Lélekszirteken

már a szájában szétestek a szavak. semmitmondó betűkként hulltak vissza a zavart homályba, a nyelv hátsó ízlelőbimbóit érintve, ahol a keserűség fintora tovább csócsálta a terméketlen foszlány gondolatot, mely majdnem megfogant és szárnyra kapott s talán fényes utat járhatott volna be további nagyszerű eszmék táptalajául szolgálva. de nem így lett. Baj László (1968-)

valamikor volt ilyen: én-te. aztán múlt. és láttalak benne apróra zsugorodva. és féltél, hogy megbántod mostani alakod. én meg attól, hogy nem bírom majd elviselni ahogy elszáguldanak mellettem a fák. *** a szemem mindig követ. kétszer, egymás után. falnak dőlve támasztom magam, karba tett kézzel, vigyázva nehogy egyszer is hozzád érjek. mélység. mély levegő, alámerülés. egy foszlány, hogy még látlak. aztán toronyiránt ellentétes mozdulatok. ...ahogy végig rohansz a hajszálereken. most újra érzem a nyár benned rekedt illatát. Csurai Zsófi (1974-)

rólad hegyek és sziklaszorosok jutnak eszembe … vízesések szurdokok és erődtemplomok patakban gázolás fáradtságöröm és szomjúság … ha rád gondolok a Székelykő gerincén figyeljük az öregedő fényeket a madarak röptét az egymást navigáló szöcskéket a párába rejtőző szentgyörgyi várfalat az évtizedekre visszamutató remetei zarándokutat a kőfolyást a vízmosást ahol hűsével a nyár mgekínál foszladozik a sokat próbált hátizsák de nem lehet megunni … jövünk sebesülten is lezáratlanul maradt viták után cipelve megannyi félreértést és árulkodást mert itt enyhül a szorongás: ajtók nyílnak egymás felé kihátrál a sietség s egy pillanatra az idő is megáll Oláh András (1959-)

nem tudni még hol ér véget a nyár hova fut ki a lombok gondtalan zöldje jóízűen alszik a gyönyör a képzelet humuszában a bűn mögött még senki sincs a porszagú úton túl a sejtelmes messzeség angyalok lehelete madarak nyoma bánatos hegyek a csöndbe szúrva néhány féltékeny katáng egy idő óta mindig délután van a nap az örökkévalóság eltévedt bójája árnyék-szoknyáját rendezgeti a terhétől roskadozó barackfa a kertben titkos gondolatait a tolvaj kutyacsaholás és a néma hold önfeledt játéka is lehetne ez de dráma félelem dolgoztatja az izmokat nincs kötve az idő semmihez a gazda nem tud mit kezdeni a sorsára hagyott levegővel bottal ütheti a kurta éj s a gyors lábú fiú nyomát Fecske Csaba (1948-2025)

A bűnt örököltem. A tettet nem. Csak a lét enyém. Egy izzó cigaretta reménytelensége. A többi tévedés vagy véletlen, a fájdalom és tisztaság közös tántorgása, szavakra lefordíthatatlan: nincs. szeretlek. Vári Csaba (1977-)

Hónapokig nyomoztam utánad, aki a kabátzsebembe rejtetted azt a cetlit a Kampuszon, azt a lehetetlen lila pufidzsekit hordtam akkor, hogy kitűnjek a tömegből, és te észrevétlen, ahogy a nagymamák szokták unokájuk zsebébe tömni az ötezrest, zsebembe dugtad, hogy szimpatikus vagyok, szeretnél velem többet beszélgetni, először azt hittem, hogy a ruhatáros lány vagy, aki nekem volt szimpatikus, elbeszélgettem vele, pontosabban ő beszélt megállíthatatlanul a saját életéről, főleg a szerelmiről, gyorsan kiderült hát, nem azonos veled, halvány lila gőzöm nem volt, hogy ki is lehetsz, így te lettél minden évfolyamtársnőm, te lettél minden lány a vonaton, villamoson, aki hozzáférhetett zsebemhez, szememhez, szívemhez, azóta se talállak, és már a kabát sincsen meg, a lila, azt mondják az a bűnbánat színe. Ijjas Tamás (1978-)

Egyszer mindent az Ö szemével látunk jót és rosszat a tékozoltat és tékozolhatatlant gyönyörű fölöslegeinket a kapkodás iramában mégis végezetlenül dolgaink erdejében egy erősen fogadott valahai akarás csöndes halálát a fák mohás oldalán hogy lám senki nem tapintott nem horzsolt arcával nem kért helyes útirányt de mégis tudtuk merre s miért múlik el a Nap és az eső tompított ritmusára merre kerekednek jegyzőirkánkban a betűk boldog könnycseppjei amikor vége a loholásnak vége a szökéseknek is már előre megköszönjük a biztos landolást: megígért birtokunkra a jó visszatérést amen. Nagy Gáspár (1949-2007)

Esik. Egyre vadabbul. Gubancos eső, felhők sűrű haja, szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül, söpörnék borbélylányok pocsolyává záróra után, ám széjjelomol, kis szőke patak lesz, s szórakozottan iramlik. Látlak. Valahol morzsolod épp tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod a filter-csontig, harangszó cukrozza a kávéd, födél alatt valahol, födél alatt mindig, mert hisz széles e nagy kerek ég, tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját, a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli. Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd mitől óv meg a nejlon-bunker, ha a szél, az eső itt csörgölődik ereinkben? Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul a dombról a vízbe az autósor, cikkan a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen senki de senki a parton, mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban. Látlak. Valahol szoknyád igazítod, hallom a hangját, sárga harangzúgás, átpólyázza gerincem, megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól, az esőben,...

mindent túlélni sok kis halál felejtés inkább mint emlékezés a túlpart hajnala ez spermaszerű párával köddel zaklatott horizonttal magammal veszem körbe magamat védekezésül hosszan veszteglő érzés legbelül szerelmes vizekbe gázolok nesztelenül könnyedén mint a hold már nem emlékszem az arcomra visszahúznak a szavak bulldog-állkapocs erejével az elgörbült időbe mint ócskavason a rozsda hallgatózom kopár szíveden Fecske Csaba (1948-2025)

Milyen szép is lenne ha a színek nem egyforma sebességgel terjednének hanem a sötétebbtől a világosabbig lassulva egyre lassabban szép lenne leszállnál a vonatról és először meglátnám a pupilládat két fekete pontot a fehéren világító kőzúzalékból összelapátolt vasúti töltésen majd a hajad szálanként tűnnének elő a tincsek a sötétebbtől az egyre világosabbig majd megérkezne a szemöldököd és az anyajegyeid a kis barna pöttyök amiket már többször is megpróbáltam feltérképezni valószínű hogy rendszerezni kellene őket egyszer s mindenkorra mindet egytől egyig lejegyzetelni bemérni tycho brahe temérdek füzetet teleírt csillagkoordinátákkal úgy kellene nekem is lejegyezni téged minden egyes pöttyöd majd előtűnik karod arcod bokád ahol lebarnultál a vonat ablakán keresztül a naptól és végül fehér ruhádat látnám meg a szálai közé berakódott korom már régóta sejtetett valamit valamikor a pupillád és a hajad sötétebb szálai között tűntek fel mint egy régi karcos filmen...

Borbély Szilárd A semmi mind ha semmisül a mindben mindig egyesül és Semmi lesz ha Semmi volt és vágyon túli szomjat olt és úgy néz végül szerteszét se szem, se hangtalan beszéd hogy megláthassa, aki lát a végső geometriát Égi karám földi katlan ha múlik is múlhatatlan Hisz kétkedésre ott az ész Szeretni könnyű és nehéz Egy barna kép egy régi tincs vanni van és nincsni nincs űr üresség árvaságunk föld alatti szélben állunk A csend Az est A nő A fény A te Az ő A mi Az én A mindenségben semmiség Jaj mind elillan semmis rég * * * Turczi István (1957-)

Mondd, mi van a fű alatt és lentebb, a föld alatt? S még alább, a víz alatt? És lejjebb, a tűz alatt? S alatta, az ég alatt? S az égen túl, a tér alatt? (Ni: alul a fent halad!) Ha fölé érsz, leszakad. A teljes út: pillanat. Minden tér egy: önmagad. Utol sem ér, s messze hagy. A semmid, mi megmarad. Ne gondold, de éld magad, mert tűnő vagy, omlatag. Minden terved elhalaszt. Mit előzöl, meghalad. Nélküled leszel magad. Minden szilárd szétszakad. Mondd, mi van az egy alatt? Az egy honnan is fakad? Honnan, honnan a szavak, honnan, honnan a patak? Mondd, mi van a szó alatt? Varga Imre (1950-)

csak egy lépés és újra ott vagy ajtónyitásra vár a tér kerested mégis megrémít hogy futottál és most utolér néha mintha először látnád a széken a bőr még ránctalan de már meghajlik rá sem ültél tudja a testednek súlya van érzed a fallal hol fut össze a tető alatti ferde sík ölelsz és sírsz ásítasz táncolsz nem félsz hogy mások meglesik van egy mélyedés a padlón és erre folyik el kint a víz sötétben is bátran kiléped melyik lépcsőfok merre visz a pénz amit rég elhagytál mert fontos hogy biztos helyre tedd az éjjel támadt furcsa ötlet amikor szólsz vagy csak a csend minden egybeér itt egy ponton innen tudod majd hol vagy otthon Kerényi Kata (1979-)

Paul Verlaine Arthur Rimbaud-nak valami kicsinke szalon – feküdni félcsupaszon valami várkastély alatt – nekünk most ennyi maradt így menekülünk valami test ami pőre – világít barna bőre valami kicsiny parázna – úgy tesz mikéntha fázna tiszta libabőr valami múlt ami itt volt – mintha kabáton – rúzsfolt valami aprócska kertrész- ben a megvénhedt kertész – gondozza éppen valami abszint mert részeg – aki mindig a részed valami ami majd örök- re úr az idő fölött – s nem múlik soha Petőcz András (1959-)

Az éji út, ahogy haladva szaggattam a ködfátylakat. Komolyzene szólt a rádióból. És mégis mosolyogtam. Szarvasokat, őzeket vártam kiugrani, de csak macskák rejthetetlenné vált szemvillanásai kísértek az árkokból. Komolyzenét hallgatva végig úton lenni éjjel. Soha meg nem érkezni, saját reggeleim megvárnak. Éji véráram, sűrű, sötét folyam az ismeretlen idő. Kiszállva elindulni a pusztaságba, eltűnni, elfogyni. Az út nem ismer engem, a megérkezés kórusa elhalkul. Komolyzene az októberi éjben, megismerni önmagam. Szarvas, őz, nyúl, macska. Ők ébredjenek bennem. Aki nem hallja meg a zenét, gyűrt kottát dobjon elhagyott utak beomló üregébe. Hartay Csaba (1977-)

Július, a kiürült díszdoboz fönnakadt egy fán, virít, mintha igazi virág volna, mintha valami dolga volna a képzelet nélküli novemberi kompozicióban, mintha ő tartaná a fát, ő fogná össze gombként ezt az odamázolt tragédiát, folt a zsákját, gödör a partját, halál az életet, mintha üzenne vele valaki, amikor majdnem beszakad a világ. Bertók László (1935-2020)

krátereket ütött a köveken a zápor elnéptelenedett a tér: a kocsihoz rohantunk s a szélvédő mögül bámultuk szemrehányón a katedrális szürkeségbe vesző árnyát hoppon maradtunk: Isten bezárta hajlékát előttünk hajad nedves szagát szippantottam magamba a benned mocorgó tavaszt később pedig – mikor pólódból csavartad a vizet s tekintetemmel szárítottam a melleden gyöngyöző cseppeket – a szivárvány fonalán a nap is előmerészkedett Oláh András (1959-)

konspirációnk hűlt helyén avar zörög mély ráncok az őszi vizen szélvédőre tapadt falevélként arcodat magammal viszem szikkadt szívemen bánat szendereg egyik érv elnyeli a másikat igazolást vajon melyik ad magamba nézni nem merek ennek a történetnek is mint minden másnak vége van egymás salakja lettünk kedvesem magad vagy én is magam Fecske Csaba (1948-2025)

A gyűrött fotón a háttérben naplemente tombolt, mintha rátévedt mesterséges intelligencia lett volna, a két arcon a búcsú mámora ragyogott, megcsusszanóban volt a vágy szinte mindig joggal vezeklő villamosa, és a szempárokban megcsillant valami zavaró, hideg fény, Mirella napja volt, csütörtök, hűvös, és ahogy a képet néztem én, azt kívántam, bárcsak rajta volnék, s a búcsúzás után láztól felforrósodva bárcsak magamba zuhanhatnék az őszi nap közeledni nem akaró, de végül mégis megérkező végén Egressy Zoltán (1967-)

Egyszer talán majd leülök melléd, füstös félhomályban lógatjuk a lábunk, nem lesz fontos a lét vagy a nemlét, múltból szétágazó igazságra látunk, szavak se kellenek, a szemedben ott lesz a nyűgronggyal fényesre csiszolt hit s mosolyogsz, mint lassított menetben szálló tollpihe, sugárnyi fényben, amit önmagába zárt egy titkos világ, melyben csak mi vagyunk, játszik és énekel körülöttünk a szél, idő-csigák, ki mivel szúrt szíven, már rég nem érdekel, s szétloccsantott vágyakat feledve vadul belémcsípsz, hogy tudjam, ez nem álom, hogy adjam a kezemet kezedbe, felhőpamacsok akadnak fenn a fákon, mint tengerzúgás kagylót, telíted szívem semmivel, mindennel, jeleneddel, s nézlek, mint ki mindent elveszített, míg lelkem letisztult csendként emeled fel. A. Túri Zsuzsa (1971-)

Mert választani kénytelen tudja hogy sose lesz szabad áll a tétova mérlegen próbálgatja a másikat s mint nyakkendőben a vadak torkára forr a szerelem nézi a fehér urakat akik ide sem oda sem hát akkor el kell döntenem és minden fillért odaad csörög az idő a helyen beteljesül a pillanat s hogy megint magára marad már nem olyan reménytelen Bertók László (1935-2020)

Csak úgy eszembe jutottál, mint egy virág. Függönyöm selymén átdereng a szomszéd ház ablakszemében – nem is egy nő: egy női mozdulat íve. Félig leengedett redőny, kettészelt látvány. Mit enged napvilágra az emlékezet redőnye? Mennyi tiszta fényt, és mennyi szűrt derengést, csak sejthetőt? Nem gondoltam semmi valósra, úgy értem, nem láttam a tested, arcod (az illat is ócska kibúvó volna), néma rezzenő sejtelem voltál csupán, a függöny selyem sóhaja csak, csukott virágsziromban a kiterjesztett pillanat. Kiégett fényképen az árnyék. Csak úgy eszembe jutottál, mielőtt elfújtam a gyertyát. Nagy Gábor (1972-)

Barangolásaimnak ára van. Angyal leszek, de szárnytalan. Tudom, sokan ezt nem merik, én így lettem sokkal emberibb. A lelkek is járhatnak gyalog, mint embernek álcázott angyalok. Úgy szállhatnak egy buszra fel, hogy szinte senki nem figyel. Van mit látnom, s van miben higgyek. Szemébe köphetek minden irigynek. A tükröt eléjük nevetve tartom, hogy lássák, mi van a túlsó parton. Ernst Ferenc (1969-2023)

nem lett jó vége pedig el se kezdődött csak volt valami kimondatlan megnevezhetetlen bizonyára félreértett ígéret egy nyitva felejtett mosoly amely üres volt mint a leolvasztott hűtő érintés nélkül odalett hímpora a nyárnak azt hiszem végérvényesen a legszebb szó ami valaha is eszembe jutott mire kimondhattam volna elpattant mint a szappanbuborék hallgatok hát azóta is hogy maradjon azért mégis valami használható védhető Fecske Csaba (1948-2025)

távolságot mert közel vagyunk nagyon közel egymáshoz hihetetlen közelségben egymással amennyire csak lehet két ember itt emiatt döntünk úgy hogy nem megyünk egymáshoz nem találkozunk egymással kivédjük a közelségből eredő adódható veszélyeket és nem láthatjuk egymást nem nézhetjük nem és nem és miközben így kerülgetjük a földre helyezett aknákat robbanószerkezeteket aközben egy kiszámíthatatlan rejtélyes hálócsapda felülről zuhan ránk és hurokba burkolva ránt össze gubancol még közelebbre bennünket egymáshoz

Megremegni egy lankán kúszó kék felhőtől – óvatlan, észrevétlen engedni egy váratlan fuvallatnak, fejeden átbucskázva nyári délután csillámaira hullni, mozdulatlan, kifeszített testekkel áramlatról áramlatra vitorlázni fényben, levegőben, vízben – s hagyni, mind ez itt , e könnyen vitt, elcsitulva ugyanúgy, ugyanoda tegyen. Aztán újra csak színültig tölteni a kannát a kútnál, meglocsolni a tikkadt ágyásokat, s reménykedni egyetlen percnyi csöndért, a te tücsökhangú csöndedért, hol elveszett hangok nem követelnek, akarnak, háborognak – de legalább értük várakozni engednek, s hangszereddel itt felednek e nyáresti, csillagfényes lépcsőn, míg lábaid lassan nyaldosni nem kezdi a tenger. Hegyi Botos Attila (1970-)

kellek-e még esőmosta kék hajnalokra, pokróc alá, mint didergésre forró tea, mint kihűlt lábra meleg zokni, ilyen vadként lehet-e még hozzám szokni? mozdulj, ha van még képzelt köztes; most kell, ha váltanád valóra, akarod-e még hogy szétnyitott könyv legyek, faladon meztelen hajlékony árny, bőrödön bőr, anyajegyeim mind térkép, a sohán túl egyszeregyhez vagy a sokszorsokhoz, indulsz-e velem a mosthoz, leszel-e velőtrázón suttogó fülemben, az élet csak egy idehajlás, számolod-e, ha én is, ahogyan a kívánság és a sikoltás egy pontban összeér, lennél-e tenyér, kar, mellkas, test, lennél-e szapora bőr, sóhaj, most szólj, mert késő lesz már holnap, akarod-e még, mint levelet az örvény, hogy magamba vonjalak?

„és lesz e test majd, gondolat talán” Borbély Szilárd Ki fénybe lép magányosabb magánál” (Borbély Szilárd) Az Énből mi lenne, ha nem sok-sok énből volna A sokból mi lenne, ha Egy volna a sok Sok egyből egy is sok Sok ismeretlenes egyetlen, egyenegy, a Leg Egyből sok lenne És azonnal nem én lenne És nem fi gyelne rám És sípolni kezdene, mint teafőző a gázrezsón Számolni kell a reggelekkel Most A mostban A gőzölgő mostban Konyhám közlekedő edényei közt Elmosatlan napok Odakapott tej Kávézacc Foltos terítő Kiflimaradék Felbontatlan gázszámlák Hivatalos értesítés Akár a teafilter, lóg belőlem az idő a gőzölgő mostban Három cukor Fél citrom Sütemény Azt rágcsálom Anyám sütötte Finom és ártatlan ízű Egy kisfiú van belesütve Aki én Aki én Aki én vagyok Hol az újság A sportoldalon kezdem Neymar Messi Az isteni Cé A magyar foci megint szép lesz Nem szokásom szabadulni szokásaimtól Az én reggelem nem más A ház Az utca A kert A kerítés A nyírfák A sok tömör fenyő Egy az én kertemben áll Átrendez...

Lopott pillantásod tetten érni. Megtanulni, hogy nem nézek oda. Pihéid szép suhogását elmesélni, A tenyér dombjáról tudni: soha. Bemagolni vágyad partvidékét. Mért fújnak a tüdő komisz kazlai, A sóhajtások szellő-langy lüktetését: Lüktetnek fülemben nárcisz hangjai. Sorolni tarkód márvány szobrát, Míg védtelen a tea gőzébe bújsz, Hajadban az álomnak látnám fodrát, Ahogy lassan a szőke örvénybe túrsz. Reggel tusáiról: tudomást se venni, A nap milyen védtelen nélküled, Nem mindig ugyanabba a hibába esni, Mert eltűnt belőlem egy évtized. Őrizni, ahogy gúnyolsz, rajtam nevetsz, Akkor is, ha haragszol, örvény rángat. Ahogy a földalatti folyosón vezetsz, És közben tanuljuk fejben a téli fákat. Grecsó Krisztián (1976-)

Én elengedlek. Bár lélekben-agyban Hoználak vissza páncélos vasban, Bilincsbe verve, örök fogságban, Örömmel elegyes zúgó haragban. Lecsutakolnálak tetőtől talpig Hószűz szavakkal, csókból szőtt gyolccsal, Lesikálnám rólad kenderkóccal A művit, hízelgőt, bájolgót, talmit. Addig ölelném reszkető tested, Amíg az idegen, ártó nedvek Elhagynák végre a megterhelt múltat S itt állnánk ketten hasonképp tisztán, Mint szép Izolda s vakmerő Trisztán, Kiktől a világ össze is borulhat. Dénes László (1959-)

egész tested lágy befelé hullámzó rezdülés előre rajzolva a hangok közti szünet ívét egy nap egy év egyetlen óraütés szerint ahogy fűszálak magasodnak teljes súllyal és könnyedén középen szúrva át a teret Péntek Rita (1974-)

Úgy keresem a rossz legelejét, ahogy gyerekkoromban az eső szélét. Lélekszakadva rohantam, hogy elérjek oda, és lekuporodva megpillanthassam végre a határt: egyik oldalán esik, a másikon nem. De az eső mindig elállt, mielőtt felfedezhettem volna határait, és újra eleredt, mielőtt megtudtam, meddig tart a derűs ég. Nem ér semmit felnőttnek lenni. Fejvesztve szaladok most is a hely felé, ahol leülhetnék egy percre figyelni a választóvonalat jó és rossz között. De a rossz mindig eláll, mielőtt felfedezhetném határait, aztán újra égszakadás-földindulás, mielőtt megtudnám, meddig tart a jó. Keresem a rossz legelejét ezen a földön, rendre hol borús, hol napos időben. András Orsolya fordítása Ana Blandiana (1942-)

Ahogy a só a vízben, ahogy az ágról a gyümölcs, ahogy egyik évszak a másikba, ahogy a színek színárnyalatokká, ahogy a szavak, a mondatok zenévé, ahogy a nappalon az éj, éjszakán a fény, ahogy az ablakon túl tán másik világ, ahogy tükör által is csak tükörben, ahogy a múlt a vágy törmeléke, ahogy a lélek, külön a test, ahogy a van a semmi. Borsodi L. László (1976-) .

vannak helyek ahová ha csak rozsdafoltos emlékeinkben is de minduntalan visszatérünk s meglódult fantáziánkban bízva otthonosan járjuk a gyengéd esőben mosdatott városok utcáit már túl vagyunk a felidézhetőség határain úgyhogy sok mindent el tudunk hitetni magunkkal olyasmi ez mint a fáradt esték érintései és ha valaki kérdezne most képtelen volnék tárgyilagos lenni Meliorisz Béla (1950-)

ÉS KÉK ÉS KÉK és egyre kékebb és megpattan a cimbalom, a küszöbről még visszanézek, nem dübörög már a falon, nem hullámzik a tánc árnyéka, egy eltaposott hegedű gyermekhangon felnyüszít néha és kék és kék és keserű. KÉK CILINDERÉBŐL a hajnal fákat varázsol, s házakat, kis kurvák szomorú kalappal szállnak az ablakok alatt. Mert mindig is volt, aki szárnyal, mert mindig lesznek angyalok, akik ha törött, sáros szárnnyal, de sohase, sohase gyalog. EGY FÉLLÁBÚ KOLDUS zihálva áll a tejszínű hold alatt, tört mankójával hadonászva felkölti a galambokat. De tudja már, hiába áll ott, mankójával hiába suhog, partra vonják a teli hálót a razziázó hekusok. FELRÖPPEN A GALAMBOK csokra fordul, cikázik, meglazul, kibomlik és a párkányokra lassu hullással visszahull. A kialvó hold füstté lobban. Kinyit a csarnok. Kosarak, ládák közt fanyar forrás csobban szivárog a friss gombaszag. A RÁKÓCZI TÉRI padokra kiül a munkátlan sereg, csak nézik rozsdás halomba gyűlő lehullott perceket. A pad támlájára hajolv...

Az észjárás, akárcsak a sétálgatás, lépésenként haladás. S egy lépés a nyelv út-testén: a mondat. Ahogy rakjuk lábainkat, egyiket a másik után, nem tudunk kihagyni egyetlen szót sem. Egyik lábunk a másikat tolja. A vers esetében a titok a kihagyás. Olykor a sakk szabályai szerint történik a kihagyás. Ha L alakban haladunk tovább, nem ütközünk bele az egyenesen járókba. Mintha a játszma fölött repülnénk el. A nyelven érződhet a bor savassága. De a fanyarság az egész szájüreget betölti. Uralja a szót az irónia. De amit illatban ígér, ízeiben nem tudja. A tökéletes bor ornamentikájában sem szabad, dominánssá nem válhat a savasság. Meg kell felelnie. Ez a szabadság. Kántor Zsolt (1958-2023)

az kellene egy kis fény az őszbe mezővel messze erdőszéllel köveken csobogó patak fogaidon a nevetéssel szinvásra hozva az egészet emlékezni fogok erre a délutánra éled a hibiszkusz kit már rég leírtam erkélysarokba löktem fellélegzik levélbe döccen s maradok megint vesztes hűtlen elhagyó kinek újravirágzik szép lesz az ősz hozzon akármit mégha erdőm patakom se csillagokon túli hűség kúszik szerelmesen a hibiszkuszágig rámosolygok ahogy rezzen is értem aztán szeptembervégi csend szemérem Birtalan Ferenc (1945-2018)

Ma kicsit másként jött elém, fényben fürdött, fátyol arca volt, vállának ágain, egy kék madár dalolt. Ma kicsit mélyebben bújt belém, angyalt játszott, szárnya nőtt, megmutatta istent, a végső zuhanás előtt. Ernst Ferenc (1969 -2023)

Bőrödön éreztem a geotermikus vihart, ahogy a napkitörés gigantikus mennyiségű részecskével, plazmaállagú anyaggal szórta tele a Föld mágneses erőterét. Megváltozott az arcod tompa ragyogása, ahogy a magnetoszféra összekuszálódott, és vörösen izzott a déli félteke fölött az ég. Tekinteted emléke bőrömbe égetett geomágneses napfoltvakítás. Gerevich András (1976-)

Mint egy poharat, földre verted az álmot. A derengő íz elcsorog belőle meggyűlnek itt, ott zöld, kék, sárga foltjai az idő koptatta kőkockák között, a megbarnult padlórepedésben. Oláh János (1942-2016)

Várakozás nem szóra vagy mozdulatokra nem csak tudni azt hogy valahol ott vagy jelen Hogy valahol házak közén nyílt utakon ha ennyi szüntelen öröm és semmi fájdalom Székely Magda (1936-2007) . . . . .

Azt mondtad, kijátszod a holnapot, csak a jelennek élsz és nem hagyod, hogy a jövő írja újra a múltat. Ki mit hátrahagyott, annyi csak, mint az árnyék: hol mögötted kullog, hol megelőz. Zsebedbe gyűrted kacatjaid, s pajkosan rákacagtál, kik szembejöttek. A holnapot, mondtad, kijátszod, a múló perc siratód, nászod, menyasszony-fátyolban halálig járod a táncot. De múlhatatlan perceidben hol vagyok én, és hol a sebeinket becéző meztelenség lobja éber érzékeidben? A pillanat öröklét-örömét feltáró combok nyívó ösztönén egymásba fodrozódva simul el az össze és a szét. Egyedül-léted magadban föloldod, sírtál, nevettél? Nem számít, ki volt ott, ki az, aki utolsó erejével válladra omlott. Nagy Gábor (1972-)

Hol volt még az ősz, a készülődés? Lángolt a nap. Sejtjeink barnán nevettek a bőrünk alatt. Mondtam a hold kerekül Seholse voltál egyedül. Sehogy se hittem, hogy nélküled. Aztán az első falevél majd a többi. Rozsdafolt volt az erdő madarak szárnyai alatt, szemed növekvő égdarab. Vári Csaba (1977-)

Minden reggel megteremtik a világot. A Nap narancs karói alatt az éj hamujának kupacai újra leveleké válnak, s az ágakhoz fűzik magukat a magasban – a tavak fekete ruhának látszanak, liliomok szigeteivel pettyezve. Ha derűs természetű vagy, a puha ösvények mentén úszol majd órákon át, képzeleted mindenhol fellobban. És ha lelkedben cipeled a tüskét, amely ólomnál nehezebb – ha csak így tudsz tovább vánszorogni –, akkor is ott van benned valahol mélyen a vadállat, ami azt üvölti, hogy épp a föld kell neki – lángoló liliomaival minden tó egy meghallgatott és nagylelkűen teljesített ima, minden reggel, akár mertél valaha, akár nem, derűsnek lenni, akár mertél valaha, akár nem, imádkozni. Sirokai Mátyás fordítása Mary Oliver (1935-2019)

Lassacskán hűvösödnek már az esték. Útjukra készülődve gyakorolják tarlott mezőn a repülést a gólyák. Tanácsot tartanak a füsti fecskék. A fák között az ősz kószál az esti homályban, s mire földereng a reggel, szeszélyes útján óriás ecsettel az alvó lombokat sárgára festi. Lesunyt fejjel surran tova a nyár: a tavasz minden szép ígéretét elszabadult vizekbe szórta szét; csak beomlott ház, szennyezett, kopár termőföld, hajléktalanok siráma, pár elárvult szülő marad utána. Jánosházy György (1922-2015)

egy Tomaji Attila-sorra Elindulok az inget váltó fák alatt. Kigombolod, világot írva újragombolod magad. Nyáresti pólóm hűvösén Schumann varázsol csillagot, felborzol, jól esik, dúdol hozzá az éj. Futamnyi szenvedély. Költő felel. Magányát kérdőn hinti szét. Megoszthatom? Választ nem várva mormolja újra végzetét. Mi lesz velünk? A part sem válaszol, míg tartja elfutó, iramló színeit. A vérnarancs híd szerteszét törik. A mélyben örvény, sejtheted, tudhatod. Hogy átússz a hídon, nem kérdés. És nem lehet titok. A szigetcsúcson kavicson kavics. Nem inget vált, átszínesül a víz alatt. Napon fakul, lustán és mozdulatlanul, csupán a víz mozog, süllyed-emelkedik, s a víz alatti színhalakba kap. Míg tart a híd, míg tartja vízbe hajló ágaid, inget borzoló fák alatt lehúzza pólóéjszakád a nap. Miklya Zsolt (1960-)

Ragacsok Zselatinos ezüst: Szarvas. Smaragd celofán a tavon. Tér és idő széthasad. Kinyílik a világegyetem szeme. S a pupillák öreg tölgyfák. A csarnokvízben fém-zene. Mintha parázslana a zúzmara. A híd alatt tőkés réce. Két kacsa. Fúj a melódia szele. Fodrozódik a vízfelszín, csobbannak kis habok. Egymásba folyik a múlt és a ma. Tarka ragacsok Kántor Zsolt (1958-2023)

L. T.-nek Szemeink alatt volt-e A tenger régen? Anyák mit őriznek Gyermekük szemében? Miféle ég alól jövünk S vajon melyik Tenyér rajza hordja A hold békétlen szerelmeit? Míg csontunk a földnek Rokona, hogy merünk Kiállni a napra? Honnan süt ennyi tagadás Hogy tulajdon szívünk Is becsapna? Ha nem a fényt lélekzi, Milyen virág? Hazajutunk-e, mire Letérdelnek bennünk a fák? Vári Csaba (1977-)

ülök barokkosan, egy patetikus sorban, zsebembe gyűröm ezt a napot is — valaki összemosta az időt, a színeket, centrifugál, szeretkezik, kiteregeti, és mint kifestőket kisgyerek kezébe, adja át a holnapot, satírozza, firkálja, kimegy a vonalból, eső, köd lesz, gennyedzik, szaga van a versnek, késő szüretelésű vesztergomit rá — és később mássz ki egy ablakon, keresd meg azt a fát, és érezd, ahogy aszott mellével, kiélt testével rád fekszik az ősz — Nagy Zsuka (1977-)

Szombat délutáni hídon-átkelések, egymáshoz mérése bal és jobb partnak, a megállapítás: te itt vagy, én ott vagyok, hiába szeretnénk, csak átlépjük a metszéspontot: továbbhaladunk. Ha jönnél velem, mutatnék egy fát. A kopott-kék óriáscsúszda, ropogó levéllel töltött medence mellett áll: nem hajlik víztükörre, nem nézi magát – ovális ragyogás összecsukott napernyők közt. Kerítés mögül nézem, mert a strand területére belépni már nem lehet – szívedbe sem, ha letelt időm – nyáron pedig nem állnék a fa mellett – ugyanolyan, mint minden egyéb: zölden lükteti a felforrósodott perceket. Látnod kellene. Ha máskor nem, hát szombatonként. Miatta a hídon-átkelés, ha miattad már fölösleges. Ahogy sárgával teleszórja az elhagyott nyugágyakat. Szétdobálja, amit összekötni nem lehet.

Hogy melyik oldalát látod, nem csak attól függ, hogy melyiket mutatja, hanem attól is, hogy melyik látszik onnan, ahonnan nézed, vagy melyiket akarod látni akkor is, ha nem azt látod, amit látsz, és föl sem merül már benned, hogy neki is, miként neked több oldala van („kell, hogy legyen”), ha magabiztosan (bután, egyoldalúan) minősítgetsz, mert a zsigereidnek, a reflexeidnek, az indulataidnak (előítéleteidnek?, rögeszméidnek?) hiszel, mert a szemed, az orrod, a füled, s az agyad, a nyelved is valaki másnak dolgozik, mert nem vagy azonos önmagaddal, s nyilvánvaló, hogy akit így méregetsz, minősítgetsz, az is, egyre bizonyosabban, annyit lát belőled, hogy egy éhes, együgyű állat vagy, s hiába próbál emberként viselkedni, kénytelen állatként készülődni a védekezésre, ezért mielőtt cselekednél (megszólalnál, odaütnél), nem árt, ha megtorpansz, hátrébb lépsz, gondolkodni kezdesz, megvárod, amíg feléd fordítja a másik (a többi) oldalát is, s még jobb, ha nem sajnálva az időt, a fáradtsá...

  Elutasítom, hogy érvek és bizonyítékok rendezett házába zárva kelljen élnem. A világ, amelyben élek és amelyben hiszek, ennél jóval tágasabb. Különben is, mi a baj a Talánnal? Nem is hinnéd, olykor-olykor miket láttam. Csupán annyit mondok: csak ha élnek a fejedben angyalok, csakis akkor fogsz, talán, találkozni is eggyel. André Ferenc fordítása Mary Oliver (1935-2019)

Hogyan mérje meg A távolságot két Szó között a leg Rövidebb utat A kerítés mentén Bandukolva húzza El az ujjait az összes Rácson nem adnak Hangot nem adnak Hogyan van a leg Kisebb veszteség Az energialeadás Két ember közé Szorult levegő Súrlódása harangozik Az ész rácson húzza El az ujjait nem ér El odáig nem ér el Hozzá nem éri fel Picike megint hiányzik A sámli magasan van Az a fiók amibe azt A szót rejtette amitől A távolság a legkisebb És az energia nem vész El csak átalakul Kettő összekulcsolt Kézbe lakatba folyópartba Napfénybe álomba életbe Széll Zsófia (1976-)

Kint szerdai szél szava szisszen. Árnyékban a fényteli termek. Rád várva de messze az ablak. Én állok, a fák menetelnek. Tél köss neki holdlila sálat, utcákon a jég citerázik. Éj lágyan ölelve borítsd be felhőtakaródba, ha fázik. Nem tartozom ennyi sikolynak. Széttépve a tegnapi számla. Én vérzek – a fák feje gézben. És hópuha csend ül a számra. Stiller Kriszta (1973-)

a tenger a tenger már lemaradtam a mólókról is mehetnék vonaton de bensőmben összehajtogatott antik vitorlás lakik nyelvem alatt sirályok fészke bennük fiók szavak de akár a kagylók én is tátogok csupán s mint rajtuk a víz rajtam valóság áramlik át és megpróbálok karistoló gondok köré gyöngyöt növeszteni egy ismeretlen gyöngyhalásznak Kelebi Kiss István (1947-2021)

Op. 01. Arrébb tologatja a kis dolgokat, hogy tisztán lássa A nagy ügyet. Azután azt is félreteszi, már nem látja olyannyira Fontosnak. De előbukkannak így a régebbi, apróságnak tűnő restanciák, Kérdően merednek rá. Velük is kezdeni kellene valamit. Kívánná a lomtárba az összes intéznivalót, de lefagy a globális mátrix. Makacsul ragaszkodnak az elméjéhez, percről percre új alakban bukkannak fel. Valami átfogó megoldásra áhítozik a tudatalattija. Mire elalszik. Nem lehet nyugton, folytatja a szemhéjak mögött is a keresést. Kántor Zsolt (1958-2023)

Minden éjjel gazdagon nyílnak az álmok sötét bimbói. A szirmok közepén megbújik egy üzenet, s arra gondolsz, bárcsak emlékeznél, és összefűzhetnéd őket, betűnként a választ. Hosszú az éjszaka, én nem a könnyű fajtából – annyi ágad van, és annyiszor elterelnek – madarak jönnek, mennek, a fekete róka, amelyik lepihen, hogy alattad aludjon, a csontfehér szemmel bámuló Hold. Végre erőt gyűjtöttél, amennyit csak tudtál, és kihúzod a földből gyökereid sáros szoknyáját, s az ébrenlétbe ugrasz, két vagy három betűvel, mintha vízzel a szádban, és a veszteség érzetével – egy emlék, még nem egy szó, még biztosan nem a válasz –, csak annyi, milyen érzés, mikor a fa mélyén kattanva nyílnak a zárak, és tűz lobban a kéreg alatt, és virágoznak a virágok. Sirokai Mátyás fordítása Mary Oliver (1935-2019)

Majd megjöttök, hogy melegedjetek, levetitek a fagyos maskarát, nem firtatjátok többé, ki a szebb, ki a gonoszabb, ki az ostobább, a legnagyobb bűnös is megbocsát, és nem érti, hogy mitől van meleg, állati szag tölti be a szobát, sírni szeretnénk, mint az emberek, majd megtaláljuk, ami elveszett, mert mindenki elveszti önmagát, végtelenben dobogó egyszeregy, folyamatos lesz megint a világ, majd nézzük egymást, mint a katonák, akik túlélték, amit nem lehet. Bertók László (1935-2020)