Lélekszirteken

kezemben letépett gomb szemem törött üveg tétován mozdulok s néha betévedek tekinteted könnypárás sikátorába * félúton megállunk arcra bukott árnyékunkra havat kotul a szél s lassan ránk telepszik az ablakokra dermedt jégvirágok némasága Oláh András (1959-)

Emlékszel még, hányféle madarat láttunk sétálni hajdan reggelente a nedves fűben, ablakunk alatt, s hogy csupa dal volt a napkelte csendje? Emlékszel, holdas éjszakákon át hallgattuk mint mesés holdfényszonátát, ahogy száz hangon tündérnász dalát fújták a csalogányok és poszáták? Hová tűntek a szárnyas trubadúrok? Elnémultak lelkünkben is a húrok. Csend van a kertben, a Kozmosz kihalt. Világ igaz Bírája, tűrheted, hogy ellopják sunyi kísértetek a lélek legdrágább kincsét, a dalt? Jánosházy György (1922-2015)

hogy már nem várod tessék utolsó szövegem akkordjaim látom nagyranyílt szemmel hallgatod arcodon elgondolkodtató kétségbeesés zsebedben maradék sárga virágjaink véresen hervadoznak napilapba törlöd fáradt szemed mint mikor éjszakákat sírtál át hogy neked csak én legyek ilyesmik még mást is köszönhetsz nekem csak majd nem érted miért lett ez is a tiéd mostanra késő reszketsz újra az utolsó buszon halállal kell végégkószálnod sokadik tavaszod jószagú éjszakáit Dukay Nagy Ádám (1975-2017)

Azt mondtad, szükséged van rám, de nem tudtál becsapni. Kiettem a csapdádból a csalit, és azt hazudtam, nem tudok az ínséges időkről, hogy a zsákmányállatok máshova mentek élelmet keresni. De akkor kik azok, akiket beköltöztettem üresen álló terveinkbe? Minél jobban hasonlítanak rád, annál kevésbé ismered fel őket. Semmirekellők, megalvad a szájukban a tejút. Mit szólnál, ha tudnád, hogy a te becsvágyadon nőttek ekkorára? Ma túl nyilvánvaló a válasz, nem illik kimondani. Ma később megy le a nap, olyan hívogató, mint egy tál méz, amibe belefulladnak a bogarak, és botrányos, mint a kukába dobott ételmaradék, a feleslegesek távozása után felzengő öröm. Izsó Zita (1986-)

Várhatóan minden ott és úgy folytatódik, ahol és ahogyan folytatódnia kell. Vagy másként. Máshol és máshogyan. P. Nagy István (1961-)

Talán maradt valami a kert ragyogásából, egy hűségnyi sóhaj, vércsepp vagy lélegzet anyából-apából. Pedig a labdarózsák helyébe már orchideákat ültet a képzelet, álmomban a régi szembeszomszédokat is megajándékozom brazilos szappanoperanevekkel. A nosztalgia a maga girlandjaival, kacskaringóival elfeledteti a húslevesszagot, a kutyaugatást, régi sértéseket – halványodó mesevilág, tapintatos, de tündökletes. Nem kell emlékeznem a régi gyűlöletre. Fekete Anna (1989-)

Nem imádkozni jöttél, de a katedrális pont útba esik. Belépsz a templomkertbe. A szentek felújításra váró szobrai úgy fekszenek ott, mint a föld legmagasabb pontja felé vezető úton a halálra fagyott hegymászók testei. Végre odaérsz a kapuhoz, és arra gondolsz, talán nincs is, akihez jöttél, és talán soha nem is volt. Úgy érzed magad, mint a megszelídített állatok az első ember halálakor. Izsó Zita (1986-)

Tele az ég szárnycsapásokkal, karcolásokkal, bár csak a vakok látják a levegő rebbenéseit: tudják a híres mesélők és jövendőmondók. Az érzékek függőhídjain bolyongva érzik a nyomot, amit egy másik mozdulat vagy maga a vágy otthagyott. Te mindig feketét látsz?, kérdezik folyton. Vagy örökös szürkét? Hömpölygő fehéret? De hát semmit sem, felelik szerényen. Fekete Anna (1989-)

Leolvad már a mennybolt tiszta kékje, és lecsurog mélán az ablakon; nyűtt, piszkos takaró terül az égre, s a szűk utcára is, ahol lakom. A színek elmosódnak, kifakul az élveteg virágok tarka szirma, a világ szürke unalomba fúl, egy felhő mintha szürke könnyet sírna. Elhalt a színek nyári muzsikája, a város csöndes, puszta és komor. Pállott utcákon még ki kóborol? Redves házak közt terjengő homályba’ az éj bujkáló népe oldalog: szerelmesek, kéjnők és tolvajok. Jánosházy György (1922-2015)

Kikönnyeztem szemeimből a fényt, kipréseltem könnyeimből az álmot, és a nap valósággá hevítette bennem a világot. Mint üvegszilánkot szorítom a perceket, tenyeremben lüktet a lényed, meggyilkolja magam teremtette isteneimet, és így sem láthatom igazi éned. Hevül az anyag, zúgnak a gépek, forgatom számban szavaid, csattog a gondolat és dübörög az érzés, hogy bár lennék valaha valakid. És itt állok bambán, szájtátva nézlek, mindenből kettőt és fordítva érzek. Hozzád ért a vállam, és nézd, lehorzsoltad bőröm smirglized arcoddal az arcom szolgajátékainknál még sincs szebb örömöm úrkiállásodnál mégsem volt szebb harcom és tartom magam, míg tartom, bár lábnyomodba lépek, és látod, vérzik a talpam hozzám ért a vállad, és nézd, lehorzsoltad bőröm szétszabdaltad arcom arcoddal, de tűröm. Kriegel Zsófia (1991-)

nem kívánkoztam e világra idecsöppentem hát megszerettem éltem féltem sírtam és nevettem nem készültem én a másvilágra minden világok legjobbika ez egyetlen másról nincs tudomásom minden perccel a síromat ásom szűk kamra a lét hol halál neszez bár nem kívánkoztam e világra jó volt itt csoda hogy megszerettem mondják jó vagyok néhány szerepben méltó vagyok hát a másvilágra Fecske Csaba (1948-2025)

lehet-e szavakat lopni, kérdezte, mire én zsebre dugott kézzel a lelkiismeretemben kezdtem kutatni, mintha rajtakaptak volna valamin, amiről magam sem tudtam. szégyenkezve meredtem rá, mint akinek törlesztenivalója lehet bárki felé, és sorolni kezdtem bűneimet. úgy álltam az áruházban, mint egy anyagyilkos, aki segíthetek feliratú táblát visel, és nincs róla meggyőződve, hogy szavak bárhol is kaphatók. Simon Bettina (1990-)

Álmos szél ődöng szűk sikátorokban: álmos a szél, a házak és kövek, bokája alatt álmos tócsa loccsan, itt minden álmos, fáradt és öreg. Ha olykor ide tévedt, az Időnek titokzatos kéz álomport adott; a pást álomba hívó, puha szőnyeg: aludtak itt békétlen századok. Álmosak itt a napok és az évek, a szerelem, az öröm és a lélek, az ér is akadozva csordogál. Álmos itt minden: a táj és az ember, befelé bámul ernyedt, báva szemmel, és egybefolyik élet és halál. Jánosházy György (1922-2015)

Oly bonyolult, akár egy csalogány, oly bádogból való, mint jóságos, mint oly gyűrhetetlen, régimódi oly zöld komoly savanyú, olyan átnőtt olyan arányos, olyan szőrös, olyan közel a vízhez, szélbarát, olyan tűzálló, gyakran körülárkolt, oly pofonegyszerű, ronggyáolvasott, mint olyan új és nyikorgó, drága, mint olyan alápincézett, házias, mint oly könnyen elvesző, tapogatástól-kifényesedett, olyan vékonyra fújt, oly hóhűtötte, olyan sajátkezűleg, nagykorún, mint oly szívtelen’, mint, oly halandó, mint oly egyszerű, akár a lelkem. Tatár Sándor fordítása Günter Grass (1927-2015)

"mikor veled vagyok, minden más eltűnik." - ülünk, idegen véletlenekbe csomagolva; keveset beszélünk. a hallgatható csendet szeretjük. "egy lakatlan sziget vagy. sűrű erdő, magas fák, lombkoronától nem látni az eget. körben mindenütt víz, végtelen. a partra kell menni, hogy megtudjam, nappal van, vagy éjszaka. ritkán járok erre. nem tudok úgy, mint egy remete. nagy gátakon kell átkelni, oda-vissza. nehéz." k. kabai lóránt (1977-2022) . . .

Harmincvalahány betű elég az összes átokra, az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre. Mire lenne jó egy dal? Egy lágyan kanyargó szonáta varázsereje? A hangszín, a dallam? Nem elbűvölni, megkötözni akarom a rémeket. Fekete Anna (1989-)

Mióta készülök, hogy elmondjam neked – Az égbolt olyan bolt, amiben eget lehet kapni, Álmot, inspirációt és teret, amikben a talentumot Mint kagylóban a gyöngyöt találják – Kognitív akkordok, színekből. Álló pillanat. A tárlat a szingularitást modellálja. Dúl a gyantaporfelhők hurrikánja. A konfigurációk koktélját Egy gyík és egy bárány teszteli. A szándékos léptékvesztés impulzusként feszít. Kompendium, intonál Metapoétika úr. Szkülla fentről szemléli a dekonstrukciót – Kharübdisz alul. Igék és nevek – s ott ihletett fonalakból szövődik a test Mert fogytán a deixis és az epokhé. Talán a kvarc, a bauxit. A szöveg festékké lett. A zárójelbe tett fontoskodás matt csend. Szertartásosság, kis, újszülött prozopopeia. A szerzői én kizárólag egyéni, szubjektív Pozícióból képes folytatni a gondolkodást a praxisról, A valóság az írót, nem mint egyén, hanem mint a História egyik ambivalens karakterét tételezi Aposztrofé asszony a végtelent, mint arcpúdert viseli. rezignált, mint a vi...

Eldöntöttem. Nem írok levelet. (Ja k vam pisu csivo zse bolje…) Fel se hívlak. Minek? A dolgoknak az a dolguk, hogy tönkremenjenek. Az ilyesmiket (természetüknél fogva) megbeszélni sem lehet. Kezdeni pedig mit lehetne velük? Kezdeni a végüket? Kikezdeni mint nővel, vagy mint vasat a rozsda kezdi ki? Minden kapcsolat tartam-egyenletében szerepel egy p pusztulékonysági együttható, ez bátran (vagy gyáván) posztulálható. Hogy miért? Ne kérdezd. Tudja a… Mindenható. Tudja az Isten. Tudja, tudja, naná! Ő már csak ilyen fúrt agyú öreg, a bal fülét a nyaka mögött hátranyúlva jobb kézzel vakarja meg. Gondolj csak a Megváltás Kft-re (vagy betéti társaság?), tanulmányozd a theonómiát. Ám elkalandoztunk. Hova is a tovább? Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom. Minden gondolat megáll félúton, hőköl vissza, hisz nincsenek hovák; szakadék szélén, párkány peremén visszaretten a mélységtől az Én, no, csak metafizi- kai mélységre gondolok, ilyen izé hogyishívjákokra: Kimért chimérák, etc., etc., ecet...

Columbia 30th Street Studio, New York 03/10/1960                                                                                                                                                                                               A félrehúzódás rekvizítumait kell majd fölidézni végül, bezárva az érzékszervek minden ajtaját. Hordozórakéta lesz a hangszer – a trombitát! a trombitát! Mint meredek partok közt rohanó víz, még szűretlen az élményfolyam. Sketches of Spain – ez a címe (!) – a kompromisszum tárgytalan.

talán egy puha párna arcomba simuló összes ránca a kialvatlanság metaforája az ébredés minden ami belőlem indul ki és ami nem éjjel ugyanaz a két szem és a tenyér amivel lefeszítem a szívem vissza egy kétismeretlenes dobbanásba ez a szerelem előszobája papucsot húz isten láthatatlan kőszobrára az ébredés mintha minden reggel ugyanarra a hegyomlásra Murányi Zita (1982-)

A vállig érő fűből egyszer csak nagy, aranyszínű gurigák születtek. Aztán egy éjjel valaki elgurította őket. Az új fű bokáig ér, nem tudnak elbújni benne a szerelmesek. (Minden ismerős itt, de minden ismerős idegen. És a pillanatok egyre rövidebbek.) Filip Tamás (1960-)

ma nagylelkűen magamnak is csak kölcsönadlak, hogy igazán senkié, úgy maradj magadnak félszívvel egészen soha, amikor épp elbúcsúzunk. ma nem nyomaszt, mit mulasztok holnap, amikor másnál leszel kölcsönbe, egészen mással leszek, majd tűrhetően foglalom magam, 2 személyes asztalt az étteremben, csak füst és sótartó ne, fölírták, legalábbis a telefonba. jut időm mindenre főzök, vagy leporolom a kagylót. időnként beszélek is bele. ma olyan vagyok, mint te. csak arra nem emlékszem, kinek is adtam. várj! majd ha. befejeztük? föllapozlak a noteszembe. Murányi Zita (1982-)

mondj valamit rólam nekem hányat dobban majd a szívem mielőtt végleg eldobog hová visznek az angyalok vagy csak úgy elandalogok a halál gesztenyés sétaterén hol leszek belőlem én mit számít majd a szerelem ami most itt tangózik velem keringőzik vagy mit csinál lelkemben meddig áll a bál meddig bűbáj az a gúdbáj mitől olyan savany vigyorra húzódik a száj lájkol-e isten engemet vagy lesepri az egeret ótestamentomi dührohamában hogy mennyi szemét volt a vágyban mennyi piszok és hálátlanság kosztolányiban mennyi kassák pucciniban mennyi bartók mennyi bígelben mennyi dán dog és mennyi hülye félelem nyarakban mennyi tél-elem s ha úgy szerettem vajon élni mért nem tudtam mindig mindig benne hinni és úgy remélni hát mondj rólam nekem valamit meddig vagyok lehetek itt meddig tiktakolnak a csókok lélekkabátomon a foltok Demény Péter (1972-)

Még ha vissza is néznél fiam még ha a helyemre másolnád is magad még ha a táncoló idő zuhatagából ki is mentenél néhány árnyat az mindig a semmi listája lesz a tiéd ki a túlpart felé ballag a felejtés folyója fölött még ha vissza is néznél fiam Télffy Ármin (1996-)

hallgatom a hallgatásod, ahogy nem mondasz semmit, valamiféle úton megyek, és betakar a csönded, ahogy betakar a sötétség is, talán beszédes mindez, nem is merek meg sem is szólalni, visszabeszélni nem szabad ha megszólalnék, fekete koboldok jönnének ellenem, így is vissza-visszanézek, ahogy járom az éjjelt, mindenütt különös, nem e világi alakokat látok, torkomban érzem fenyegetésük csak ennyit tudok, hogy nem beszélek vissza, mert nincsenek érveim kimondatlan szavaidra, nincsenek ellenérveim, nem is gondolhatom azt, hogy netán nincsen igazad, valahogy mindig igazad van elképzelem mindazt, ami vagy, néha látom az arcod, vagy éppen látni vélem, de tudom, hogy nem látok semmit, mégiscsak aszerint lépek, ahogy szerinted lépnem kellene, mindenben a csönded vezet füves legelőkön nyugtatgatsz engem, különös vizekhez terelgetsz engem, mégis, látod, nincsen nyugovásom, nincsen megpihenésem, mondom, űzött vad bennem minden gondolat és mégsem lehet másképp, újból és újból hallgatom a hallg...

képzeletem kirakatában ismerős állomások tündökölnek az egyik peronon ottfelejtett kabátom sárgáll elidegenedett eszme pihen a nyugodt délután pamlagán tágas szavak társaságában gyanúba keveredett vereségem lappang az az elnyúló véget nem érő rezgés végtelent lélegző érzés rohan ostromol árnyékot szakít a domb a fuldokló elmúlásból Böszörményi Zoltán (1951-)

héj nélkül kellesz csak a csutka, magok és rostok a kásás hús, a kukacok járta alagutak és az erjedés a héj alatt a hegek, az élet fognyomai a bőrödön a nyers lelked amit magadtól is féltesz a héj nélküli te

Öröktől fogva s mindörökre lenni, valahol téren és időn kivül, hol otthona a Mindenség s a Semmi, fényben, sötétben mindig egyedül, minden atomban s az egész világban, betöltve a dermesztő végtelent, sok milliárd bolygón mégis hazátlan, s a táguló Kozmoszban kripta-csend, a Mű, mit tervező gonddal teremtett, szünetlenül rombolja önmagát, rejtett hibák bontják, dúlják a Rendet; ezt látni egy bús örökléten át, társtalanul, hiába szánva-bánva: nincsen rettentőbb, mint Isten magánya. Debreczeny György (1922-2015)

nézni egy decemberi tölgyet ágai közé felhők gömbölyödtek lombbá gyűrve a porhavat és fölötte ahol a havazás is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja lenne a mennyországnak a néma eget és az utolsó pelyheket hátukon a fény még szivárvánnyá merevedhet ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak és a föld felé zuhanva lassan vörösével itatja át őket a virradat és ahogy erdővé dagadó fájdalmával mint egy elejtett pettyes őz egyre elesettebb a vérző fatörzs. Murányi Zita (1982-)

Hová sietsz a két part között? Az idő átszitál… Becsukod a könyvet és belenevetsz a szégyenletes csöndbe. Érzed, eljött az áldott pihenés ideje. Szeretetedben melegszem. Rakosgatod emlékcserepeid, súlyra mérhető a csend. Van érzés, ami örökké megmarad. Valamit még mondani szeretnél, de szó nélkül hagyod. Minden a szemedben van, a kérdések és a válaszok is. Félúton vagy álom és valóság között. Simek Valéria (1953-)

egy lépés egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz hogy egy lépéssel távolabb kerüljünk tőle kétszer nem kétszer nem szekerezhetünk akarom mondani szeretkezhetünk ugyanabban a folyóban ezért folyóról folyóra járunk Debreczeny György (1958-)

reggel a székemen volt az inged s belőle a meleg bebugyolált, így léptem az ablakunkhoz csendben hogy átöleljem a kinti magányt. Keszthelyi-Mangó Gabriella

„Fogd a hangod suttogóra ez vagy te ez vagyok én lélek nélkül üt az óra kettéválunk felszínén” Lucian Blaga: Órák te a percet, én az órát; én a lassú, te a gyors; körpályánkon úgy jutunk át ahogy bennünk üt a sors átfutsz felettem átbújok alattad simogass meg elmenőben s a gép továbbhaladhat ahogy a percek szaladnak fenn a csillagok számlapján villanás csak ez a kör: az Úristen nagykalapján por a perc, mit lesöpör. s nézi ezt a félkész dolgot, most nem bütyköl semmivel: mert a szív egy fura óra, jár, de összevissza ver. átfutsz felettem átbújok alattad ez a szép, hogy menni kell csak a számok maradnak s a gép továbbhaladhat éjfélkor majd várlak itt, el kell válnunk virradóra: a hold ránk se hederít fogd a hangod suttogóra a gépek haladnak az álmok maradnak az évek szaladnak a szívek szakadnak a léptek akadnak adj meg magadnak Nacsinák Gergely András (1977-)

Löttyedt felhőivel szétfolyt az ég, mint kiloccsant zsír konyhaasztalon; elkenődött a táj is: egy halom egymásba olvadt folt a messzeség. Valami párás szürkeség pereg a végtelenből, mely mindent megül, s szétfolynak felismerhetetlenül a színek, dombok, házak, emberek. Formátlan folt a Kozmosz és a Föld, fakóra sápadt piros, sárga, zöld, szétfolyt a világ, a test és a lélek… Nézem a képet, mit kuncogva fest a rossz piktor, a késő őszi est – s azt sem tudom: emlék vagyok, vagy élek. Jánosházy György (1922-2015)

Az ég narancs, rózsaszín, lila és szürke. A fák színe zöld, kék és ezüst. Gyerekhang, autózaj, kutyaugatás és szél. Nem. Szellő. Ez szellő. Így pontosabb. A Kristály Hotel neonjai barackszínűek. Az asztalon bor. Várlak. Ez semmi. Tulajdonképpen lényegtelen. Mégis tudom, hogy szép lesz emlékezni erre. Varga Richárd (1984-)

nyolc perc késéssel indul nyolc percet késik nyolc perce reménykedem félig idegen szavak fekszenek a földön tiltakozik a falat fennakad és kattan a zár kiold a lakat még az első ajtón a vezető hátrál az eget nézi ahogy egy vízér keresztül hasít mikor csukódik rá a szemem tajtékzó tudós leszek úgy kémlelem az éjen átfúrt lyukba hulló csillagokat társaság nélkül de legalább a szúnyogok nem csípnek még milyen hangszeren hegedülsz? a meglepetés erőtlen játék csupán maga? a reggel első fényei ám ebből a pocsolyából egyáltalán semmi nem tükröződik vissza ami végtelenül elszomorít rólatok

Nem figyelt senki: tél volt, bőrön át derengő alkonyat. A repülőgépen ott volt a másik Nap, felé fordítottam az arcomat, hogy megpillantsanak, elaludhassak. Láttam az időt éjszaka, hullámokat, amik nagyobbra nőttek a sötétségnél, ahonnan érkeztek, amikor megérkeztem. A parti fényekben váltak ragyogó habbá, és mintha ez a fehérség lett volna a hangjuk, mert egyébként csend volt, és semmi sem mozdult, csak az emberek. Gondoltam rá sokszor, hogy majd elmesélem ezt neked: itt éjszaka volt nyár és nappal, és innen láttam meg a hajót, ami elvihetett volna a partról, de egyre csak közeledett. Fenyvesi Orsolya (1986-)

Elzárhatsz, elbújhatsz. Elzárhatom magam és elbújhatok. Bronzkamrádba-bronzkamrámba Bejut a feladat, És egyetlen négyzetméteren is Megtörténik az, Ami elől elzárkózni, elbújni Se a földön, Se a föld alatt Nem lehet. Varga Richárd (1984-)

A múlt ravasz, sok körmű csapda, ha riadt vadként foglyul ejtett, nem menekülhetsz tőle, rejtett tüskéit a húsodba csapja. Deres fővel ma újra érzem sok esztelen, fájó hibámat, s úgy hasogat a régi bánat, hogy kése alatt szinte vérzem. Nincs soha megnyugvás e földön, hol büntetésemet kitöltöm, aztán pokol kutyái várnak; a vigasztalan síri télben rám telepednek régi árnyak, és bánom, hogy valaha éltem. Jánosházy György (1922-2015)

még nem zártam be nem gyújtottam gyertyát vártam hogy talán két (vissza)altatás között részletesebben is megírhatom majd mi végre ez a nagy-nagy csend köztem és közted már majdnem sötét van egy üres székben megkapaszkodom mintha vendégre várnék a szavakat hívom ölellek addig is és féltelek úgy óvnálak a télben itt van ez a sál meleget igyál ilyenkor jobban kell figyelni ma még csak a tenyerem csupa seb de holnap kiderülhet a szívem szakadt meg Iancu Laura (1978-)

becsomagolták az életük fontosnak vélt maradékát szerteszét hever ami szerethető volt és haszontalan félresikerült álmaik árnyékában elbotlik a fény emberközelben a fájdalom arca még felismerhető messziről viszont apatikus masszává habarcsolódik imbolyognak át egy pontonokra tákolt hézagos napon okafogyott a mosolyuk de könnyeik már elapadtak előttük a múlt alattuk a semmiben morajlik a csend Laczkó Vass Róbert (1976-)

“mintha olyan ember mondaná ezeket aki közel áll nagyon közel a megőrüléshez”  (Debreczeny György) A távlatokból sikerült a közel minden elemét kiválasztani, s most itt, a közel szélén látod, mennyire messze van a távol, mert magad sem hitted, egyszer majd elég közel leszel ahhoz, hogy a távlatokba nézz. talán egy józan őrült van a közeledben, egy távolról hozzád csapódott replika, aki bátortalanul kérdezi, növekedhet-e a távolság úgy, hogy ő mégis közel legyen, s elnézést kér, ha hülyeségeket beszél, mert tudja, a rend nem tűri meg a fantáziát. Csontos Márta (1951-)

gyújtósnak lenni vagy oltó víznek lobogni az égig vagy parázsként izzani karddal elmetszeni vagy összefércelni kimutatni vagy elásni a ház mögé megcsókolni vagy megbélyegezni világgá menni vagy térdelni a sarokban tódítani a tényt vagy megvonni a fényt meszelni az eget vagy falra az ördögöt követni az istent vagy háttal ülni neki alázattal odaadni majd visszakukázni madárként csapkodni vagy vízilóként szállni megváltásra befizetni vagy ekeszarvát tolni könyörögni vagy hátra se látni hosszan kilépni vagy kerge marhán állni vissza se utasítani vagy ököllel arcon ütni tüdőd kiköpve vagy nem felvállalva szeretni haragosan vagy folyamatosan rettegve magadat vállalva vagy mások mögött suttogva bajusszal vagy gyantázva rikoltozva vagy erőltetetten suttogva rohanva vagy rugdosva se sorsod szerint vagy majd legközelebb újra próbálva egy új itiner szerint nem várva tiszta lapra

A reggeli szellőztetés kihúzza a port, amit az éjszaka szétszórt a nappaliban. Kisimulnak az alvás ráncos hullámai, az udvari fű tele az álmos hordalékkal. Van-e, aki kihajózna az időperemen túlra, belesodródni egy meg sem történt játékba? Part a jelen, sziget, tegnap és holnap habjain. A mindenség sarkai meg vannak írva, koordinátái artériák és belső bizonyosságok könyvtáraiban. Ott leszünk-e történeteink végén, vagy csak egy előre elküldött üzenetben létezünk? Az álmatlanságnak van szíve, hogy dobogjon, mintha vonzaná az örök ébrenlét. Albert Zsolt (1973-)

a várakozásban is a várakozás reménye ébred kinyílik az ajtó bennem ha most belépsz magamhoz ölellek elrejtelek az el nem gondolt gondolatban vagyok de mennyire az vagyok megperzselt szárnya a végtelennek Böszörményi Zoltán (1951-)

visszanézel a futó borostyán közt vágott virág a kerítés mellett elnyílt spireák rád zuhannak az alkonyat súlyos árnyékai nem leszel nyugtalan viszed őket magaddal a platánok alatt Kakuk Tamás (1952-)

Tetők között kék sóhaj az ég szél pofozgat ájult lombokat Újszülött tócsa mosolyog, ragyog belesápad az irigy kirakat Barna T. Attila (1971-)

Szemed tüzén átvillant rajtam ez a nyár. A nap mosolyának fürtjeit szemezgettük a késő őszi hóesésben. Mások nélküli időt akartam veled, átírni egy végnélküli történetet. Talán csak egy füstölgő gyertya voltam...Talán télbe hajló őszi táj... A szűz hóba rímet rajzoltam. Egy öreg kalap állt fejeden hetykén. Emlékszel a csőszre? - kérdezted. Kunyhója előtt füstölgő szegénység pernyéje szállt. Varjakkal károgott az ősz körülötte. S a szélben zörögve jártak az elszálló kukoricalevelek. Elfáradtunk, a hűvös út megállt velünk, majd tovább futott az estében. Simek Valéria (1953-)

várlak. le kéne súrolnom a konyhaablakra száradt naplementét, kiszellőztetni a makacs, levegőtlen ragaszkodásokat, összeszedni a szétdobált érveket. de megvárlak, hogy lásd, milyen most, mielőtt elkezdeném. bár néha félek, mi van, ha csak azért hagyom, mert egyszerűen nem zavar? nem tudom. hogy veled vagyok, vajon az igényességem bizonyítéka, vagy ha nem lennél, akkor igénytelenednék el? Dékány Dávid (1988-)

1  zárójelbe tettem. áthúztam. végül kiradíroztam a neved. de a papíron maradt morzsákat még mindig nem mertem elfújni. 2   szókincsem bizsu. karátokban mérve majdnem negatív, de még épp semleges. túl hamar elhordod majd – ettől féltem, de már látom: elviselni sem lehet. 3   botladozó csillagképek duruzsoló kavicsok a cipőm talpán nyomom el a hangokat hanyatt a fűben hátamon egy egész bolygó. Dékány Dávid (1988-)

állok vállamon két sugár sárga aranyával az emlékezés csöpög át az égi szitán a mindent megváltó rozsdás júliusi szivárvány lekapcsolni sárga szárnyaim ilyenkor az üres ég az újjászületés tükre és egymásba fogódzkodni amikor a pusztulás kéredzkedik tenyerükre a fák ág-bogán még megzörren a mennyország hegedűje. Murányi Zita (1982-)

Csepergés indult, őszi dallamú, a tükrömben sötét maradt az ég, a hajnalban sem volt fény, csak hamu, s künn sírt, egész nap sírt a szürkeség. Áprily Lajos (1887-1967)

Fekete bársonyfüggöny ma az éjszakai ég. Mögötte a titkok színpada. Milyen darab megy? Tragédia? Komédia? Nonstop előadás. Lelkesek és vonakodók mind ott vannak a castingon. Szerepet visszaadni nem lehet. Esőnap sincs. A színpad forog, s ott vonulnak mind a beválogatottak – vagy a kiválasztottak. Állandó a rendező. A koncepciót csak Ő ismeri. Saját színpada. Van ki jobbra mehet. Van ki balra. Sógor Zsuzsanna

Hogy lehetsz ilyen éghez-ragadt, kérdezi gyakran, a földről fölkiáltva, s tűnődik, mi végre folyton ez a féktelen láz, mely naponta háztetők és hegyek fölé emel. Kérdéssel tudnék felelni csak: ha a boldogság egy sóhaj, vajon hogy hat rá a légellenállás, mikor felszállta csúcspontján átesik és zuhanni kezd? Nincs erről se szakirodalom, se egy félőrült naplóbejegyzés, de úgy képzelem, tollpihe természete van: megjósolhatatlan, hol ér földet, ha az ember magára hagyja. Ezért kelek útra éjjelente, egyenként párnámra gyűjteni táncoló sóhajait, nehogy visszahullva más nyakán legyenek csiklandós örömmé. Major Petra (1983-)

Ezen az őszi dombon, a harmatcsepptől csillogó füvön, alig néhány lépésnyire Hölderlin kék fenyőitől, melyek egymásnak nemcsak ismeretlenek, de egyek is a föld alatt, kráternyi nap- sugárban, ebben a juhar- falombnyi csöndben, e csillagágon ingó serpenyőn, mely mégis mozdulatlan földdudor és három szárnyait nyitogató pillangó közül kidomborodik, ahol az alsó füveken bujkálnak szürke tücskök, és fojtott dühvel röpköd a darázs, és domb tövén az erdő súg és szervezkedik, nem csörgedezik a patak sem, hanem szökik a sás alatt, mint egy fegyelmezett futár, s nem leng a zápor, a réten összegyűrve elhever, ezen az őszi dombon, melynek fái harangzúgáskor nőni kezdenek és átütik a völgysötétet, akár a lándzsavégek, épp itt, kitörve arany foglalatából egy villám meglepett. Vasadi Péter (1926-2017)

Néha olyan érzés imádkozni, mintha egy fáradt sofőrt próbálnál magad mellett ébren tartani. Már teljesen mindegy, mit mondasz, sokszor csak dúdolgatsz, recepteket olvasol fel hangosan, és ha mások is ott vannak, akkor úgy érzed magad, mint gyerekként az iskolai fotókon kezedben a játéktelefonnal, amikor olyan arcot kellett vágnod, mintha elhitted volna, hogy nemsokára beszél majd hozzád valaki. Izsó Zita (1986-)

Kék láng sárga tűz hideg ráz meleg űz rámhajolva elmosódsz égen földön áthatolsz.

találkozásra készülnek, Bíznak és kimondják: létünk kész tény, és ha örökre elfordulunk egymástól, jó esetben ugyanazok maradunk. Egész életünkben egymást nézzük, és már a változatlan se kínálja magát. Mózes, a kősziklával bosszantani akart, de mi emberek, együtt és külön, párhuzamosak maradunk. Uri Asaf (1942-)

Mikor a kertben jártál, s a felhők elszakadt ruhájából egyszer csak előbújt a Hold és leesett almafáid közé, éppen a pincéd tetejére, mely azonnal megroppant. Te gyorsan besiettél a konyhába és kabátod zsebéből kiráztad a lámpád fényét, hogy megvilágítsd a történteket. Simek Valéria (1953-)

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, el- vesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajta- kapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, vala- milyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás mel- léktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tű- neménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak. Márai Sándor (1900-1989)

tegnap rózsaszínű voltál ma narancs az összezárt bimbóban a reszketés vártam hogy kinyílsz hogy virág vagy-e földi vagy valami égi-isteni keresztezés porzók bibék közé zártad a napot de ez csak éjszaka volt így reggel széttártad selymes szirmaid és büszke maradtál amiért magától az ég is egyre jobban eltávolít most rongyosra áztatott az eső selymes szőnyegeiden a méhléptek megtanultak egy másik igeidőben „lenni” már a zümmögés se a régi de a jégverésnek éppen ideje volt hátat fordítani roppant száradon méz csurog fokozatosan halványul el de fölragyog a megváltás aranyszínű tövisein körülötted a kert újra a nap aranyába hullt előbb a fák haraptak lángba azután a bokrok itt maradtam levetett szirmaidból csokrot kötni az isten és köztem még mindig tűzben áll egy sugár kifeszülve pont köldökzsinórnyi és nem tudom eloldani. Murányi Zita (1982-)

A második megállónál szállt fel markáns arca görög szoborra hasonlított, bár öreg volt, sasorrát fölöttébb fennhordta félmeztelen lihegett a hőségben, majd verejtékes testtel a bőrülésre tottyant, míg néztem őt, a part jutott eszembe meg a szobor, amelynek megszökött a hangja, és elenyészett az időben, akár a mostani utas, ki észrevétlen egy kanyarban lelépett, helye helyére üresség költözött; vele történetének történelme örökre elveszett. Csák Gyöngyi (1950-)

Szavaim fonákját ugyanolyan jól ismerem, mint színét. Egy ideje nem tudom már, mi az, amit hiszek, és mi az, aminek pusztán akcentus nélkül tudom kimondani a nevét. A fedőbűn helyett fedőszavak akrobatikája özönli el a porondot. Minden tripla szaltónál a közönséggel együtt szűnik meg dobogni a szívem, majd fölszabadultan tapsolok. Így élek szavaimmal, akiktől már nem is hallani a hangom. A legelső sorban ökölbe szorult kézzel ül egy eredeti érzés, és nem tudja, üvöltve kihez és hova fusson. Hecker Héla

nincs hely a szívekben: nincs se bent se kint hiába kutatsz át: megtagadtak megint fojtogatnak marnak a visszanyelt szavak a ránk fagyott csöndben sem halt ki a harag Oláh András (1959-)

kapaszkodót keresünk– gyökereink az égbe nyúlnak – függőségeink kitakarítják alólunk a múltat s e fejre állított világban lépcsőink a semmibe simulnak Oláh András (1959-)

Messze vagy tőlem. Egy egész világrész választ el, mindenségem. Mégis, nincs senki oly közel és merész hozzám a mindenségben. Téli napsütésben hallom a nevedet: fénylik e név, virágzik. Vihartól kavargó szörnyű hópelyhekben meg nem tört lelkem szikrázik. Hidas Antal (1899-1980)

itt ez alatt az ég alatt ennek a földnek a hátán ebben a szűkre szabott szerepben ebben a hördülésnyi létben most Kipke Tamás (1952-)

Ez már nem az a táj és nem az a jövő, Más esőt hord a szél. Ez már nem az a ház és nem az a tető, Forró páncélon ül a tél. Ez már nem az a tavasz, nem az a rügy, Nem az a csók, mint rég, Ez már nem az a hit és nem az az ügy, Amiben hinnünk kéne még. Ez már nem az a kacaj és nem az a tánc, Új ütemre kél a dal. Ez már nem az a bőr, amin nincsen ránc, Nem az a gyenge fal. Ez már nem az a fény és más már az árnyék, Csak a szeretet az, ami tart, Ettől lesz élmény újra a játék, Mit gyermeki lényem akart. *** Istenes Tibor (1972-)

Ha jönnél időn-téren a léten át a léten át átadnám testem-takaróm öleljen át öleljen át Ha újra felkap sorsvihar rémségesen szépségesen szívemben verne szárnyad szállás neked szállás nekem Egy-szellem repülnénk a rejtetlent rejtő lét alatt s akkor egyszerre lennék tőled s veled szabad Tábor Ádám (1947-)

  este ha alszik a város téged idéznek a jó szere- tők és tétova ódákat suttognak a drága fü- lébe a tél derekán a tavaszt sóhajtják már a ko- pár fák hópelyhek gyönyörű álmát hamar újra fel- issza a föld s te ma újra tavaszról szólsz monoton lágy hexameterrel s verseket koppan a langyos eső is a házak rőt tetején Kipke Tamás (1952-)

Hullámzik. Őrjöng. Csapkod. Fuldoklik. Nem ereszt. Szelídít. Lebegtet. Megtart. Draskóczi Ágnes (1969-)  

Nem kell mindig nagyot mondani a versben, tépni az inget, fellármázni az Istent. Elég ülni a szoba sarkában, csendben, egyedül akár, onnan nézni a Mindent. És nem kell senki kezét fogni ilyenkor, ha elment már, vagy így, vagy úgy, hát hadd menjen. Tűnődve belátni, ez most egy ilyen kor, ha fáj sem sírva vádolni sorsot fennen. Tenni a tűzre, nézni lobogó lángot, kipirosult arccal bámulni kályhába, piszkálni vassal a parazsat, a táncot nézni a falon, ahogy árnyékod járja. Letenni piszkavasat a fém tálcára, fogni takarót, fotelban szunnyadni el – Ébredni fázósan hajnali lármára, hallgatni, hogy az utcán épp vihar perel. Eső hadd verje kinn széked a balkonon, falióra itt benn felet, egészet üt. Kopogjon csak zápor az ablakbádogon – zuhanj az ágyra, ahol a kedves feküdt. Nyirán Ferenc (1951-)

Azt kérdezed, hogy ki vagyok, micsoda kis lélek vagyok, ki ablakodon kopogok, és mint a gránát, tüzelek, és lengek-ingok-libegek, és hámba fogom a szelet, és hintálom a levelet, összekuszálom a leget, s azt a suttogó szövetet, amit a hajnal tereget, min villogás az erezet? Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás, lengés vagyok, kerengés, zengés meg visszamerengés arra, amiről azt hazudod, azt hazudod, hogy elfeledted, ám én megszólalok feletted, ám én átsuhanok feletted, megvillantom szárnyaimat, a selyem kardokat, melyek átmetszik az eget és hazugságodat, és akkor már tudod, akkor rögtön tudod, hogy az angyal vagyok, aki gyerekkorodban úgy magadra hagyott. Szabó Magda (1917-2007)

  A papírírószer manökenje A hang este formájúvá lesz, az ég színeire bomlik. Karaktereket spórol az olvasás. Lecsukódik a szem. Befogadja tárnáiba a múltat a pupilla. Majd újraírja, amit kihagyott az emlékezet. Egy nyári séta emléke dialógusba kezd A megbonthatatlan idővel, mint narratív szövettel. Egyetlen mondaton belül van benne a műhold és az égbolt. Káprázik a szem, ha a szingularitásról olvas az ember. Összeér, ami tegnap szétfolyt. Mintha ikrek lennének a hétfő és a kedd. Az ismétlések titka, hogy rendelkezzünk életkedvvel. Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint gézbe bugyolált, Képlékeny olvasat. S azon belül egy kisebb tároló edény. Mintha egy metamodern dilemma lapulna az esszé ecsettáljában. Belemártja tekintetét az összegyűrt árnyak festékanyagába. S az asztalon álló, átkötött dobozkára fókuszál. Amiben egy ékköves gyűrű hever. „Hadarva ír, mint Rilke vagy Kafka.” Mellette magyarázó angyal. Sebes körte, fonnyadt narancs, néhány szeder. Nem is gondolta, hogy ide a papírb...

hódolat Mandelstamnak hol van a déli kék a nap már nem ragyog alkonyul. csapatban észak felől vonulnak a felhőangyalok. puttófehérek majd ördögfeketék összekapaszkodnak hol van a déli kék. szürkülnek a szinek hírt fényt nem kapok a földön homályban araszolgatok eltûnt a régi ég. fölöttem vonulnak a felhőangyalok hol van a déli kék Tábor Ádám (1947-)

magammal hordom a nagy kérdéseket melyek a beszéd súlyában égnek. téged várlak a romlott éjszakát, a zavartalan magányt aki a házakhoz jársz és vissza de hiszek a társulatodban ahogy hiszek a napfény hiúságában az élet a vállamon nekem üvölt miközben a szégyen lélegzik a titkok között. ahol vagy és ahol jártál boldogtalan odúk a józan ész emeli fel őket mert neked nincs értelmed egy láthatatlan színpad részesei vagyunk visszatértedben ne tévedj el mert az igazság az, hogy itt még sose voltál. Lipp Márta fordírtása Sara F. Costa (1987-)

pipázó nádast ringat bordás víztükör épp kel fel a nap * szürke ég alatt kéklő ködök hasítják végét a nyárnak * bíbor pírral írt szép naplemente vacog füstöt a fákra * apró ökörnyál hintáztat naplementét hízott avaron Sapa Brown (1978-)

Most már a barna, dérütötte rónán mulandóságról mond mesét a csend. Most már szobádba halkan elvonulhatsz s hallgathatod az álmodó Chopint. Most már a kályhatűz víg ritmusára merenghetsz szálló életed dalán, míg bús ködökből búcsút int az erdő, mint egy vöröshajú tündérleány. Áprily Lajos (1887-1967)

Színét vesztette az ég és a föld, lemosta róluk egy kaján ecset, fakóra vált a friss tavaszi zöld, sáros felhők lepnek rostás eget. De volt valaha szép is a világ? Hűsen hunyorgó csillagok alatt szálltak szerelmes, szép melódiák? Szépségből és örömből nem maradt, csupán a sápadt emlék, semmi más, és nem is volt talán soha igaz, csak káprázat, hazugság, öncsalás, a végső romlásban hamis vigasz – mert roggyan a láb, és remeg a kéz, s az agyban egyre gyűl, mind gyűl a mész. Jánosházy György (1922-2015)

Tudod, én szívesen összegereblyézem a gólyákat a szántóföldekről Működésképtelen érzelmeket szedegetnek. A föld felforgatott alkatrészeit. A kanapén ügyetlen délutánok hemperegnek, szűz kicsi kérdések. Az ilyen napoknak nincsenek tulajdonságaik, elég belőlük éppen annyi, hogy vannak. Lépcsőházak és dohos könyvek. Haldoklók siratják saját porcelán égboltjukat. Megcsonkítanám magam, de tőled félek igazán, hogy te akkor mit csinálnál.  Felgyújtom egy angyal szárnyát, valakinek le kell ülnie mellém. Ide a lépcsőre. És megígérni, hogy ez volt az utolsó. Talán jó, talán rossz, de a legutolsó. Dékány Dávid (1988-)

Tavasz A rügyszemű kertalji fák zöld zúgásukat kibontják lassan, támad csudahold, tavaszi szél. Isten egy hűvös késő délután, ötórai tea után, díszletet cserélt – most szoknyákat nyeseget, markába hétpöttyös szeplőket gyűjt, öklét kinyitja, rájuk fúj, repteti őket. Szíven csókolja szeplős Veronikát. Nyár Fényesedett szemünkben az újhold, blúzok alatt égő tenyér voltunk, széllel röpült a láz, jó füvek közt hált a földi szerelem. Ősz Csörren a bevérzett lombok árnya, zörög a bádog emlékezet. Ki jár a kertben? Ki issza ki a színeket? Tél Köd száll már mindenekre, köd jár a fény előtt; sétálom partodat, lassú délelőtt – mikor a föld az éggel egybetart s egy a tenger, egy a part. Dienes Eszter (1949-2014)

A régi kertben újat kezdeni. Virágok, fák, színes lepkék között színetlen szavakat találni. Nem akármilyet: a szó csak egyféle nemszínû lehet. Szüntelen olyan sorra várni, amelyben szünet Tábor Ádám (1947-)

lilájával ölel az ősz lettem ím szabad préda vihet az ördög vagy isten hó-szűz és égi céda ott fönt és itt alant eggyé nőtt a kárhozat összegzi már a fenti nyáj ami a vélt egészből megmaradt nyílik ketté már az idő látható egy új végtelen lilájával benne az ősz békesség és örök jelen Gál Sándor (1937-2021)

a paradicsomi park hol nem sétáltál soha hol nem vártál zavartan morzsolgatva egy feláldozott nőszirmot visszafojtott lélegzettel bámulva ujjadat bemázoló kékes vérét ahol nem vártalak a szökőkút csobogását hallgatva miközben mellettem a vízbe hugyozott a galambpiszkos angyal az esőfa alatt megbúvó színét vesztett pad melyen nem ültünk megállítva a toronyóra mutatóját nem beszélgettünk elcsendesedve amikor arra sétált az emlékeit kereső fehérhajú öreg nem bújtunk össze vérünk dallamát kottázva nem ízlelgettük egymás ajkát mohón mint kisded anyja emlőit a mámor ködében elmerült, sosem volt liget Isten elfelejtett kertjének búja zöldjét álmodja Balázs F. Attila (1954-)

Az éjszaka egy Van Gogh-kép, gesztenyefavirágok a lámpák az Andrássy úton. A fejemben fotocellás ajtók, most nem mehet át semmi, csak ez a forralt bor, ez a bágyadt, zsibbasztó melegség. Mellettem ülsz, és valahogy mégsem, most, most nem szabad rád néznem, hmm, igen, milyen nagymamafílinges ez a piros pöttyösbögre, csak kár, hogy hozzáragad a kezem, és le is öntöttem magam, ilyenek. Ellopom az érzéseidet, és madzagon húzom őket magam után, olyanok, mint a türkizkék szemceruza, öltöztetnek és vetkőztetnek egyszerre. Rád peregnek a gondolataim a füstfelhőn át, eltévesztjük a mozdulatokat, mint egy rossz francia filmben, és úgy nézel végig, ahogy az óramutató jár körbe-körbe. Háttal egymásnak dőlve bámulunk a semmibe. Horváth Krisztina (1986-)

Ha írsz, a betű olyan szép legyen, mint két halál között a szerelem, s anyagtalan, akár az első rózsa fényekből kifeslő  absztrakciója. Verset csak Isten olvas. Törj el, hogy meghajolhass. Halmai Tamás (1975-)

A zene, mit veled hallgattam otthon, vagy a kocsiban, vagy még séta közben is, nem mindig csengett olyan tisztán, ahogy azt a zongorahangolók várták - olykor idegen hangok keveredtek hozzá tele rémülettel, kínnal, s olyankor az a zene több volt, mint zene, az életünk volt és a haldoklásunk. Adam Zagajewski (1945-2021)

szárnyakat akartam venni de nem voltak S-es méretben most be kell érnem egy söröspohár rózsaszín, ciklámen meg lila virággal mindig csak összecsomagolni meg kipakolni és hogy kicsit tartsam az eget amíg kiveszed alóla a macimat meg a pólódat és persze elhagyom a kedvenc fülbevalómat amíg rád gondolok a cseppek meg az együttlevős fényképeinket rajzolják a járdára a lábam elé néha csak a vállad látszik kellenének a szárnyak vagy egy szív alakú esernyő mert felhőfoltos lesz a nadrágom. nem kerülöm ki a tócsákat. Horváth Krisztina (1986-)

ugyan ki hallja a tóba fúló esőcsepp sóhaját mindig fent vagy lent belefáradt már szívesebben lenne vízipisztoly esetleg felhők fölött suhanó ezüstös gépmadár. Márkus László (1955-)

Mennyi-mennyi szívecske! Linzertésztából, piros kartonpapírból, csokoládéból, villogó pixelekből, habszivacsból. Én már millió-millió boldog szív birtokosa vagyok. Tengercsillag. Királynő. Áldott az asszonyok között. Doktornő, kérem. Pannika, légy szíves. (Tessék, itt van még egy.) Csupaszív, drága, éééééédes. Hajnalonként hideg van errefelé. Kérve kérlek titeket, küldjetek egy kis melegítő-szívet. Fekete Anna (1989-)

A meleg eső <amely a nyári zápor, mindent beáztat, mindent útra kelt. <Ha ezt így lehet mondani. Ugyanis arra gondolok, hogy nyáron leülepednek a dolgok, a melegben minden megtalálja <átmeneti helyét. Aztán nem nagyon mozdul. A kutya is, csak ha már majdnem rálépsz. Akkor, kelletlen, az első két lábával előrébb húzza magát. A feneke csúszik utána. Még a kutya is tudja. Hogy mit tud, azt nem tudom. Az elszáradt levelek, valahol beakadnak a gazba, a bokrok alatt, a virágok leomló indáiba, a betonút réseibe, ki tudja. De amikor lezúdul a sok víz <a nyári zápor, akkor nem csak hogy mindent beáztat, mint nagymosáskor ágyneműt, függönyöket, meg a portörlő rongyot is <és mindazt, ami most nem jut eszembe, de hirtelen a víz sodrása az utcákra mossa őket. Felkapja és viszi, amennyit tud. Hamarosan hallani lehet a tűzoltó kocsik szirénázását is, aztán, ha főút mellett haladsz el, meg is pillanthatod a boldog tűzoltókat. Mert mindenki örül az esőnek <zápor, és mert nem nagy dolg...

A gesztusokon túl. A világ utolsó lármái. Utolsó mintapéldányait, maradék képeivel, emlékével él, hogy ott voltál. Hosszú, mosolygós, fáradt reggel. Megint újra fel kell kelnem. A világ utolsó maradéka lelkünkben él, tehetetlenül ott ragyog. Egy önvédő reflex. Durva. Megbeszélni vele az órák számát. A mondatok súlyát. És a megnyugtató pillantások. Egyszer megtudod miért volt ez. Egy vizuális világ sorscsapásai. Pörögni, pörögni újra. Megkeresni a betűkön az arcát. Fáradt, mosolygós és kihűlt reggel. Próbáld meg újra. Czapáry Veronika (1975-)

ez egy olyan délután volt. amikor el akartam neked mondani a lila fákat, a narancssárga tetős házakat meg a távcsövet a nyakamban. de csak néztelek egy villanypózna tetejéről és szendvicsmorzsákat szórtam köréd. nem néztél fel. Horváth Krisztina (1986-)

Simon Mártonnak Titokban Isten is imádkozik. * Zsebtükörben elakadt világ. Fénykép. * Erre a közelségre még nincs mértékegység. * Útjaink keresztezik egymást. Nem egyeztettünk időt. * Társhatározó vagy egy hiányos mondatban. * Épp most zajlik bennünk a múlt. * Talán elmentődünk egy rejtett mappába. A rendszergazdát kérdezgetheted. * Hányat kell még aludni addig. Hányat lehet. Hányat. * A világ végi táblán valami praktikus lehet. Esetleg Madách. * Fel nem fedezett cseppkőbarlang. Az Úr pazarló. * Egyetlen hang. Lehet-e hamis? * A fény röntgenképe. * A vers árnyéka valaminek. * Lenne egy nyelv, csak te nem ismered. Ez jut eszedbe Kafkáról. * Egy szó hátulnézetből. * Elnevezni mindent másképp, és nem szólni róla senkinek. Szauer Ágoston (1963-)