Lélekszirteken

megkérdezed marad-e idő magamra közömbös ajakbiggyesztés – első pillanatra aztán arra gondolok mi más lehetnék mint dolgaim összessége szalmakazalban szalma írnám de ez már régészeti megszólalás s a hosszú hallgatás után megilletődve állok hát csakugyan eszedbe jutottam ha nálad tél van hát elmondom nekem a hideg az otthonom és ezért félek és időnként bűnösnek érzem magam Iancu Laura (1978-)

karvalypár szárnyán repülünk a fényben s a porban mely felszáll a boronák alól párzó bodobácsokban látni vélem ahogy testem sikamlós testedbe hatol a madarak tollai összeérnek szinte szemük átlát a felkavart porfelhőn égbeli táncuk szerelmesen őszinte árnyékuk átsuhan a szomszédos erdőn karvalyok legyünk még ma kedvesem vagy akár fekete-piros bodobácsok örüljünk egymásnak édesen-nedvesen építsünk legyünk kőművesek ácsok építsünk fel egy gyönyörű életet egy színes házban vagy bárhol máshol melyet mindenki irigyen emleget melyet mindenki boldogan másol Király Farkas (1971-)

mit csinál a ház amikor nem vagyok otthon? álmodik arról hogy nem hozok haza semmi használt és el nem használt buszjegyet semmi szívecskékkel agyonfirkált fecniket semmi arcomat kaszaboló könnyes papírzsepit és semmi magam elől is titkolt hamis ígéretet a zsebembe és a bordáim közé gyűrve se Fehér Kinga (1975-)

Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom. Az emlékek gazdája én vagyok. Én veszek nekik sminket és ruhát. Nem tudom, meztelenül milyenek. Az emlékek szabadon kóborolnak, még az se biztos, hogy mind visszajött. Vagy változott a hajviseletük, és bosszant, hogyha rájuk ismerek. Néha óvatlanul megrúgom őket, néha ülök, szárazra koptatom. Az emlékek gazdája én vagyok. Ahogy én tudom, úgy volt pontosan. Nádasdy Ádám (1947-)

(Himnusz Aioloszhoz) Semmi és senki nem tör rá, időnként egy-egy baráti levél érkezik. Kívülről nézve mintha nem történne semmi. Jóllehet idebenn, amint minden időzés, ez is érzékeny várakozás. Mely történésre, még nem tudható. Nem köti semmi, nem vár semmire – tekintete szabad. Háta mögött a ház enyhe őszi fényeknek, levegőnek kitárt ajtaja. Voltaképp ennél is több. Szabadon jár-kél, átfúj rajta a szél, most épp bambuszharanggal, krizantémszirommal. Merthogy háza sincs és ajtaja sincs. Végképp nem magának maga. Csak ez. Ez a kobaltkék szellősség. Ez a névtelen, ez az oszthatatlan. Ez a mindenben érintett, ez a mindentől érintetlen pillanat. Hegyi Botos Attila (1970-)

Tegnap szerteágaztam. Szerte. Voltam hangfoszlány,                               mely óvatlanul a fülbe mászik, és ott éteri dallammá magaslik. Voltam faág,                               dús, ernyős lombozattal, gyökeret eresztettem a földben, széttárt ujjakkal kapaszkodtam, ráhálóztam magam, és befontam. Voltam illat,                               kesernyés, finom, tovaszálló, szipákoló orrok gyönyöre, eloszlottam a légben, keveredtem holmi közönséges szagokkal, és senki nem ismerte fel hajdani énem. Voltam becéző szó,                               puha, odabújó, sustorgó simogatás, a nyelv játéka, perdülő tánca, ritmusa, íz...

a hegyre fel gyalogút siet de célját ha van nem éri el két hattyú negatívja a retinán mintha így volna rendjén köd ereszkedik a tó szemére téged kereslek s magamba ütközöm az elveszett napot hozom tudván fölösleges az igyekezetem érvek fontoskodása nem érdekel árnyék szomorkodik egy padon sóhaj célba még sose ért két szív közé szorult a nyár a platánlevelekből már lopakodik a zöld gazdáikat keresik a tavalyi lábnyomok arcoddal repült el egy madár befagyott az idő mióta nem vagy itt ugyanaz minden csak a hiányod változik Ha már nem vagy itt 2. hattyú csillogó néma fehére a piszkosszürke víz szinén fönt az ismerős hegy énekel de a hangig már nem érek el mintha itt se lennék köd ereszkedik a tó szemére saját magamba ütközök amint az elveszett napot hozom kinek kényszeredetten dolgozom Isten fontoskodása nem érdekel árnyék szomorkodik egy padon sóhaj még célba sose ért ha szenvednél is csak magadért két szív közé szorult nyár száz év magány – pohár sör lángos cigarettafüst szétese...

Miért gondoltad, hogy ugyanaz az ég borul föléd, bárhol is vagy, hogy akárhol is élhetsz, dúlt arcod mindig ugyanaz s tiéd marad, hogy az ostoba naptár azt az időt mutatja, ami a szív mögött remeg, s hogy ha becsukódnak a könyv lapjai, hallani tovább a léptedet? Tomaji Attila (1959-)

Átkelni könnyű volt semmiért, semmi ellen, ruhátlanul, merészen hit, cél, gond, hiba nélkül - a görgetegen át, a darabrengetegben halnak, madárnak, vadnak könnyű volt úszni, repülni, kúszni zajban, zsivajban, csenddel a szem fölött, a homlokcsont mögött, elhagyni holtakat mederben, fán, csapáson, sodródni sárral, széllel, árral, elhagyni azt is, ami ismeretlen, míg mások megmaradtak mindenben, minden ellen, és hegyek keltek életükön által. László Noémi (1973-)

az arcéled a félsötétben lent az idő hullámai szénrajzvonal mélyszürke égen a tengert itt csak hallani csak a szagát érzi az ember emelkedik-süllyed a hold fogyóban utolsó negyedben ki tudja volt-e ami volt csak a tenger hullámai az idő örök partra néz a kesernyés-sós szag ami édesebb mint a füge méz csak az emlék ujjammal néznem az arcéled a félsötétben Imre Flóra (1961-)

Tavasszal a bőröd megérintette a leveleket, és biztonságban érezted magad. Ez az én életem, gondoltad, egy zsenge eperfalevél, és hallgatag ízlelgetted a zöld másodperceket szádban. Vajon ez a felnőtté válás, tűnődtél. Tested megnyúlt és kitelt. Egy nap szőni kezdted magad köré az aranygubót. Kicsit úgy, mintha elrejtőztél volna a vakító napfény elől, mintha búcsúzkodnál. Mintha meghalnál, majdhogynem. De tévedtünk. Mert az a hosszú, folytonos szál a te életed volt selyemből – makulátlan, fehér. Kali Kinga fordítása Nora Nadjarian (1966-)

Mint kávés csésze alján sűrű zacc, hiába kergetlek el: megmaradsz. Vagy túl hangos rockkoncertek után a fülcsengés – némán tátog a száj. Levágott láb után a fantomfájdalom, mindig ott sétálsz a másik oldalon. Illatodtól, lomha hónapok, ha múlnak, a lusta izmok, vágyak megvadulnak. Egy hajszálad a kényes porcicák között. Te ott leszel, bárhová költözök. Jónás Tamás (1973-)

Jókai Annának nyarak sugaras medreiben víz-asszony pergeti gyöngyeit hajunkra ahogy írod „A tigrisfej az őz testébe olvad. A formációk nem moccannak, az éter kéksége biztonsággal tartja őket.” de bárhogy is, egyszer kisiklunk észrevétlenül a kékség szüntelen öleléséből – általunk teremtett távlatok őszbe hervadó sétányain a morzsák helyett elszórt vérpelyheken mégiscsak hazatalálunk – keresztülvágva elvadult kerteken az eget tartó tűzfalak között megleljük ismét az u d v a rt bokrok csonkjaiban a szétgurult patkószegeket várva hogy tenyerünkben kifényesedjenek újra a megtöppedt gesztenyék – és mintha átaludtunk volna mindent egy régi sláger lassú ütemére felhúzott vekker-szívünk ott ketyeg már elárvult polcainkon – Lukács Sándor (1947-)

jó lenne ha olyan sokszor múlna el a ma hogy végre megérkeznék abba a holnapba ahol tompább ceruzával vésik húsomba a gyásszal ötvözött önvádat mondjuk egy 6B-s grafittal ó nem alku ez mint inkább fohász (önző módon megint a saját túlélésemért) mert ma még a tüdőmből feltörő sóhaj görcsbe rándul vajúdva visszahull belém Munchhá lényegül kadmiumsárgát cinóbert viridiánzöldet kever és szüntelenül képeket fest amiket kiakasztanék már a szobám falára hogy végre ne bennem legyenek Kégl Ildikó (1976-)

Írnánk betűt betű fölé – mint alátétek oszlopa –, és a mondat elejéig senki nem látna el soha. Lehetnének mély verseink, kutak nagy fehérség alatt – egy kérdőjel s egy csészenyom, mely itt az asztalon maradt. Szauer Ágoston (1963-)

O.-nak Cambridge-be Átkelni valahova, valahonnan, megtenni az utat, és aztán meg- pihenni, nagy-nagy lélegzetvétel, amikor végre sikerül. Nagy-nagy lélegzetvétel, ahogy megállsz egy pillanatra, persze, nem is megállás ez, hanem csak kicsinke szusszanás, talán. Nem tudom, hova is sietünk, de van bennünk rohanás, van türelmetlenség is, igen, hogy mi végre, nem is tudom. A cél lehet a megállás maga, de mozdulatlanná merevedni nem szabad, így aztán sietünk tovább, hisz van bennünk félelem. Fogamban tartom, úgy viszem át. Összeszorított fogakkal haladok, sietek előre, és sietünk együtt valamiféle túlsó partra. Petőcz András (1959-)

kilenc hónapja várom hogy meghívj a beígért kávéra fröccsre, bodzaszörpre vagy tökmindegyre lassan olyan vagy mint Isten nem tudom csak hiszem hogy vagy nekem gyávaságból időhatározókba csomagoltad magad és minket feltételes módból kötöttél masnit ránk így lettem kilenc hónapba töltött várakozás kulcsszót kereső (gólya)kalifa félúton megrekedt metamorfózis: a semmitől beljebb a mindentől kintebb a semmid már a mindened még nem vagyok Kégl Ildikó (1976-)

Ülsz a villamoson a reklámkapaszkodók alatt fél éjjel ütnek óráért táskát vesznek el tartod a lélegzeted magadban kinézed az ablakot így úszod meg a hídon át mi közben a másik ajtó mellett kétszer az öregembert és otthon bemondja a rádió meghalt tanukat várnak és erre a sötétbe álmodod meg: maradsz itt olyan időre a mi keresztcsontodat üti míg vagy. Majd másnap parkban futsz fák alatt a folyó felé és a vízből kijön a fehér kutya leül melléd nézitek a vizet és a csöndben benne lesz hogy nem feladni a legerősebb sodrásban sem. Kalász István (1959-)  

Ókori lányok labdáznak a kertben, s ahogy szaladnak, fürge fényalakok, velük szalad, és hibátlan testüket simogatja a képzelet. Aztán egy kéz lassan elhúzza az árnyak esti függönyét, s a küzdőtér elcsendesül. Enni kapnak az élők és a holtak. A sötétség megágyaz mindenkinek, és a kert reggelre olyan üres, hogy megfájdul tőle a szemem Filip Tamás (1960-)

Liliom-papucsban álldogál a hajnal, berzenkedő lomb közt szél játszik a gallyal. Bíborszín napkorong görnyeszti a bércet, eltűnnek a lápról a kócos lidércek. Rigó füttyent hosszan, a kert beleborzong, tökvirág kürtjében aranysárga csönd bong. Terelik a csordát hegyi legelőre, vérhólyagot ostor üt a levegőre. Hancúrozó fényben fölszárad a harmat, lágy fű cirógatja mezítelen talpad. Fecske Csaba (1948-2025)

Mert körbevesz megannyi rend, mindenhol kicsiny szerkezet, vonal fut kívül és belül, és sok-sok párhuzam vezet… S a mélyedések, púpok is! Nem látható központjaik! És mennyi apró akarat, mely mindezek mögött lakik! És távolabbról nézve ez amorfnak tűnik, széteső – az egész halmaz így szilárd, feszíti millió erő Szauer Ágoston (1963-)

furcsa most visszagondolni régi nyarakra, amikor együtt, amikor annyira fontos volt, furcsa most azt mondani, hogy valóban vége, és hogy ezentúl most már soha furcsa most azt mondani, hogy a születésem óta, hogy egyszerre nőttünk bele ugyanabba a világba, egyszerre voltunk kisgyerekek, ugyanabban az utcában, ugyanabban a lépcsőházban furcsa most visszaemlékezni a gyerekkorra és a kamaszkorra is, amikor ő volt a feketehajú, én meg a sápadtarcú, és ültünk a csillagos ég alatt, a réten, a nyári estékben, órákon át furcsa felidézni a pillanatot, amikor ketten kézenfogva remegtünk valami kertmoziban, banális dolog, izgalom mégis, és boldogság, a fekete hajú lány, Cora, ott volt velem furcsa most azt mondani, hogy ott, a balatoni réten, ami csak a miénk volt, valódi csapatot építettünk, és delavárok voltunk, meg apacsok, és gyűlöltük a gonosz irokézeket furcsa, furcsa, hogy már nem lehet velünk, arra gondolni, hogy irokéz ölte meg, igen, láttuk a gyilkosságot, nem tettünk semmit, még cs...

„Auch das Schöne muß sterben!” Schiller Vidd el magaddal a szívem, ha elmész, vidd, s ne nézd, mivé lesz nélküle a test, miként fakulnak a vérrel hímzett minták, mígnem láthatatlanná válnak az apró hibák, ahol egykor megakadt a tű, s elszakadt a cérna. Ne fordulj meg, úgysem tudsz ölelni lázas álmokat, foglalt a kéz és elillantak a vágyak, ezer és ezer szorítás is kevés lenne, hogy újra csokorba kösd, mit elengedtél a szívemet kérve. Vidd el magaddal a szívem, s ne nézz hátra, csak szorítsd, hogy sokáig érezd a dobogást, a felhőket felszakító lüktetést, s az út végén mosd le magadról a szennyet, ha újra szabad lesz kezed. Vidd magaddal a szavaimat, erekként hálózzák be a szívem, s mikor már lassul a lüktetés, tetováld bőröd belsejébe őket, hogy csak te lásd, te értsd, te érezd, mi az, mit kimondani képtelen voltam, amikor bordáim közül utat tört magának a hallgatás, és csak a csont csattanása, a hús sercegése, az erek pattanása beszélt: a szív nem magányos, a test lett árva n...

Egy ejtőernyőt működésképtelenné tenni nagyon egyszerű, ki kell húzni belőle a kioldótüskét, amely összefűzi a kupolát… Zuhanás közben aztán hiába rángatod a gyűrűt, hiábavaló a kényszerkioldó szerkezet; működésképtelen a tartalékernyő is… Napokig kéz a kézben lebegnek, félig már súlytalan állapotban, mint késleltetett nyitású ugrásban; alattuk a város halom színes játékkocka egy hatalmas szőnyegen. Az arcba csapó légáram a föld illatát árasztja; élvezettel, kezet-lábat szétterpesztve terülnek el a levegőben. Akkor még úgy tetszik, a föld nem is közeledik, hanem velük együtt zuhan. Akkor még nem tudják: utoljára. A levegőben még egyszer összekapaszkodnak, majd néhány kilométernyi zuhanás után ellöki magát tőle biztonságos távolságra. A légáramtól eltorzult arca gyűrött és sápadt, amikor kirántja kezét, integet, megfogja a kioldógyűrűt, egy pukkanás, rándul, fellobban és kibomlik fölötte az ernyő… Vakítóan kék égbolt, ijesztően fehér napkorong… És egy zuhanó kis piros alak szinte szob...

Belecsorbul a bicskánk a megfaraghatatlan fába. Hüvelykünk tenyerünk alá- fordul, vállköpenyünk beszakad, az álló- munkától remeg a lábunk. Ezt akartuk – mondjuk. Pedig volt kacagás elég éppen. Szolgánkat a testet nagyon szerettük. Beleremegett a lelkünk is, amikor szült, és szemeink sírtak az örömtől látva az Élőt. Mégis, akik merünk még egyes számban beszélni, és puszta együttérzésből használjuk a többest, bevalljuk magunknak, hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk, egyre inkább hasonlít egy kereszthez. Takács Zsuzsa (1938-)

oly szép volt a tengerpart hogy szerettem volna kézbe venni mint egy képet belső múzeumomba elhelyezni hogy ne fogjon ki rajta az enyészet később vihar támadt a fák koronái megteltek szökőkutak énekével nyugat felől zafírkékre változott az ég isten üzent vakító fénnyel a járda pocsolyáin félénk neonok sápadt-zöld tánca zöldre piros pirosra sárga a fényittas utca hajnalig járja a császárfák ágain dundi vízcseppek mint játékba feledkezett gyerekek lifteznek lefelé az adria hotel kertjében gipszszüzek zuhanyoznak pajzánul a perc látványa a beszippantott pillanat az öröklétbe beleájul aszúbor ízű hangulat nótával csipkézi a tereket velence lagúnái fölé a turista-nyár égi gondolákon megérkezett * ez a vers magától íródott kint ülök a balkonon mint hajdanán mikes a mormoló tengert hallgatom Zirig Árpád (1940-)

egyre és másra csak futok, futottam is mindig, elindulok valahonnan, azt remélve, hogy egyszer valahova és valamikor majd megérkezem, egyre és másra csak rohanok valaki azt mondja, helyesen teszed, amit, helyesen cselekszel, éppen ideje volt, valaki azt mondja, rosszul tetted, amit, azt, amit tettél, nem volt időszerű egyre és másra csak futok, mintha valaki, igen, valaki üldözne engem, vagy mintha nem lenne időm, és nincsen is már időm, azt gondolom, nincsen, kifogytam mindenből, amit még időnek hívunk valami szaladás van bennem, örök nyugtalanság, nem mondja senki, hogy pihenjek meg egy pillanatra, nem marasztal senki, hogy pohár borral koccintson velem, nincsen senki, aki azt mondaná, hogy futottál már eleget nagynéha elzuhanok futásom közben, elesek olykor, sokszor fáj is ez a zuhanás, alig-alig tudok utána lábra állni, de aztán megyek tovább, futok, mint a bolond, aki nem is nagyon tudja, mit is tesz éppen, és minek igen, egyre és másra csak futok, futottam is mindig, elindult...

„ Itt minden csupa rom” József Attila Első tétel   Néma minden Mint a viasz Mint a csont Mint a várakozás Mint a por, a padlóréseken átszüremlő Mint a fölösleges mozdulat Mint a fénykép A szétlapított falióra A fejedre szórt hamu Mint a felismerés, az emlékezet mögül érkező Mint a nyílt seb A kétely A kudarc Mint fejszék között a sikoly Mint a lekaszált fű A gyertyacsonk A gerezdenként összerakott nemlétező narancs Mint késsel jelölt fán bőrszíjak nyoma Mint a néma gyermeke, aki már tud beszélni, de nem akar Mint a merülésben kihúnyt indulat Mint a legkongóbb hangja mélyén meghalt hordó Mint precíz vágás halak fehér hasán Mint a szorítás egy arasznyival a torok alatt Mint a boldogtalan gyilkos Néma minden Mint az ismerkedő állatok üzekedése Mint a gyanakvás kis fürge múmiái Mint a szemhéj alatti borzongás Mint a nagy misztikus hegyek lassan kékülő vonulatai Mint a sebészkés, a Nap első villanása Néma az erekre szálazódó fény És az ámulat Az ámulat Az ámulatom ugyanolyan néma, mint ...

az emlékek elfáradhatnak nem bízhatunk mindent a hyppokampuszra meg egy bizonytalan szerverre olykor vegyülettel kell tartósítani azt amit megőriznénk a pillanatot ami fagyizásnak indult aztán hirtelen kezed a kezemért nyúlt ösztönösen és én először ijedtem meg attól mennyire belevaló lennél az életembe ott a bodrogparti délutánban ahogy rakoncátlan rezes tincsemet a fülem mögé tetted te és én akkor kezdődtünk el ezekkel a semmiségekkel és még nem tudjuk hol fejeződünk be de most formalinba teszem azt a szerdát négytől félhatig tízliteres befőttes üvegbe zárom az érintésedet a bodrogot a málnafagyit a pataki várkert öreg akácfáját a kopott kovácsoltvas padon ülő téged a válladon boldog magammal – és lassan szétoszlik aggodalmam Kégl Ildikó (1976-)

Egy-egy tökéletes arc, amelynek rabszolgája lennél. Csak el ne árulja magát! A porcelán maszk mögött ne legyen ragadozó száj. Képzeld, a megközelíthetetlen szépséget látod. Adj Istennek hálát, hogy van. Kérd, hogy megismerned ne kelljen. Holnap erősebb leszel, reméled. Ha majd megadja magát, cinkelt kártyáit kirakja, és tarolni akar, fölkelhetsz az asztaltól bátran, hivatkozhatsz az óramutatók derékszög állására, egy fagyoskodó árnyékra az utca- sarkon. De ma még nagyon is védtelen vagy. Takács Zsuzsa (1938-)

az alkonyat felől érkező csend megérinti a diófákat moccan a hó fehérsége s mintha a madarak is részei lennének a cselekménynek ott köröznek a szem írisze mögött s oly régóta hogy az egész már szinte történelem ballada-mély valóság estéli fuvallata a látható varázslat pedig körbezárja az épülő éjszakát a csillagokkal teljes magányt az emlékezet végtelen mélységeit s a felragyogó égtájak hűvös nyugalmú biztonságát Gál Sándor (1937-2021)

Mivel egy májusi reggelen halvány kételyem támadt hatalmi helyzetem tekintetében, az alábbi szózatot intéztem az orgonabokorhoz: Hölgyem, ön különös eszmét ápol a növekedésről meg a szabad mozgásról. Viselkedése nyíltan nyesésellenes. Ha titokban azzal számol, hogy rakoncátlan lila fürtjeivel levesz a lábamról, hölgyem, súlyosan téved. Rend sose lesz itt, ha nem követik a metszés szabta irányt. Fölfele, mint észrevette, csak egy vaskosabb törzs meredhet. Ebből körkörösen, zárt szögben nyúlnak oldalirányban izmos ágak, villás vesszeje egynek sincs több tizenötnél. Ha megjön a tél, s levelekkel már nem takarózhat, vesszőnként két-két, hintázni vágyó madárra számítok, ami elég sok, vagyis tágasabb helyre lesz szükség, mint amit a bokrok ma nyújtani tudnak. Mint látja, látni se bírom a gyökérrôl hajtó gyönge fiakat, kiket ezennel – fájdalom! – kitépek. Ugyanígy járok el két hét múlva, ha erre jövet meglátok újra egyet. Hölgyem, ön nevet ugyan rajtam, de nem azért tanultam filozófiát...

(Eminescu intarziák) Ősz van, munkában a nagy kifestőkönyv. Leszedált színek közt xilofonoznak a fák. Majd elsötétül, esni kezd, aztán abbahagyja. Koldus egy évszak, megint napfényt kéreget. Továbbsétálsz. Az elhatározás legalább szabad. Pár lépés még, és a házakon túl ott a naplemente. Csaknem valóságnak hiszed, amit látsz. De hát nem csak téboly-e minden? Mint múló rosszullét, olyanok ezek a napok. Sokáig nem mozdulsz ki a lakásból, vársz, mikor ront rád, amitől félsz. Semmit sem adsz, és mindent elveszel. Lengő füst homályában forgó gondolataid fehér botként tapogatják végig a poros bútorokat, a csukott ajtót, az elfüggönyözött ablakot. Angyalok panaszdalát hallgatod, és várod az éjjelt, vigye a vétkét, és nyelje el közönnyel a végtelen idő. Már semmi sem mozdul. A hanyatlás általános. Aprósüteménnyé préselt szavak olvadnak szét. Súlyos a csend is, akár egy fenyegető példázat. Mi megmaradt: az érzelem árnya csak. Nevek, arcok törlődnek, mióta már, késik az eljövetel. Többé nin...

én szeretem a rejtélyeidet tartózkodásod zavart büszkeséged ahogy nem mondasz nemet sem igent ahogy a személyes teredet véded még a játszmáidat is szeretem mikor nem válaszolsz vagy mikor másra mikor a mondat mögül hirtelen felvillan a lélek elhallgatása a mozdulat és a megtorpanás a nehézpáncélozott védtelenség ahogy önmagadnak elébe állsz rejteni tenger-szemed végtelenjét meg ne lássák a titkolt benti képet engedékeny gyönyörű gyöngédséged Imre Flóra (1961-)

A címet megjegyezte, de a város nevét nem írta föl könyvei közé rejtett cédulára, álmában ezért egész éjszaka kereshette. Végül egy dobozba rejtett kisebb dobozban egy térképet talált, amelyen ott volt az utca abban a városban, ahol kószált éppen. Szívdobogva igyekezett az ismerős szállodához, az udvaron vigalom készülődött. A zenészek hangoltak, csupa hajdani szám akkordjai szálltak a levegőben, Előkerült egykori szerelme, és táncoltak, mint akkor, holott nem jártak táncmulatságban soha, viszont annál több vonószenét hallgattak szobájukban, Míg arcát a férfi arcához szorította, s ő érezte lányosan sima bőrét, döntésében megerősödött újra: nem élhetnek együtt. S ezen nem változtatott a rákövetkező öt-hat nyomorúságos év tapasztalata, amiről már – előre – tudott. Takács Zsuzsa (1938-)

nem merek a szemedbe nézni, mert mi lesz, ha nem látom benne magam, vagy nem olyannak, amilyennek elképzelek egy kisfiút az apja szemében. mi lesz, ha olyan leszek, amilyen nem akarok, amilyen soha nem akartam, s ha te nem leszel ott a hinta mögött, amikor tovább kellene lendülnöm az eddig fogva tartó határaimnál. ha el sem jössz a játszótérre, ha inkább becsukod a szemed, és nem szeretnél velem lenni ott legbelül. abba, azt hiszem, belehalnék, mielőtt felmásznék arra a mászókára, ahonnan végre olyan magas lehetek, mint te, és láthatom a szemedben tükröződő legutolsó esélyt, hogy megismerhetlek. hogy akkor először felismerhetlek. apám. Papp-Für János (1976-)

hallgatom a belőled ittmaradt csöndet, arcod éleit próbálom magamon felkutatni, kitapintani a lekopott érintéseket, leginkább a hasonlóság fáj, a különbséget már valahogy elviselem. az emlékek térhálóján végigjárom az összes játszóteret, ahol soha nem voltam, átugrálok minden árkot és virágágyást. észveszejtve rohanok minden labda után, te rám szólsz a veszélyes kereszteződésnél, hónom alá nyúlsz, és átviszel nyakadban az úton. minden illatodat magamba szívom, eszem ágában sincs kapaszkodni, megbízok minden mozdulatban. esténként magamhoz ölelem a legelső plüssállatkát, amit még tőled kaptam. úgy szorítom, hogy beleizzad a tenyerem, de a jóéjtpuszikra már nem emlékszem. pedig azt hiszem, ezért nem féltem a sötétben, lehetett akármilyen mély is az éjszaka. olyan volt, akár egy égve felejtett lámpa a résre nyitott ajtó mögött egy visszhangzó folyosón. ezen az ajtón léptél be reggelente a szobába, és ugyanezt az ajtót zártad be magad mögött, elfojtva tőlem azt a halvány, maradék f...

Hány hektáron fér el békésen a lélek? Nappal is kell útlevél az alvilágba? Ki fogadja be azt, akit ember sem? Csak a szív tolvajkulcsa illik minden zárba. Van, aki elhiszi, hogy mindent elveszít? Ki kopog? Valaki még kószál a kertben. Hol botorkál az, aki nem tud elmenni, vajon mit nem lehet elmondani versben? Tizenkét oroszlán tart egyetlen kutat, a legerősebb őrzi magát a Napot, négy nagy folyó indul el négy égtáj felé, megnyitnak odafönt aznap minden csapot, sárga eső hullik sárga égből, egyszer megölik a hidrát, legyőzik a vadkant. Árulónak aznap nem osztanak lapot. Miért kell itt hagyni ezt a földi katlant? Tényleg, a por is összeáll újra testté? S mi lesz azzal, aki nem hal meg egészen? Van úgy, hogy már nincs kedved többé szeretni. Jó lenne új szívet venni kulcsrakészen.

boltozatos homlokod kék szemed finom kezed enyhe beszédhibád elégikus-derűs évezredek ahogy mondatod új témára vált és visszautal egy határozód ahogyan megfeszül a szerkezet alany és tárgy között ahogy az ott átértékeli finoman az itteket és mosolyogsz és mosolygok veled egymásra nézünk szempillánk se rezzen pupillánk tágul-szűkül megremeg nevetés bujkál időkben terekben és játék minden és semmi se az nyárég szemed sokértelmű szavad Imre Flóra (1961-)

Leginkább az alkalmi társaságban a két szereplő egymásba kulcsolódó tekintete rendített meg, amelynek aranyfedezete volt a hibátlan test. A távozó az ajtóból visszanézett. Hallotta jól a kétségbeesett, el nem hangzó, magyarázatra nem szoruló, reménytelen kiáltást: szeress! Takács Zsuzsa (1938-)

Csípős a hajnal Jéglemezkék csillámlanak a hamvas otelló fürtjein Lassan ébredezik körülöttem a kert Levedlette burkát a dió és a gesztenye Héjuk csontozatát ölelve töri magába a föld vagy szilárdságukból magoncot eresztenek Értelme van ennek a rendnek Csak a mi rendünk értelmetlen Valami hiányzik belőlünk mint rossz meséből a történet – A gyümölcsfák és az erdőszéli tölgyek a színorgiában szépen haldokolnak Mi megcsömörülten vénülünk bele a vidékbe… Az izomzatban fölgyülemlett tejsav a mozdulatok fájdalmában bomlik el és a szövetekben az egyik sejt nem utálja a másikat – Ami nem nyilvános az nem az Ami nem titkos az nem az Csak tisztes elszegényedésünk olyan mint az árnyékban alaktalan várrom… Talán még idén és utoljára fölfűtik az aszalókat A ráncosult szilva édesen húzza majd össze ínyünket megint helyet adsz majd magad mellett és összeérhet a térdünk mert nem akarok máshol vigasztalást keresni… A fontos dolgok lettek jelentéktelenek Állandóan késznek kell lenni valamire és mindig v...

sietve tárva hagyott tanácstalan ajtó, árván maradt szekér, szél maga a hajtó, rozsdára hagyott borotva, kergült bárány szalad, ezüst mindenütt , széjjelkergetett szavak, a tűz kihalt a házban, a könyv nyitva, ahol hittél, elárult, magányos kisszék, munkában a kötél Kálloy Molnár Péter (1970-)

mi mindent őriz az emlékezet fontosat fölöslegeset ami valahogy mégis megőrzésre érdemes lehet megcsimpaszkodik az elme peremén mit számít hogy mire megyek vele én képek a tudat jegébe zárva az idő mintha önmaga elé vágna kétségbeesetten ne tovább befejezni ami abbamaradt ha nem is a mélyben a felszín alatt ahol a vak kíváncsiság matat – poros tárgyak limlomok a padlás sötét zugaiban amiket valaha valaki eldobott gipsz-Jézus szentkép üres képkeret benne pókháló a kép helyett hintaló félretaposott sarkú cipő amelybe egy pillanatra a láb most visszanő fölragyog fájdalmad örömöd és részeg darázsként dönög a szív őszi délutánján benépesül évtizedek régóta üres háza megérint a régi vágyak lámpaláza napsütésben izzó cserepek alatt fénypászmában táncoló porszemek mindent ami volt most visszaszeretek óvatos félelem szorongat a múlt orvul jelenemre tör az emlékezés talmi gyönyöre gyötör Fecske Csaba (1948-2025)

Akárha érzékeny festő ecsetje pingálta volna, oly szép és finom a fáradt táj, bágyadt virágszirom, a sunyító, halvány árnyak keletre, a halkuló színorgia, a kékek s a pirosak, e késő alkonyat, egy csitrin a lángszínű hajfonat, portyázó nőkön csábító nyakékek. Jó most e színes félhomályban úszni, jó lustán zsibbadt tagjaidra húzni az égbolt selymes, lanyha takaróját. Jó ilyekor a fecskék és a gólyák varázsos útján messze-messze menni, hol bíbor köntöst ad reád a Semmi. Jánosházy György (1922-2015)

A peremre, a percre, a maradék aprócska részre építeni föl, vagy legalábbis elkezdeni újra, azonnal az építkezést, hiszen bármikor tovább hasadhat, arrébb fordulhat, magába szippanthat, hiába várakozol (álmodozol, tervezel, jajgatsz, kapkolódsz). A vonzás-taszítás s a kiterjedés (a tehetetlenség, a tömeg) érezhetően továbbra is (úgyszólván) a „térdén lovagoltat”, csak meg kell fognod a gyeplőt, rá kell hagyatkoznod a lüktetésre (a vágtára?, a kocogásra?), hinned kell, és erősen koncentrálnod, amíg bele nem veszel (feledkezel?, temetkezel?) az utolsó sejtből is kihullámzó ritmusba (dallamba?, tiltakozásba?). Amíg nem érzékeled a legkisebb részecskében is megint a jelenlét végtelenségét s a folytonos hiányból érkező késztetést, a huzatot, amellyel a bizonytalanná vált térben és időben is a szemed elé sodorja, az orrodba lebegteti, a füledbe suhogja, a bőrödre feszíti, az agyadba fészkeli, a képzeletedbe festi, a nyelvedre röpteti kimondhatatlan önmagát. Bertók László (1935-2020)

Isten csupán a csendet engedi megtartanom, s hogy magammal vigyem a Léthén túli tájra, odaátra. Csupán a csendet hagyja meg nekem. A csend lesz az én Odaátom. Mást mindent elvesz tőlem, minden mást elveszítek. Velem csupán a csend maradhat, az abszolúttá kiteljesedett csend. A csend. A norvég fennsíkok csendjénél nagyobb és teljesebb csend. A minden hang szépségét elveszített süketítő csend. A minden fájdalomnál fájóbb s magamat önmagamba bezáró csend. A csend, a belőlem minden mást kizáró. A csend, amely engem is kizár mindenből. Amelyik megfoszt a létezés minden leírhatatlan szépségétől. A csend, amelyik a Halál maga. A csend, amelyik az Isten maga. A csend: a süket léttelenség. Torrevieja, 2005-10-05. Sulyok Vince (1932-2009)

Szemedből ősi bölcsesség sugárzott. Vasakaratú napjaid, éveid belekapáltad a föld termékenységébe, és szépséged is a nyárba szökkent át minden növényben gazdagon hajlongva, érlelődve feslett ki két kezed munkája. Te a mindig tettre kész, én pedig az álmodozó. Néztem szél tépte hajad, megfakult mosolyod. Dombhátak és bozótosok kerted alatt toporzékoltak az előkúszó szélben. Este a szobádat belepő szürkületben imára mozdult szád, s magányodban gubbasztottál leeresztett szárnnyal, mint egy madár. Konokul küzdöttél az életedért, igazságodért, és egészen összetörtél az elszenvedett sérelmek súlya alatt. Minden azt bizonyítja, hogy léteztél, és én elvesztettelek. Simek Valéria (1953-)

nos azóta nem veszek levegőt csak lebegek a szemed tengerében zöldet kék vált naparanyozta zöld áttetsző égkék ringat észrevétlen hangod mélysége súlyosul fölém izzón világos és átláthatatlan föntről valami éles tiszta fény zöld-kék téren át képtelen magasban egyetlen zárt légbuborék vagyok testet öltött felületi feszültség a mélytengeri búvár angyalok játéka tehetetlen gyönyörűség és várakozás fojtó fájdalom hangod és szemed tengerem napom Imre Flóra (1961-)

A vizeshordókban borostyántömbökké fagyott az esőlé Hirtelen érkezett meg a tél és reggelre ritka hóval lepte be a hegyek lapockáit Jégcsapok tőreivel függeszkedik fölém az eresz Erős pálinkával melegítem föl gyomrom üres termét És elküldik hozzám hangjukat a távoli harangok… De meghallom nyögésedet is ahogy valahol lehajolsz bevetni egy halott után a kihűlt ágyat – László Zsolt (1963-)

Az utcalámpák tompa fényében, a padok árnyékában, ott, ahol a fű kisarjad tavasszal, ahol a por, a falevelek, a kavicsok összesodródnak egyetlen halommá, ott bújik meg a figyelem, az elmélyedés, a reflexió, ott szövődik a vers, a zene, az emlék és a sors. Egy piciny sarokban, egy vétlen hurokban, felnő gyorsan: a mindentudó hologram. Csak üldögélsz és mélázol a parkban, mintha nem üldöznének az ál-szabadság papjai. Egyszer csak föleszmélsz, megtérsz, és eltérsz, ahogy nőnek a hiányok. Báger Gusztáv (1938-)

Milyen kevés elég lenne a boldogsághoz meleg szobában borospohárral a kézben megállni az ablak előtt és nézni a kietlen szélben flangáló hóesést De van egy belső tél is éhes macskákkal madarakkal fagypont alatti hidegleléssel és van egy ősi szőlőlugas mely az Istennek sem akar teremni többé Sárándi József (1945-)

A szállóra eljött megint az Öreg, májfoltos kezében műanyagpohár, suttogják, ő, aki a fiát keresi, s ő miatta olykor visszajár. Fehér szakálla van, loboncos haja, nem láthatsz rajta különlegest, bakancsát a vaságy mellé teszi, s elnyugszik, hogyha leszáll az est. Mondják azt is, hogy mindenható, hogy ő lesz, aki mindenkin segít, ha majd nagy lesz itt a baj. Nem tudom, hogy igaz-e mindez, de tény, hogy a léptei alatt recseg a padló, omlik a talaj. Petőcz András (1959-)

Tél, hó, hideg, délután, csönd, egyedül a városi lakásban, sötétedés előtt tíz perccel, hirtelen megszólal az ablak alatti berkenyén egy feketerigó, és bejelenti az estét – ne feledd, ilyen pillanatokért élsz. Oravecz Imre (1943-)

Hogy vissza ne térhess sosem, el sem hagyhatod teljesen. Őrzöl belőle valamit, és továbbszökni kényszerít. Tandori Dezső (1938-2019)

Visszanéznek rám ügyes plakátok oldalt lépek követ az a szem ábrázolta ki megjelenítette mostantól lelkiismeretem szem előtt tartják lépteimet kísérik mert éber nyomozók mindent amit tettem elkövettem számba veszik velem utazót ha csakugyan hites falragasz eszmém is közhírré tétetett százféleképp rólam följegyeztek ezeregy kalandor életet s nem lázadhatok föl ellene korzón bírák közt téblábolok marasztaló ítélet ahánya egytől egyig rám kimondatott Rába György (1924-2011)

Mikor a kéz vonakodott lenyomni ezt a kilincset. Mikor fáradt visszhangra lelt kopogásom, mikor fény csorgott izzó arcodra. Mikor viharfelhők tornyosultak föléd a rekkenő nyári melegben. Mikor az alkony pírján keresztül estharmat hullt kötényedbe. Mikor felemelted hangod az engedelmességre. Mikor hozzád vittem terhem, és sírva lepakoltam. Mikor beteg voltál és kiszolgáltatott. Örökké vártál valamilyen feleletre. Megtöltötted eleven tartalommal a tárgyaid, életre keltek körülötted. Cinkosi bizalmassággal osztottad szét az életed. Az ősz járt a kertedben, majd egy napra visszatévedt a nyár, és utolsó dühével lobog, mint egy gyújtogató. Simek Valéria (1953-)