom – Nézlek belül, s nincs más mit mondanom Latinul akár, vagy dal-keresetlen: Már végleg téged hordlak a szememben. Imre Flóra (1961-)

Elszöktek ajkunkról a legszebb szavak; szeretni úgyis csak csendben szabad. Nem kell a szó, a vallomás, jó ez a meghitt némaság, mikor a legszebb gondolat borzongva életre kél! Ragyog a pillanat … Igen! Szeretni így szabad: törékeny hallgatásban összeforrt ajkunk bársonyában csupán a csend marad: szökik a pillanat, elszöknek ajkunkról is a legszebb szavak. Gősi Vali (1954-)

Az erdő fái királyi közönnyel tűrik sorsukat. Nem vándorolnak el, ha szűk a hely. Kemények ők, akár az öntudat. Az ember lába gyors, s örökké szebb hazát keres. A fák tudják, hogy nem érdemes: nagyobb a Sors. Berczeli Anzelm Károly (1904-1982)

És akkor, esni kezdett, hajad fölé emelt kezeiden elsiratta magát a természet, bár nem néztél fel, talpadig engedted a közelséget, míg az esőillat, egyre, egyre csak körbelengett. Dienes Tibor (1953-)

lett köztünk egy terc még áthidalható? három hang az semmi kiénekelhető csak a félhangok csak a félhangok ne volnának fekete lyukak öt hangot már nem tudok hozzád intonálni Rémán Zsófi (1991-)

Emlékszem milyen meghittek voltak a hajdanvolt tejeskávé illatú tavaszi hajnalok anyám arcán mennyei boldogságmosolyok a konyhában frissen sült kalács illatozott olyan volt minden reggel mint a legszentebb ünnepnapok A házat melegen ölelte a március-szülte verőfény a harmatos kertben kényesen bókoltak a korán ébredő nárciszok és talán titkos szenvedélyükről faggatták irigyen egymást mint vágyakozó kíváncsi asszonyok míg a gyöngyházfényű kikelet akár egy tágra zárt csigaház halaszthatatlan csöndragyogásban kinyílt és újjászületett benne a szerelem Gősi Vali (1954-)

Alkonyatkor elenyésző tornyok, fehér tornácok, romos boltívek, a megsemmisülés és a tenger közt fehéren villámló madarak. Köveit kéz nem érintette. Ki mászna meg egy sziklaszirtet az Égei-tengeren? Csak néha bukkan fel, mikor az utazástól kábán, éhesen, a kezedben szorongatott langyos üdítővel megkérdezed: miért velem történik ez? A szerelem városa. Elérhetetlen, de csonkán is milyen tökéletes. Fekete Anna (1989-)

törékeny vagy akár a tengerhomokkal töltött üvegpohár a polcon s érinthetetlen mint a kiürített lakás csöndje – gyűrött alig olvasható leveleink mélyére menekülsz ahol már csak magaddal perelhetsz s bennem is sérülten vesztegelsz mint kiszáradt fa kérgén a repedés Oláh András (1959-)

Micsoda éjszaka! Belezuhant a hold a tó vizébe, s ezer csillag-csepp fröccsen rám a tücskös őszi éjben.  1962 Utassy József (1941-2010)

Azt hiszem, túl messzire ültettek minket egymástól. Hogy együtt nőttünk fel, de mégsem nőttünk akkorára, hogy elérjük egymást. Minden nap találkoztak az árnyékaink, és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg beléd kapaszkodni, egy bonyolult lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem, mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk, és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok. Cirok Szabó István (1995-)

valami van mostanában szürkébb eső esik a fák térdig süllyednek a sárba hajukban rőt fénynyaláb a napszállta mintha égne minden bolond őrült éjszaka mintha nem érne révbe a reggel csak félbeszakadna mintha nem lenne teljes világosság csak felismerhetetlen félhomály a fák lángos haját dobálják a szeptemberi tébolydák valaki ül szemközt a dombon és kitartóan nézi a fák levetve a lombot a fényeket is szétrepesztik. Murányi Zita (1982-)

Kihalt a csend, hiába dörömböl kapuján az est lélegzete, a hold épp a csillagokkal flörtöl, hulltukból csöppnyi fényt mentene, mitől a sötétség gyúlna lángra, mutatva a semmi hol lakik, és a szálló csend alá beállva csak beburkolóznék nyakamig. Állnék, mint ki idegenbe tévedt, – a világ egy apró fénysziget – s ha a sötét már végleg elvérzett, rajzolnék csendben egy fényszívet.

Mai vonásaid függönye mögé lesek. Játékos arcod éveim lejtőjén hol felém jön, hol búcsúzik, olvadó hó nedves szellője ér el, gyöngyvirág, orgona, rezeda tavasza magasba emel. Egykori hajad halk illata becézve elém leng. A teremtő emlékezet megszakad, eltűnik, forgat, és táncolva visszavisz. Enyém vagy, – mégis idegen. Piano és forte szagok kavarognak, nehéz liliom adja át magát a szomjas légnek, a régi nyár lobogni kíván, vad keleti aromák kergetnek, ízed szétárad számban, ismeretlen balzsamok, füstölők párája lesz mind. Ami volt, ennyi lett? Égő szemedet érzem éber kínnal magamon, fiatal alakod lankás tájain bolyongok. Jázmin hímezi bőrödet. Nedveid mintha tömjénszellőn szállnának . [1] Egykori évek zenéje vajon hová tűnt? Feltámad eleven éhségem, felfújt büszkeségem szabadulni kíván, ujjaim kérő igéket súgnak, sugárzó öled vakít, illat illatnak, test testnek válaszol… …De jaj, halkul a szél, alkonyul a könnyű pillanat, színtelen, egymást szelő vonalak ütközője lesz minden mozdulat. S...

A szenvedély, mondod. Hogy otthagyok egy hajszálat a párnádon, a lélegzetemet a virágok között, hogy aláhúzok egy mondatot, amit csak húsz év múlva olvashatsz el… Pedig csak elejtettelek. És most sóvárogva, irigyen megjelöllek a nevemmel. Egyetlen hajszállal, egy verssorral vagy a lélegzetemmel. Hogy nekem élj, de sohasem énvelem. Fekete Anna (1989-)

Valami különös csend feszül fölénk, sóhajos, igéző várakozás, s mint harsány, újszülött beteljesedés, elborít mindent a bíbor ragyogás. Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre, fölrázva hosszan álmodók hadát, múlik az árvák néma szenvedése: balzsam az éteri hajnalhasadás. Vedli a szürkület árnyék-ruháját, omlik a földre a fényüzenet, enyhül a kín, ahogy árad az áldás, az ünnepre virradó világ felett. Pünkösd elé - szüleim emlékére Gősi Vali (1954-)

Sakkozni tanítanak a napok. Fekete-fehér táblán lépked az idő, kiszámítható minden mozdulat. Taktikázó, néma titkok rejtik részvalóságunk egyenetlen görbületeit. Eláll a szó, a csend. Megalkuvó hiányba temetkezik a vágy, szomorúságba hajló éjeket ragyognak át az égi fények. Ígérettelen törekvésbe bújt békességre hangol az elme. Ez Isten, s ember kegyelme. Fekete-fehér és igen-nem, mind egymásba botló rend. Törvényt szentesítő akarat. Ilyenek vagyunk mi mind: csak sakkozunk tudat alatt. Arany-Tóth Katalin (1966-)

elfáradtak a birtokos esetben fogalmazott történetek az időt kikezdték a hiányjelek változásokról sziszegett a szél amik sosem következtek be a nap koordinátavonalakat húzott a kert füvére hirtelen megöregedtek a partner nélkül maradt meggyfák a tánciskolában álmunkban közeledtünk egymás felé és a másik tudta nélkül a vég ellen kibúvót kerestünk: még- egyszer-utoljára az égen kirajzolódott egy arc te az enyémet láttad benne én a tiédet heves szívdobogást kapott a Tó elmosódtak a színek a szivárvány hídján alatta összehúzták magukat a hajók a csend zátonya fölött kígyózott illatod megrészegültek tőle és össze-vissza- futkostak a hangyák talán eső lesz suttogtam és fogaim között csikorgott a neved Pethes Mária (1955-)

Hommage á WS Ha gyermek lennék, kislegény, hogy álmodoznék rólad én… Csillagos, holdas éjeken csak hevernék a kert füvén. S ez jó lenne nekem. Ha kutya lennék, csatakos, várnám, hogy a négyes-hatos meghozzon végre, féktelen örömre lennék hajlamos. S ez jó lenne nekem. Ha virág lennék, és lila, nem nyújtózkodnék mindig a fény felé, lennék fénytelen, sötét hajadban pántlika. S ez jó lenne nekem. Gyermek vagyok és kiskutya, virág is vagyok, mert csupa elkezdett szó az életem. És álombeli álruha. Jaj, irgalmazz nekem!

fakuló fényképen születik újjá tűnt mosolyod a régi kertben állsz a szelíden lehajló megcsontosodott törzsű fák között és ez a mosoly felülírja az örökül hagyott bánatot a lombokon átsuhannak itt felejtett múlhatatlan tegnapok a néma házban élni kezdenek rég-volt gyönyörű dallamok a mennybolt kristályüvegén tükröződő végtelen hajnal felragyog újra megcsillannak a régóta fénytelen vaksi ablakok és a felhők fölött szemben a pirkadó Nappal hirtelen feltűnik egy álomszép angyal majd elsuhan könnyedén örökkévaló szép mosolyoddal Gősi Vali (1954-)

Eltűnt a hegy, eltűnt a kerted Virágaid hiába lihegték a szerelem illatát. A fák suttogták, nincs tovább Most ismét a magány Csak a mosolyod emléke üldöz Kezed már el nem érhetem Ott maradt minden a hegyen Amiről azt hittem, szerelem Hamary Dénes (1958-)

minden reggel úgy ébredsz elveszíted az álmodat valami amit megfoghatsz az a fél pár lyukas zokni az éjszaka abba is belebújt az ég széle vagy a szekrényhez koccanó sarkad a legmázsásabb bútordarab a száj ahonnan elköltöztek a szavak az űr aminek odaadhatod magad minden reggel úgy ébredsz a fény vagy amit sötétségben hagysz a világosság a paplan alatt és odafönt a nap mintha isten is visszadobta volna az aranyhalat. Murányi Zita (1982-)

Amikor rám adtad ma a délutánt, megéreztem, hogy összetartozásunk már végleges. Kockás pléded alatt az erek és indák összefonták legapróbb lélegzésünket is. Ha társast kellene játszanunk, én biztosan a kirakóst választanám. Mint Katyusa babát, kiraknálak magamból – hogy aztán rád teríthessem az éjszakát. Bánfai Zsolt (1965-)

hozzád utazom ismét újra és újra ezt megteszem – te – ki nekem vadon nőtt virág lettél és voltál szép holdfényszerenád hajadban hajnali harmat gyöngye hevert alá és alápergett elborítva maga alá gyűrt tested köré tekert Szente B. Levente (1972-)

A levelek suttogva mormolják az igéket. A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének! Egy törzs a villámlástól megreccsen. Az öreg fa kidől. Siratja a tó csendben. A parton halat eszik a sirály. A szél a lombbal szóba áll. S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd. Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét! Nemcsak virágokból áll a nép. De legalább szombatunk ne zúzza szét! S beszippantja a hálaadást az ég. Az elme álmos: elég! S a fűben egy árny a csigaházra lép. A kamrában megnyikordul a törött szekrény. Bezárkózott a szépségeszmény. Kántor Zsolt (1958-2023)

iszapba fúrt fejű részeg fatörzs fuldoklik a vízben félénk alázattal kutatom arcod melegét csillagokat szimatolsz fáradt hullámok loccsannak a partnak – tenyerem álma vagy Oláh András (1959-)

eláll a szél kisimul a fodrozódó vízfelszín a mozdulatlan tavon felbomlik az őszi fény varázslata megfejthetetlen betűk jelek képek formák szállnak hullámzó alakzatban a nemlét minden irányába Sztojcsev Szvetoszláv (1959-)

összefáradunk, rövidülő éjszakák kurta takaróját magunkra húzva, derékfájósan forgolódunk, hogy a másnapok halvány ígéreteivel továbbmenjünk a megjelölt úton, de már nem hisszük, hogy a fénylő kavics aranyrög, csak áldjuk a napsugarat, ami megcsillogtatja, és egyre kevesebb igényünk támad cirkalmas illúziókra, egymás kezét fogják szavaink, mindegy kié az utolsó, más íze lesz a hallgatásnak, és a fontosságok új rendbe sorolódnak, mikor bölcsülünk majd életünk alkonyán.

Már távolodik, csitul, és csukódik, a többihez, a múltba berakódik… Öntörvényű. Visszajön, majd ellebeg Szeme, gondolata hol van, hol mereng? Hitek? Tagadások? – valóság: a csend… Rög koppan, magába zár e rend… – fülbevaló, rubinja, csillogása tán anyám emlékét magába zárta, vagy az a díszgomb, apám ingujjából, elmondhatná, miről hallgat a távol… nagyanyám melltűje, benne ametiszt (ma ki tűzne fel ily régi, ósdi díszt?…) – barátnőm* ujján piros köves gyűrű, az egyre fogyó, kicsinyke kis kezen… … a lélegzet kihagy, a sóhaj sűrű… szállni vágyik; a hajnal már odafenn várja ózonkék palettát kínálva: fesse meg az ez világot; s kiválva, s nehézségi erőn túli rendszeren ecsetje átsuhan földön, egeken… Csitul, távolodik, lassan csukódik, a többihez, a múlthoz lerakódik… Vissza-visszatér, álommal ellebeg, és marad a csend, a csend, a csend…. Fetykó Judit (1956-)

valahogy minden elszalad a perc a szó a csonka pad a hangulat még kint ülünk a gitárszólam szétterül valahogy minden megharap befejezetlen szóragacs egy régi sóhaj itt lebeg etetgeti a perceket valahogy minden megmarad a múlt a mára felszalad megölelem mint régi fát sorsunk évgyűrűt fabrikál Jóbi Annamária (1977-)

Nem kell, hogy az ember bevallja. Belül mindenki egyedül van, akár az imából kiforduló arca; tétova – és olyannyira gyámoltalan. Elől a megváltás némasága, mögöttünk a fájdalom evez. Mosolyod kövekbe mártod – gyönge vagy. Ajkaidra kavicseső permetez. Én nem érzem a létet tehernek, csak néhány sziklát hordok vállamon. Ha letettem, lépj ki velem majd a fényre – balga lenne az üdvösséget egymagam eljátszanom. Bánfai Zsolt (1965-)

Ha már csak halványan élnek a fahéjillatú, vége-nincs, beszédes mosolyoktól fényes, világmegváltó esték, mikor még végérvényesnek hitt kiábrándulásaink sem tudtak lehúzni az agyagos földig, és makulátlan, félszeg gyermeki tisztasággal vallottuk meg a fenyőillatban, az ünnepi asztal körött, csalódásainkon át is megérlelődött, újjászülető szerelmeink, hazugságaink legfeljebb apró, kegyes füllentések, könnyű röptű valótlanságok voltak, mint az elhulló tűlevél, ha fölkapja a fenyőfa alól és széthordja a játszi szél, ha legbelül már csak a végeérhetetlen, némaság beszél akkor sötét hamisságaink kilátszanak majd a fehér csend alól, ráeszmélünk, hogy ez már nem az igazi ünnep, nem az a meghitt jászol-meleg, inkább valami megmásíthatatlan végveszély, hogy a csípős gyantaillatban lángra kap és hamuvá ég a szeretet.   Gősi Vali (1954-)

Sétálj. Énekelj. Olvass gyógyító fényt. Hársfák szemébe nézz. Aludj. Imádkozz. Simogasd árnyad elevenné. Vagy hagyd a mélypontot szikrázni föl – s kihunyni. Baráti körben kávé, bor és angyal titka a múlás. Benned a titok; érted lett éggé a kék. Bárki vagy. Halmai Tamás (1975-)

A költőietlenség lírai alakzatai A magány kihunyása. Ahogy odateszed a kezem egy bársonyos felületre. Ami a bőröd. S a tenyeremmel érzem a lüktetést. A szíved dobogását. A pulzusod. Érzékelem az apró pihéket. Ujjbegyek találkoznak szőke szőrszálakkal. Megborzong az elme. A hátamon szaladgál egy metafora. A leglágyabb lélek vagy. Akivel valaha találkoztam. Szempilla-személy. Akinek fontosabb az autentikus lelassulás. Mint az instant erotika. Meg a forróság. Éjszakára leveszed a gyűrűd. Cseng-bong a műgond. Ahogy a fémkarika az üvegtálban megperdül. Felkavarodik egy ujjnyi térfélen az élő por. Kántor Zsolt (1958-2023)  

(1. kinek a lelke) az álmokat hátára veszi az éjszaka s az ébrenlét roncsoló zátonyai közt navigálja a megnyíló múlt felé botladoznak a percek mintha a sziklákról visszahátráló hullámok zokognának s én rettegek: reggelente kinek a lelke ébred bennem… (2. zsarolva) benned semmivé lettem – egy vágy adósaként itt maradsz mégis közted és köztem (3. hiány) várok kiszolgáltatottan: sorsunk magára hagyva vágyaink pusztulóban szívre szív alig dobban fogoly vagyok hiányodban (4. lehet-e) lehet-e újrakezdeni a tilalom és a véletlenek borzongató örvényén átkelve semmivé szűkíteni a teret egyensúlyozni tegnapok között fekete kabátban sértődékenyen s eljutni oda ahol te vagy az utolsó – az egyetlen (5. félresikerült varázslat) bedeszkázzuk a réseket – magányosak vagyunk mint újságpapíron az apróhirdetés Oláh András (1959-)

alkony, lágyuló színek: vérszín bogáncsot ráz az őszi szél gyönyörű mosoly holdezüstben táncoló lány nyírfakörben Isten kigyújtott színei közt a réten hallom a szíved Botos Ferenc (1949-)

összepakolom az életem, mint egy bőröndöt a hosszú utazás előtt, és megint nem tudom, hogy a fontos dolgok kimaradnak, hogy hiányoznak majd a jelentéktelennek tűnő délutánok, amikor nem történt semmi, csak hazajöttél még, a szótlan csendek, amik őrizték a hallgatás aranyát, és mi felelőtlen tékozoltuk vagyonunk, nem számítva az ínségre, nem mondom, hogy bőven van helyem, annyi feleslegest rámoltam bele, és egyre szűkebb ez a koffer, de most, hogy mennem kell, én mégis téged kérnélek meg, segíts vinnem tovább.

Lélegzet-mély tekintetbe fúrta magát a csend. Szelíd dallamú minden szó, festménnyé csapódnak a falakon. Ujjaink ujjakon sétálnak, kitapintható a bizsergés. Ketten a párnapuha-létben, visszhangzik a júliusi eső, a benne táncoló kacajjal. Most érkezik valami, félénk sugallat talán; maradni akar. Egy lendület után szusszan, nem indul el. Elhalkulnak a visszhangok, csók-üzenet, karfonat, újszülött béke. Gódza Csilla (2000-)

csak a befejezetlen dolgok fájnak s a megválaszolatlan kérdések tárnak kaput a kínzó hiánynak csak a végig nem élt érzések kísértenek a képzelt erények szépítik a képet és túlzó álmokba csomagolják a betöltetlen vágyak végtelenül csak a meg nem értett gondolat köröz a megfejtetlen titok ösztönöz ha a pontot ki nem tettük félbemaradt mondatainkat nem feledjük visszhangoznak zaklatottan bennünk vádló hangjukra rezgünk csak a megold(hat)atlan feladat vonz gyengeségünk erővé feszítjük s ha utunkat kudarccal kövezzük találékony türelemmel mindig újrakezdjük a folydogáló idővel felvesszük a harcot mert amit Isten elmulasztott tökéletessé törekszünk tenni a világot megváltani vagy megváltoztatni befejezni nem csak abbahagyni lehet ha a valótlannak tűnő élet letelt ez a csapda zár minket magába ezért éljük nyugtalanul vibrálva kristály-csillogású létünk lapjait a semmibe pergő napjait folyton szólongatnak hívnak befejezetlen dolgaink szorítanak kapkodó sietség satujába a befejezés kétségbeeset...

ha eljönnél nem tudom mit mondanék neked leírhatatlan reménytelen az élet itt káosz és sötétség ma a világ ura és valami könyörgő halálhangú erőtlen tavasz-szonáta az újjászületés dala s ha rám zuhan néha hirtelen a fénytelen éjszaka álmodom veled de hajnalra széthull az álom is halványul szép örök-mosolyod és hiába suttogom a távolodó fénybe szeretlek nincs válasz soha de másnap éjjel újra álmodom és levelet írok neked csak pár szót rövid mondatot amilyet te is írtál néha „ma nem történt semmi velem utóirat: szeretlek” álmodom veled Gősi Vali (1954-)