Lélekszirteken

Lángoltak a tájak. Mint a függöny – amibe gyertyaláng kapott. S a határok pokoltüzei fölött cseppenésig izzó bádog Nap ragyogott. A síkok katlanában tétova földutak, mentek valahová bevégezetlen. Vitték a gyerekkor porba fúlt lábnyomát. Közben a délibáb egyre élesebben kellette magát – mint valóságmetszet: hogy aztán rám bízza az elérhetetlent Holló József (1944-)

Szeretem a nyári reggelek derűjének csöndes igazát. A hajnali pára még hiszi: ő vívja meg a döntő csatát. Ám győz a Nap szétáradón, míg elterül a parttalan időn. S mind lassabban lélegzik a perc, mint húr, ha pendül, egy régi hegedűn. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Május. Füvek zöld árja önti el a kertet, utakat, s minden ösvényt; beton és kő alól is előbújva isszák a harmatcseppet és a hajnali fényt. Akácok, nyárak, gesztenyék, hársak fogyva bár – rendíthetetlen őriznek minket. A föld ziháló tüdeje ők, amint vigyázzák, óvják ki-kihagyó lélegzetünket. Erdei Szabó István (1958-)

Fönn a nap mereng még, Árnyat vet az emlék. Ha félek majd, elrejtőzni Szívedben szeretnék. Gyönge hangaszálak Bámulnak utánad, Eltéped a bokrok között Lengő ökörnyálat A remény tilosban Amit féltek, sok van. Az ősz árva lelke bolyong Zörgő nádasokban. Fecske Csaba (1948-2025)

aprócska zöld a gesztenye nem tudja hogy kell nőni még hárs illatával lesz tele a nyári ég napolaj ízű csókokat varázsol rád a strand után szelíden lustán bólogat a délután nő még a nappal egy araszt nem tudja még hogy nőni kár egedből új reményt fakaszt egy fénysugár Mahagóni Eszter (1970-)

Az éjszaka, a fák lombjai között, kifecsegtem neked minden bánatom. Szárnyra kapott, barátom, s tovarepült a félelem. Most ott fonnyad csendesen az avas csúcson, s hogy onnan visszacsússzon belénk, nem sok az esély, ne félj! Kézdi Imola (1977-)

A tüzet ki gyújtotta meg bennem? Csontjaim között már zöld tüzek sírnak, foszforos suhogás hasogatja testem. A tüzet, a tüzet... – én nem ezt akartam, mikor magamat csontig kitakartam, mikor révülten rendre belém szálltak öröklétre vágyón a mulandó tárgyak, mikor a Holdat is meleg számba vettem: borzongó, hűs fénye bennem melegedjen, a világot vágytam homok-szomjúzással, nem elégni benne lassú lobogással. Immár füvek zúgnak bennem, töredezett dárdák, csorbuló életüket idegeimbe vágják, levelek suhognak húsomban, mint a penge, barna rozsda hull az éles levelekre, csatorna karokkal zörögnek a házak; – minden ellenem kél, legbelülről támad: ha már magamba engedtem a kinti világot, füvet, fát – mi öröklétre vágyott, ha már látomások gyűrűzése éltet, mért nem pólyálgatom azt az öröklétet? Ezért a kín, a benti világ ezért lázad. Huszonegy esztendőm nem bírja felinni e lázat. Bolydult egyensúllyal e korban mit kell tennem? Jaj, a tüzet ki gyújtotta meg bennem? Ó, édesanyám, nézzed, nézzél: má...

Tele volt benzines palackokkal és lábujjhegyen jártunk és nem mertünk gyufát gyújtani és piros bársonyszőnyeg vezetett az oltárhoz málnaszörpöt ittunk szívószállal A szőnyeg alatt fekete-fehér kőlap ellentmondások kételkedések egyetlen széklábon egyensúlyoztunk fél kézzel de azt mondták mindez semmi azt mondták feltámadunk megdörzsöltük a szemünket Jó ég, még ez is? Boda Magdolna (1956-)

lehetne csönd sokáig nem figyeltek lehetne ünnep lehetne csontra csont zörgő kockajáték bádogpohár kikötve a kút káváján lehetne szomjúság lehetne alig-értem motozás a sötétben a hamvadó parazsak közt lehetne izzó kőtojás füstölgő fatönk csavarmenet a mélybe lezúduló meteor lehetne pihegő gyámoltalan pici láng föl-föl támadó remény amit földbe taposnak lehetne bűnbánat kelyhe virágzó mandulafa tulipánfa villámként cikázó révület fecskeraj az alkonyi fényben lehetne enyhe fuvallat égbe röppenő nyílvessző hála elcsituló hullámverés a szférák zenéje lehetne csönd lehetne béke Parancs János (1937-1999)

azt a ruhát vettem neked, amin az aranycsíkok tekergőztek. az örökkévalóságnak szeretünk, de mint az ünnepélyes, emelkedett pillanatok, feslenek, kopnak, málnak le rólunk, kikanyarognak alólunk akár a boldog útjaink. pattan a csatt, lehúzom rólad a blúzt, meztelenül a kopott szőnyegen egymásra emlékezünk. sírunk, félni már sincs mitől. majd fested magadra újra¬¬-- szemspirál, rúzs, zöldes, kaméleonszínű szemhéj-- életünk egykori kontúrjait. ékszerek, cipők, tévedések. csereszavatos kacatok, gyászmunka. nyaralót akartunk a hegy oldalán, nézni, hogyan vonul a folyó. lassan tekergőzve hegyek és dombok között, akár azon az aranymintás ruhán, minek a cipzárja, talán már a második alkalommal a kezembe maradt. Kürti László (1976-)

Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek. Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek, ki fogyton véknyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondul, aki holt, míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik. S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs, borzadva néznek rám a képek. - Én is teázom, kedvesem...- mondom lágyan és kedvesen. A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat. Dsida Jenő (1907-1938)

a sors tévedett volna kedvesem vagy inkább mi döntöttünk rosszul kellő logisztikai ismeretek híján ifjonti hebehurgyasággal hogy már félúton zátonyra futott hajónk holott sírig tartó utazást reméltünk mi jön most ezután ami már volt vagy új arcát mutatja az élet se előre se hátra fölöttünk a gyászos ég körülöttünk a háborgó tenger melynek vize sós mint a könny vajon melyik sósabb a tengeré vagy a miénk a tengernek mindegy mi meg már feladtuk mint megkésett levelet a reményt a kudarc közös de a fájdalom nem az külön a tiéd külön az enyém úgy kell nekünk Fecske Csaba (1948-2025) . .

szuvas csont kallódó füles gomb futkározó izgatott hangyák az asztalon nyárelő délelőtt szórt fények trillák balkáni gerle búgás motozgatás a zöldben fecske-villanások gyorsan csavarodó csicsergés-futamok döglött bogár az úton árnyékba igyekvő csiga opálos ragyogás sajgás zsongó édes illatok Parancs János (1937-1999)  

Rettenetesek a színek, pirosak és halottak. Rettenetesek a színek, szemembe ugranak. Lecsukva tartottam eddig őket, mozdulatlan fehérséghez szoktak, most látnom kell, hogyan ránganak, nyílnak és illatoznak az utcán, az esőben, sárosan és titokban. Közönyös árulók, úgy tesznek mintha szeretnének engem. Épp így játszottak veled és hazudtak, de nem hittél nekik te sem, míg szerelmeid után jártál, mint én, az utcán, az esőben, sárosan és titokban. Takács Zsuzsa (1938-)

a polcokon még ott voltak az antikvárium illatú könyvek meg azok a kövek és az ősvilági lenyomatok és a már sárga fényképek között turkáltál éppen amikor elhúztam a régi sötétítőt – emlékszem te éppen sóhajtottál hogy mennyire fáj én rád néztem mereven kissé riadtan tán mozdulatlan álltam ott köröttünk megannyi gyönge fényárny a régi tárgyak és bútorok között a fali tükör mint szétmázolt tér-idő kapu és összerezzentem mert féltettelek tán most ebben a megfeszített percben elveszítelek mintha lelkünk összekapcsolódott volna mégis olyan volt akár a ház belülről – csak a küszöb volt mi bent tartotta a meleget Szente B. Levente (1972-)

Füstszínű falusi alkonyat vagy. Mosolyod illatos kenyerét tétován tördeli az emlékezés. Hol volt, hol nem volt, volt egy lány … Hiába próbálok neveket illeszteni a mosolyodhoz. Egy fehér-homlokú házra s egy lombos eperfára emlékszem, s hogy jött a csorda. Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – húzott rá a napszítta pásztor. És Rigó unottan tovább kolompolt. Hangoltak a békák a libaúsztatóban; holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. Zizegett a nád. Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, – talán még azt a zsombékot is meglelném – csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem. Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem? – Néha már-már látlak, érzem, amint hajad ujjaim közé omlik, mint akkor. De hiába, valami mindig eloroz előlem, és alkonyatból alkonyatba menekít. Kányádi Sándor (1929-2018)

a mélyből érkező szavakra várva váratlanul földereng egykori képed kamaszos közelségedtől reszketek újra lángolsz sejtjeim emlékezetében Parancs János (1937-1999)

Még ragyognak a fák, a tornyos máglyák. Még tajtékra hág csattogva a csónak. Még szállhatunk a csókért dalolókkal. Holnap jégcsengős télbe bukdácsolva leroskadunk a gödröt rejtő hóra. Ki fölöttünk áll, mit se tehet értünk. Csak menekülhet farkasüvöltésben. Csak menekülhet farkasüvöltésben.

Kölcsönkapott lábammal átgázolok ezen az esetleges akadályon ártéren lápon árkon a nyomomban rajzolt vadak ragyaverte történet ez az igazi már elmarad nem jött el a nagyérdemű lesőhad a tekintetes s vedlett ünnephez aki hű fércjelm ez is kedvére lesz az elsikkadt tragédiát hogy is lehetne kibogozni a kérdéssel befejezett jelenetet újra ki kezdi Rába György (1924-2011)

Tavirózsán ül a vén Hold, ez a nap csak buborék volt. Harmat reszket a virágon, a habokból kel az álom. Hova mennél, hova futnál, ha feledni sose tudnál? Hegyeken túl idegen táj, ami bánt, az nekem is fáj. Fecske Csaba (1948-2025 )

Mintha örökké tartana a tavasz és a nyár, lángol a Nap, a sugarak szinte sisteregnek. Zöld zuhatag ömlik végig a parkon, a szigligeti tájon. Gőzölög a föld. Virágzik, sarjad, ide-oda futkos, csattog, füttyög és szárnyal az élet a földön és a levegőben. És a vízben is. Mintha örökké tarthatna a tavasz és a nyár, lelkendezik a szív örömében, csak a szkeptikus tudat mérlegel, számol és gyanakszik, ám közben félve, sajogva gyönyörködik ő is - és megrendülten hallgat. Parancs János (1937-1999)

egyedül a sivatagban mégis együtt veletek kuszán összegubancolódva a langyos közelségtől riadozva folyvást közeledve távolodva saját utamat járva a jeges közönytől űzötten őrzöm a megértés parazsát amíg az egyensúly lehetséges a kietlen üzleti kapcsolatokból dideregve kihátrálni adj erőt bátorítsd szívemet remény hitesd el velem: van még esély átvészelni e zord időszakot s a lelketlen barbárságot átjárja ismét az eleven tűz szétroncsolódnak a bűn fészkei hitesd el velem: a falánk lángokat a testünkkel is táplálni kell s nincs ennél fontosabb Parancs János (1937-1999)

víz végül szerettem, hogy nem ugyanaz, hogy nem az lett, amit vágyból magamnak elképzeltem, amit dacból, félelemből kineveltem volna. nem építek tornyokat, nem az én testem és vérem, nem akarom többé megszelídíteni, magamévá tenni, mutogatni mindenkinek vagy ketrecbe zárni. az idő mindent megadott, és sokkal többet. és ami elment, belémszülte csendjét, áramlását, táncait. így nőttem. minden átjár rajtam, átjárok mindenen, és felszabadítasz a sziklából, felszabadítalak a görcsből a testben. némán és lassan, ahogy egy tengerszem felébreszti köveit a mélyben. ahogy kimossa e rettentő templom sarokkövét, szabályozza a földeket, elküldi sűrű kertjeit, és gyermekeiből felpárolog a kifeszített egekbe, hogy elmosson mindent, és újra felszívódjon a halál angyala a hidraulikus űrkerékben. de most már szeretettel gondolok rá, mert bennem van, és nem féltelek téged sem. Horváth Benji (1988-)

Lassú folyású, sekély patak. Hajnali pára az erdei ház ablakán. A kávéfőző fújtatása, forró szivárgás az illesztésnél. Autón felejtett dér. A hőmérséklet bizonytalansága. A gőzölgő erdőbe vezető tócsa. A hideg béke. A levegővétel első nehézsége. Az újabb korty komótos forrósága, az öntudatlanul irdalt mélyedés. A ráérősen táguló reggel, a halk csobogásba szelídülő idő. Itt tanulnánk újból ébrenlétet. A harmatszórás esetlegességét, hogy milyen jelentéktelen utakat rajzol a pohár oldalán, a szélvédőn és a barázdált arcon ereszkedő cseppek méltóságteljes lustasága. Itt tanulnánk meg a ködben rejtőző részletek bújócskáját. Itt tanulnánk újból kijelentő módot. Eljönnél velem? Fekete Richárd (1986-)

Kigyulladt hold a fenyőfák hegyén, mennybéli erdő hajlik a völgybe, tüzek árkaiban vágy ég s remény, szél csavarja lángját pörögve. Álmokat lát a zöld rengeteg: ezüst fény omlik nyár tüzére, szédülten forog – a föld remeg – száz pokol-angyal táncfűzére. Szemükbe vágy cseppjei csorognak, mágia, varázs az éjszaka: rőt parazsán a holdkorongnak mámorra gyúl e pokol-ég hada, s szalad át rajta mind dobolva. Ördögi álmok kegyeltje lett: táncával csábít, hív pokolra – megégve százszor – a menny helyett. Fordul a nyár, de izzik a lélek, harsog az erdő, bűbájjal tele, őrjöng a sok gyönyörre érett fiatal test, fa, virág, mind vele. Az idő most kisiklott egészen, forog a sok lány, lebben a szoknya… Mily’ unalom lakna nyár egében, ha alatta pokla nem lobogna! Csáky Anna (1938-2023)

Sárgára koptatott köveken vén toronyba húzó lépcsőfokokon, résnyire nyíló fények özönén indulok Feléd egy láthatatlan nyomon. A mozdulatlan időt egymásba fontam, mint megunt lépteket a rég kihűlt kövön, lassan haladtam, szinte vontatottan, s fellégeztetett a résnyi fényözön. Az utolsó lépcsőn vakított a fény, életem ott térdelt a lábaim alatt: Felhők, folyók, galambok álmai, s parányi házak cserepén a Nap. s kőfalnak dőlve a tisztánlátás perce: míg meggörnyedt háttal felfele haladtam - tapogatózva, hogy magasba törjek - Te velem voltál végig, minden pillanatban. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Földig húz a télikabát gombja Beleroskad a gerinc utolsó csontja minden lépésnél csigolya roppan, a közé szorult fagy nem moccan. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Reszket az ízület a csonton, összekoccan a velő folyton, két tekervény egymásba szalad, fejbe veri az élet, mégis esztelen marad. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Leizzad a fejbőr a kötött sapka alatt, horgolt szálak között lélegzik a bánat, fényre vágyik és virágillatra, az újraélesztett pillanatra. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Hideg kúszik be szívembe, félbe maradt pillanat a veremben, megdermedt dobbanás, fagyott, érzelmes pillantás. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Vékonyul a kabát, ledobja a téli plusz kilókat, feloldja a bennem rekedt fakó emlék elmosódott szürke fényét. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Madárcsicsergés kúszik be a hallójáratba, lágy ének suhan végig az artéria elhalt hullámvasút-szálai mentén, összeköti, amit elválasztott a tél, Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Érzem az...

apránként hazahordalak. először a kedvenc öngyújtódat, majd egy fülbevalót, egy lejárt bérletet. aztán egyik nap a zsebemben maradt a kézfejedről az elnyomott csikk foltja. és a szürke pont a tenyeredből – kilenc évesen a padtársad ceruzát szúrt bele. és magammal vittem a kék anyajegyet is a hajadból, amit én vettem észre először, most meg nincs, aki megmondja, hogy eltűnt. aztán elcsentem a mosolyodat, s rögtön fel is próbáltam egy kirakat üvegében. a gesztusaidat. és azt hiszem, már a szavaid is az enyémek. hirtelen állok majd fel, és a ház elé, az utcára hordok mindent, ami tőled van. napok óta nem fürödtem, és hétvége van, kora délután. emberek jönnek autókkal és lopott bevásárlókocsikkal, hogy kiválogassák, ami még eladható. csak hárman tudják megemelni a bocsánatkéréseket, az összegabalyodott félreértésekről pedig leégetik a műanyag burkolatot. nem tudok visszamenni. el kellene költözni, de tudom, hogy minden költözés után marad néhány hajléktalan érzés. és nem akartam. nem akart...

ott keringek majd a szobádban, kíváncsi szempár, figyelek némán, mint a fürge gyík, fegyelmezetten, forrón lüktető torokkal, hálás szívvel, a tárgyakba rejtőzve, jelt sem adva, pillantásod kegyére várakozva, állok a csorba kávéscsésze peremén, egy pillanatra ott megpihenve, futólag érintem ajkad nyomát, majd alakot cserélve lopakodom, a falak mentén sietve menekülök, mert űz gyarló végzetem tovább, újabb és újabb búvóhelyre, cselre, és mint elátkozott, gyanakvó lélek, ott nyüszítek majd a közeledben, de addig nem szólhatok emberi nyelven, amíg föl nem fedezed a jelenlétem, amíg rám nem találsz Parancs János (1937-1999)

Különböző terveket kovácsolunk. Ábrándozunk és képzelődünk. Mint a sakkjátékos, józanul latolgatjuk lépéseinket. Minden fordulatra fölkészülünk. Mégis váratlanul csap le ránk, ragadozó madárként a vágy, a limeseken túlra hajszoló. Parancs János (1937-1999)

Nem az én szavam nem az én szivem nem a vége van nem az elhiszem csak az add tovább csak a hagyd minek csak a túlvilág csak a nem hiszek de ha itt vagyok de ha nem leszek de ha felragyog de ha senkinek Várady Szabolcs (1943-)

Mióta már, hogy létezem...? S meddig még...?! Mindegy!... Élvezem! Kezem, kezem, kezem, kezem minden szép percre ráteszem. Simai Mihály (1935-)

hisz még el sem követtük megírt bűneinket – a nővér arcát látom magam előtt amint a kórházi ágyon fölém hajol fátyolos tudatom mélyén sorban állnak a hátsógondolatok szomjas villám nyilall belém magasan ágaskodó fájdalom engedem hogy ráhibázzon a dermedt csönd elnyomja a varjak fekete károgását jaj nem nyithatsz be így mikor Isten épp a szívünkben hallgatózik Oláh András (1959-)

A színhiányos burkolat alatt áttetsző minden. Mint egy fóliába csomagolt város, kimerevített séták, beszédek. Egy talált világ. Ahová bekukucskál a járókelő, ott épp művek nyelnek el embereket. Az üvegkocka egy nénit vonz magába. Belefekszik ruhástul a fénybe, a teremőr helyesel. Ilyen a befogadás, a recepció. Miért ne bújhatnánk bele a kiállított ruhába. Miért ne ölelhetnénk át egy szobrot, hogy érezzük a múlt hidegét. Báger Gusztáv (1938-)

Kezdjük a végén: meghalok, holott meghalni nincsen ok, mert amit oknak vél az agy, az egy től-egy ig okozat, s ennek okát ha keresem, új okozatot lát a szem, s hogy a lét mélyén van-e ok, arról még annyit sem tudok, hát mért ne írjam versbe, hogy az élet él, és élni fog, s miközben rajtam átfeszül, formálgathatom emberül, halhatok érte, ölhetek, betölthetem a lényeget, melyben minden ok benne van, amelyre nincsen több szavam. * Aki meghal, s bennem lakik, nélkülem is tud valamit, sejtem falát azért veri, mert nem lehet elmondani, amit elmond anyag-fokon, nem értem, csak kidobogom. csak megérzem, ahogy velem beteljesül a végtelen, mintha anyám áldott öle ölelne a halálba be, s halálomból születne meg, aki leszek, leszek, leszek, mintha egy sejt mozogna csak, mindig arra, ahol a nap, amíg a fény el nem nyeli, s az időt a tér befedi. * Akit az idő megölel, nem kérdezi, hogy van-e hely, van-e feladat, akarat, szabad-e, amit nem szabad, akit kiválaszt a dolog, egy lesz vele és nekifog, magá...

Jön -megy bennem egy idegen, kinéz, leül a képemen, ha magamat elárulom, ő az, aki kérdőre von, ő védelmez, ha bántanak, egyszer lényeg , másszor alak, ő a versben, ami közös, nyelvbe, sorsba bebörtönöz, emberré tesz, járomba fog, őt látom, ha boldog vagyok, őt mondja a társadalom, ha a titkot szólítgatom, ő, kivel egy sosem leszek, de jobb híján benne hiszek, az ő szárnyát próbálgatom , ha a kétely a földre nyom. * Kint és bent árnyék rácsai, minden röpülést hallani, megáll előttem valaki, mintha a földből állna ki, neki se jó, ha maga van, úgy áll, hogy lássam meg magam, úgy áll, hogy higgyem el neki, az ember célja: küzdeni, a rés a rácson: alkalom, kijuthatok, ha akarom, úgy áll, néha azt képzelem, hogy az árnyékot én vetem, játszik velem az őrület, mivé legyek, hogy ő legyek, mikor ő is csak én vagyok, közben meg ott a sok titok. * Minden titok félig titok, s ketté hasad, ha rányitok. egyik felén kisüt a nap, másik felén nehéz lakat, másik felét, ha döngetem, mintha szívem dobogn...

elindul egy vékonyka sírás befelé csörgedezik egy virágcsokor imbolyog a kézben egy fehér porcelán szárny remeg az agyvelőbe hasít hallok szárnycsattogást szárnysuhogást hogy ne feledjem hogy soha el ne feledjem a forró suttogást a nyílvessző-ívelést százszor megtörténve is az egyszervoltat hogy minden éjjel ízlelhessem tőled elszakítva is a páros játék bódulatát a földrengés kegyelmét az édes halál közelségét a bőröd selymét és nyirkát az öled bársonyát a mézet a keserű bürköt a vért mert nem volt elég csontjaim parázslanak csontjaim sajogva sóvárogva emlékeznek az esetlen mozdulatokra a vonzódásra a riadalomra lassú kortyokban nyelném újra és újra drága lényed mámorító közelséged soha meg nem unnám veled a létezés szégyenét elviselni megtanulnám de fogytán már időnk otthonunk és vesztőhelyünk ez a sivár kietlen terep ne sírj te gyönyörűséges ne fordítsd el a fejed öleljük inkább át egymást vacogva hideglelősen ameddig csak lehet Parancs János (1937-1999)

A szívemnek való vagy, mint erdőnek a fák, mezőnek felkelő nap, és hívőnek csodák. Levéldal, fűharang, madárfütty, rétvirág, harmathűs zsenge hang, bokorárny, friss faág. Megriadt végtelen, elhagyott vaksötét, pille szél, szerelem, nyári nap, csillagég. Csupa kék vigalom, csupa jó, csupa fáj, barna bűn, irgalom, tollmeleg kismadár. Böröczki Mihály (1946-)

Hidegül, melegül, beborul, kiderül, dagad is, szelel is, heves is, szeles is, suhanó, rohanó, csupa rossz, csupa jó, bajusza ághegyén új táncba kezd a fény, pattanó rügyein száz szirmot szül a szín, gyönyörű idegen kopog a szívemen, rovom is, áldom is, hideg is, bársony is, s százszor is április. Böröczki Mihály (1946-)

mályvakék fodrok, levelek, sötétben izzó lángnyelvek, suhogó, selymes szálak, tekergő indák puha hullámzása, szélben forgó és leomló tornyok, húsos szirmú, foltos virágok, fekete ezüst szakállú vén motyog a mocskos márványteremben, hahjevá, hahjevá, megtört a sudár, s a szégyen a győztesé, hajladoznak a fonalak, lengenek az áldozati füst pálcái, dögletes bűz kanyarog, zizegő hullámokban hömpölyögnek a páncélos rovarok, víz alá buknak a madarak, hátára fordul és lábait szétveti a ló, a szökevényt fürgén karóba húzzák, meg-megvonaglik, a szája óriási, megrepednek a rézvirágok bóbitái, sötétvörös, bársonyos habok, sziklát morzsoló cápafogsorok, a hold előtt elúszó ezüsttojások, menekülnek a vadak, döng a föld, sovány kutyák marakodnak a csontokon, és szól a Jelenések harsonája Parancs János (1937-1999)

Éjjel. Üresség. Lépcsők a csöndes Montmartre alatt. Két fénygömb, két hold-alak. A harmadik lombokba bújva világít sejtelmesen. Kétoldalt alvó házak. Az évszak? Talán még nyár van, levelek nem hullanak. sehol egy lélek, üres lépcsőkön lobogó, bő köpenyében csak a hontalan szél szalad. Sehol egy lélek, céltalan fények a kihalt Montmartre alatt. Gömöri György (1934-)   

Ha a feladat fölemel, miért lesz könnyebb a teher? miért röpül, ha célja van, aki röptében is zuhan? miért lesz a cél csak dolog, ha mindegy, hogy mit dolgozok? miért mondja, hogy dolgozik, akibe hálni jár a hit? mit szólnának az állatok, ha tudnák, hogy magam vagyok? maga van-e a nagybeteg, ha betegek a többiek? beteg-e, aki azt hiszi, hogy az a jó, ha jó neki? milyen kereket forgatok, ha nélkülem is úgy forog? * Ha nélkülem forog velem, mért fokoz le a félelem? mit lehet ott elrontani, ahol nincs mit javítani? mért büntetne a szerkezet, ha ő teszi, amit teszek? miért tudom, amit tudok, ha mindegy, hogy mit akarok? mért növesztem szárnyaimat, ha nem leszek soha szabad? mért lesz a vers két ütemes, ha a rejtett ritmusba vesz? milyen rendhez igazodik, aki párzik csak és eszik? mire van az emberi nem, ha nem bízhat magába sem? * Talán csak rosszul kérdezek, s a hallgatás a felelet, talán a létnek fölragyog, amit, mint ember, nem tudok, tálán a fák, az állatok ...

Most akármit elkezdhetek, mert, mint a sejt, csak lüktetek, Egyik rímtől a másikig dobban bennem valami hit Valami mag, egy gondolat mely úgy egész, hogy széthasad tehát semmit sem kezdek el, csak megkötöm a végivel csak folytatom, míg valami a ritmust nem döccenti ki, csak várom, mint Ezékiel hogy az ige árasszon el, feszítsen meg a föladat, mint életet a nyári nap s kezdjem ott, hogy abbahagyom, ha egyszer nincs mit mondanom. 2. Amikor nincs mit mondani, mindig megszólal valaki, mintha véletlen lendület taszítaná meg a hegyet mintha édenkert bukna le a lét mögött a semmibe, mintha egy állat lépne be, s nem tudná, miért jött ide, mintha csak annyit mondana, hogy neki nincsen több szava, mintha a repedt boltozat próbálgatná, hogy leszakad, mintha egy másik vetület feszítene föl új eget, s amikor saját napja van, megszólalna, hogy dolga van. 3. Te, aki a dolgot adod, tudod, hogy nem választhatok, adj értelmes föladatot, hadd higgyem, hogy szabad vagyok, add úgy, kérlek, mintha magam ...

Véres palástját rád terítve, ment el, mikor haláltusát vívott a Nap az Esttel. Gyengéden válladba harapott, az ég alja is elpirult. Láncsugara elpattant, tó tükrén szétgurult. Arany ékszerét finoman a nyakadra téve, beleöleltük magunkat az alkony halkuló tűzébe. Pejkó András (1975-)

elvegyülve a tömegben egyik arcom fény másik arcom árnyék ha keresel hol találsz meg a déli nap ölelésében vagy az éjszakában? Balázs F. Attila (1954-)

Kagylóhéjakkal, csigaházakkal üzen a tenger, de a fülünkhöz tartott zúgás olyan egyenletes és olyan tagolatlan, mintha a mindenség zaja volna, amit a tudósok is hiába próbálnak megfejteni egyre fortélyosabb műszereikkel. Olykor hallani véljük, hogy fuldokló szavak, a múlt idő-buborékai buknak föl a zúgás egyhangú felszínére, ahol szétpattannak, mielőtt megérthettük volna, hogy mit akart velük üzenni a tenger. Filip Tamás (1960-)

Megszólítalak, mert akkor egy percre megállsz, ki mindig a vendégeid közt forgolódsz fehér ruhában. A kényes egyensúly káprázatába kapaszkodom én, ki lekéstem ádventet, farsangot, böjtöt. Pillantásod eltörli nyomaim, benned folytatódom. És emlékezem, mi lesz velünk: levonul rólunk a tenger, ágyunkon vakítón fénylik a lepedő. Csillognak rajta a só kristályai. Filip Tamás (1960-)

melyet görgetek, nem a tulajdonom. Adott időre illeték fejében kölcsönözhető a Sziszüphosz-cégtől többféle súlyú változatban; újabban összehajtogatható s szükség szerint felfújható sziklák is jutányosan beszerezhetők. Mihálycsa Erika fordítása Günter Grass (1927-2015)

Mély zsákból ismeretlenül a napsütés előkerül. Láttak már villogó reves fát, éjszaka világító gombát, mocsári ugráló lidércet, foszforosan tündöklő ércet, de napsütést, nappalt soha, csupa fénypötty az éjszaka. Valaki megnyitván a zsákot hoz nagy darab világosságot s a sötétből kék gömbölyűség magasúl, felhőtlen derűs ég. Majd tarkán és idegenül a zsákban újra elmerül. Weöres Sándor (1913-1989)

sajnáltam kidobni egy ideig nem foglalkoztam velük csak gyűlni kezdtek a szivacs csöndes rostjai közé bújtak foltként a poharak aljába száradtak felcsimpaszkodtak a hűtő falára úgyhogy vettem egy ládát legyen rend a feleslegesből a ládában kis rekeszek szavakat szelektálok míg forog a kar cirkulál bennem a mosatlan mit felejteni tán jobb volna molekulákra bontom a mondatokat egyenként vizsgálom melyiket hova dobjam egy rekesz a papírszavaknak való vigyázok velük gyúlékonyak a másikba a szintetikust gyűjtöm ide kerül minden polimer mosoly félrekapott tekintet újrahasznosítható mondat tennivaló nincs vele valamire még jó lesz üvegrekeszben őrzöm a tiszta szavakat csörömpölnek nincs belőlük sok szabad-e újra összekoszolnom vagy hagyjam meg hátha egyszer üzenetet találok még bennük a komposztálóban szavak erjednek megfertőzik ami hozzájuk ér üríteni kellene válogatok gyűjtök megőrzök bomlanak bennem az évek az újrahasznosítást az érti igazán aki írt már verset rég megkopott, elhasznált sze...

A zene lüktető, érzéki ritmusa, a kezdet előtti húrok pendülései, az Ige hangjai, a vég utáni hegedűk nyugalma, a nemlét és a van ütemei, szívemmel összejátszva átjárnak teljesen, a gondolatok kiürülése felszabadít, múltam a jövő falán villog, követem az énekkar izgatott hullámait, fodrozva siklanak, magasodnak, elsimulnak, megszabadítanak a kényszerektől, szavak nélkül tárják fől a mérhetőn kívülit, és röpítenek az akkordok szelével, a kitakart ősvilág dzsungelébe, az elfelejtetnek hitt teremtés pontjába, az ősminta vonzásába, testem a holtponton billeg, nézem alvó virágod kinyílt arcát, látom a tűz körül táncoló csodát, átlátszó bőröd alatt a rezegő síkokat, a születő szerveket, várom az együttes érzés kitárt hangjait, hallgatom a teremtő dúdoló melódiáját, közel a figyelmeztető megsemmisüléshez, …a nyújtózkodó csendben szerelmes imákat suttogtam, Te álmosan átöleltél, Én meg a semmi ágyában fekve kívántam maradni – a zene végezetéig. Mikor az utolsó akkord is elhall, vajon hová tűni...

mintha még látható volnál mint egy régi szoborfülkében csak éppen hátrafordultál? * én valahogy nem találtam nincs is hozzád vezető ösvény? keresselek mégis? másban? * mindig beakad valami cipőfűző drótszál de várlak ilyenek a föld nyarai * elmennék veled a világ végére is – induljunk amint csak lehet * legvonzóbbak a lehetetlenek életünk elrontott összeadás? akkor is nálad zörgethetek * én rendszerint rólad álmodom míg te józanságból csillagos ötös ez van – se szavam se otthonom * hajnali négy negyven be kéne gépelni az álmot rólad csak el ne felejtsem * van ilyen hogy öröm emléke? legyünk őszinték magunkhoz köztünk akkor mindennek vége? * mint mondják az idő mindent betemet s holnapunk sivataga egyre közelibb nélküled hová? s mi lesz majd teveled? * kitaláltad várok rád de világgá megyek még mielőtt megszoknád * túl józan ez a nyár vagy kíméletlen inkább hogy nem látlak hogy nem jelentkezel s már készülődik az ősz a hegyekben * nem tudok nem gondolni rád ha álmodom is csak veled s mé...

Amikor tegnap felemeltem a néma harmadikat, és szőke haja úgy záródott a világra, mint hirtelen szemhéj a napsugártól szűkülő pupillára, és a puha tenyerek szorítása kifacsarta belőlem az időt, és az ölelésbe szorult pillanatot a legtisztább nyugalom követte, és éreztem, amit érzett, de nem érezhettem helyette, és az összebújás takaróján átszűrődtek a fények, és engedtek a verejtékes ujjak, és egy súlyos másodpercig megkönnyebbült, aztán elnémult az élet. Fekete Richárd (1986-)

Hátat fordítottál, kinyitottad az ablakot, és elrepültél. Akkor vitted először magaddal. Előtte az egyetértés némaságában, a nyár testnedveiben, az elhatározás véglegességében néztelek, néztél. A szúnyogháló felszeletelte a fényt. Könnyű napsugarak rácsozták a hátad, szelíd sárgaság melegítette a tenyeremet, ahogyan a szárnyaidhoz értem. Ezért szőke a haja. Kezem félholdjai között ezért forró az arca. Ezért nem tűr béklyót, csipkelődést, és ezért szeli a levegőt akkor is, ha napszín szárnyait csendes zápor nehezíti. Az erő fogant meg akkor, a te erőd és az én erőm. Hiába szívtuk ki egymás hajából a sötétséget és hiába engedtük el egymás verejtékes kezét. A szerelem és a menekülés fogant meg akkor, a tied, az enyém és közöttük a hála. Most éjszaka van, szárazak az álmok, én pedig menekülök a nyár elől, utána. Fekete Richárd (1986-)

Partokhoz szoktunk. Bámuljuk egymás nap-verte csipkéit, míg egyikünk elég bátor nem lesz a merüléshez. Hogy ki kezdi, nem fontos, úgyis csak utólag tudható, hogy a mélységben ki lelt otthonára. Valami igazhoz tér vissza, akit a víz magához vonz – próbáld ki egyszer! Combközépig lassan borít el, onnantól gyors és visszafordíthatatlan. S a bátorság jutalma ez: aki túljut a felszín vakító fény-játékán, és legyőzi a fulladás örvénylő iszonyát, az nem vágyik többé a csipkék közé, szívére uszony nő és kopoltyú. Major Petra (1983-)

Éveket hagytam eltűnni a felejtés ködében fagyos hajnali éjszakákon átvacogó szerelmeket amelyek kevésnek bizonyultak álmaimhoz és gyáván elosontak az alkonyok lázadás nélküli csendjében elsiratva a meg sem született vágyakat …emlékszem a szívemet felhasító szilánkos némaságra az arcomat tövisként felszántó kék könnyeken elvetélt hallgatásra mikor hirtelen kizuhantak a mindenség méhéből a törékeny csillagok születésükkel túléltem a véres korbácsütések testemre fagyott stigmáit amelyek csókjaid nyomán felengedtek egy hajnalon egy másféle csendben és azóta minden tavaszon fényvirág nyit nekünk az égi ormokon Gősi Vali (1954-)

hagyom hogy te legyél a táj békéje nappalok rövidülése délutánok bíbora nyárfák eget kémlelő magasa kisded szellők nyugalma fények-árnyékok összeborulása levelek vak lebegése az öröklét dicsérete felhőtornyok leomlása a Tó szelídsége hullámok olívzöldje hattyúk hófehérje vitorlások hangárba vonulása híd napsárgája part csípős csöndje vacogó gyümölcsfa aluszékony rügye hagyom hogy te legyél a megígért este a hozzám vezető szabadon lélegző út a csók ami eltünteti számról a rúzst a győztes pillantás minden apró ürügy a kényeztetésre az arcomat felszántó ébren töltött éjszaka az ablakban mosolygó holnapok fénye a vég nélküli kezdet a könyveimet fellapozó idő a kilátás szebb napokra hagyom hogy eljegyezd magad sóhajommal ami neved viseli Pethes Mária (1955-)

Ma az a rét vagyok ott, látod? A bodzavirágfejek úgy világítanak rajtam, mint szétszórt vattacukor-pamacsok. Talán szédülnél egy kicsit, ha egészen közel hajolsz. Ilyen lenne az ég alatt igézve szembetalálkozni. Vagy inkább az a patak vagyok. Fecskék érintenek meg a szárnyukkal, lúdbőrzök, ahogy a felszínem fodrozódik. Te most a parton állsz, lapos kavicsokkal a zsebedben.

tépelődésed megfojtotta az időt gyáván mozdult a kilincs s elveszett örökre ami nincs Oláh András (1959-)

Az utca kisötétül, elmaradozom nyomaimból, a járda szelíd ívén az évszakhoz képest magányos hósáv ritkul, a levegő szokatlan tömörsége ellenáll, neki feszül mozgásomnak, kérlelhetetlenül torlódni kezd. Kijelölt tartomány, mely egyszerre ideköt, de el is oldoz, nem ígéri, hogy kárpótol bármiért. Az udvar megvilágított foltja körvonalaival befejezetlenül hagy, kilépek belőle, mielőtt összezárul. Gyom a hézagokban, szivárgó gálicos nyirok, ha indulok, lábam nyújtom, lépésem medréből kiönt, túlcsordul, egy hosszabb sasszé zúdul a sodorvonalon, addig húz, amíg hagyom. Száraz ropogás a kéreg alatt, kopár izületek vacognak, a felületen egy gyantacsepp kemény csillogása, de beljebb a szilárdság egyre csak puhul. Sima, fényesre koptatott négyzet egy még világosabb keretben, elfordul a sík, a csípő megmakacsolja magát, a kapaszkodás íve az üveg felé hajlik, aluszékony bizalom, hozzásimul egy kabát. Karika karikához ér, és bennük az ábra, amit elfed a nyelv, nem tudok meg többet magamról. Mi az, ...

tavasz, tavasz lesz, földközel, virágmagasban verdesel. torkomban bross, irónia, nincsen már mitől óvnia, hordom mégis, mint pléhgigát e göcögést, mit tű ver át. lemez-rekedten suttogok, gipsszel kiöntött ballonok, szélrablók ülik az eget, ne várd, hogy levezessenek! virágmagasban verdesel, ennyi vagy. örök földközel. az éj, ha hangárjába zár, mint bogarat a tulipán, propellerzajjá változol, nem közeledsz, nem távozol. virágmagasban, földközel rezegsz, verődsz, hát higgyem el, hogy azt a repülőteret kitűzhetem, kitűzheted? hogy ne csak ernyőn fogjalak, hogy belül megtaláljalak, hogy mint a vérem járjad át az érnyalábnyi éjszakát. Parti Nagy Lajos (1953-)

Határozd el hogy a kifordított esernyőt fogadod el normális, jó ernyőnek; járj így az esőben-, ha a szél kifordítja, örülsz mert tulajdonképpen így használható; ha a szél még egyet fordít rajta, örülsz, mert visszakaptad az eredeti, normális ernyődet. Hogy megázol, mit számit e csekély szenvedés ily örömök közepette. Kiss András (1950-)

Egy angyal ül a viharszagú felhőn Lefele néz és lóbálja a lábát Az ég túraútján két apró lábnyom A messzi betonon forróság jár át Még nem szelídült meg az akarat Nincsen mélység az elhatározáshoz A tökéletlen jelen időt nézi A szűk földet a szél áztatta várost A zárt utcát a tompa színeket A rutinnal kezelt hisztit a boltnál Az anyát aki nem lát távolabb A járdára tapadt sárfoltoknál Nyomot keres a legtisztább nyomot Az ég földjébe szúrt virágokat A bőrödre szilárdult kérget és Az arcodba vájt hasadékokat A felhő vagy az esőcsepp a föld A kéz mely a tóba kavicsot hajít A hajnal vagy és szörnyű csattanással Csapódnak be a meteorjaid A reggel vagy a keskeny pillanat A zuhanás a fűre hulló pára A belső levegődben ér majd véget Az angyal első elrugaszkodása Fekete Richárd (1986-)

az is egy élet, hogy vársz, mert van kire. meg az is, ha csalódtál a nagybetűs szerelemben. és élet az is, hogy a lugason hagyott rothadó szőlőt a darazsak dongják, pedig odaadhattad volna pár héttel ezelőtt bárkinek. gyümölcscukor, édes őszi kaptár. félig se szeretni, ami túl közel. tél jön, hosszú hibernáció, s aztán hiszi a piszi, hogy voltál, lehettél fontos épp neki. úgy kezdődik ez is: céltalan csámpás élet, pedig dongani jöttél, duruzsoló kis darázs. most meg vénülve rohadni, forrni, várni, belekezdeni elterelésből bármibe. Kürti László (1976-)

...felborzolt tollú veréb, lustán és tétován vergődnek a kora szeptemberi vasárnap délutánok. Tompán, lassan szivárog mégis mind mélyebbre bennem a lehangoltság; hiába látszik itt-ott nyoma a hétvége ragyogásának, a porszemek aranyló kavargása a sok fénypászmában, edényzörgés szűrődik ki a konyhából, s én a nagy asztal alatt egyszerre csak megérzem, hogy a mozdulatlan időt épp megsebezte valami, s ami kicsordul, az a fájdalom, aminek még nem tudok nevet adni. Mintha végignéznék egy vesztes csatát, úgy foglalja el a szobát ez a valami. Visszanyúlnék abba a köztes pillanatba, az elveszett vasárnap délutánba, amit boldogságnak neveznék, miközben rájövök, hogy az idő belőlem folyt, én sebesültem meg. Az asztal alatti időtlen múlttá változott bennem. Wirth Imre (1964-)

Ki hitte volna, hogy majd épp a stílus hogy annyi más közt majd ily súlyra tesz szert a Sárkányölőnél is ami tetszett György lovag, ahogy megüli lovát ahogy rákényszeríti őt a ló és ő a lovat, s ők ketten a sárkányt hogy méltó legyen hozzájuk a szcéna György lovag, ahogy feje félrebillen mint muzsikusé a zongoraszéken és mint egy szimfónián, az egészen átlovagol, naponta, évről-évre s egy árnyalat, egy gesztus dönti el ki szúrt? ki vére folyt? mi volt az ára, bére? Kántor Péter (1949-2021)

bennem szállsz meg éjszakára és ha véletlenül emlékeidhez érek… szeretsz vagy halált színlelsz megérzem a tűz fényes aromáját a nedves föld morajlását és a csillagok kiégett párbeszédét hallgatom még éjszaka van a távollévő test lassan otthonra lel a madarak vándorló magányával öregszem már nem az enyém a szavak titkos fehérje és nem robban be a fény, hogy megigyad Urbán Bálint fordítása Alberto Raposo Pidwell Tavares (1948–1997)

Képzelj el egy erdőt, telis-tele fákkal. Kiválaszt közülük kettő. Túl közel ültethették őket figyelmetlenek. Egy ember a fák közé indult, lassan jár, megérkezett. Lecsatolja óráját, nincsen rajta szíj. Leveszi a kabátját, nincs már rajta ing. Kibújik a cipőből, mezítláb a szíve. Csupasz a combja, a hasa, csupasz a tüdeje. Mélyre szív. Lombok nőnek benne. Csupasz a szél, és egyre boldogabb. Benne érintik egymást a háncsok. Ő lesz az érintés, földöntúli ráncok az arcomon. Csobánka Zsuzsa (1983-)

Hát újra itt! És újra nélküled! Itt mindenütt az aranykor nyoma. Nem ismeri a halált még a rét. Szeretkezik a lomb, a korona. Szólítalak, és semmi nem lelel, ki itt vagy mégis kínzón, szüntelen, szemed napjától vakít, fáj az ég. Már máglyán áll, és sisteregve ég a legutolsó déltengeri nyár. Mondd: hányszor kell még ellobbannia, hogy tűzhalált halj már Te is vele?! Hányszor dobban meg addig még a lét, míg fönnakad a végtelen szeme? Makay Ida (1933-2011

Körém kövül, ahogy az éj feketedik, körém kövül, hogy meg akarok bocsájtani. Engesztelőek a szavak, kiejtve mégis mind szitok. Az arc éjjel érkezik, a párna íve irányítja szemem elé. Nagy méla arc, kelttészta-bőr, hideg vízcseppek gyöngyöznek rajta. Higanyként gurul elém a víz, összesöpröm, hogy majd később megiszom. Egy kínlódó bűnös arca. A bűnére nem emlékezik, csak arra, hogy elkövette. Nagy méla arc, emlékezni rá nem tudok, nem követheti, amit elkövet, szétgurulnak a bocsánatok. Az emlékezet hiánya konzerválja a bűnt. Szomjasan söpröm össze, feliszom. Kimondom, de csak szitok lehet. Mikor az éj feketedik, söpröm a higanyt, bárki bűnét, ahogy más az őszi levelet. G. István László (1972-)

eljutni a tilostól a kellig (két fehér súly, ha egymásra mered), dísztelen, szigorú útvonal, többszöri retúr, félelemtől a vágyig (két sötét árny oppozícióban), oda és vissza, vissza és oda, végül csak oda, rezzenetlen, jegy egy útra, akadálytalan (tévedések összegződnek rekurzívan), ott a csoda, maga az út, a többször ismétlendő, maga a cél, bolyongani, vizsgálódni, bejárni és felfedezni, ráismerni (kivonni csak a szummát lehet), megszeretni teljes felületét — s már csak vonal lennék, ásónyomnyi sáv, éj rímelte csík, ponttá gyűrhető térelem, és nem tudom, létünk elenyész, mint illatok a mezőn. k. kabai lóránt (1977-2022)

most kopár fán alig zöld levél most fészkeket rejtő falomb most bokron virág most kalász a kukoricán most érett gyümölcs most sárguló levél a fán most száradó faág most csupasz hótól ázott jégfagyasztott mező most kerítés lábánál apró zöld csuklyás fehér virág most ember most állat most halál most semmi most kopár fán alig zöld levél Gyukics Gábor (1958-)

Ma nem volt pontos idő. Az órák összevissza jártak. Késett a bánat. Én sírni kezdtem. Majd belefogtam valami pótcselekvésbe. Aztán, ki tudja, honnan, megjött végre. Gellén- Miklós Gábor (1973-)

Veled alszom és veled ébredek Csalás nélkül ismétlődő csoda Harmadnap mindegyik napon Előttem öltözöl előttem vetkezel Reggel este mint a reggel az este A reggel mindig ugyanaz a reggel Nincsen másik este csak este van Míg veled alszom s veled ébredek Mindennap újra eltöröltetik Minden nap amely múlttá lett mióta Veled alszom és veled ébredek Állandósult jelenidőm Csak az én egemen delelő égitest Biztos csillag reggel kikelsz a ködből S estére mindig ágyamba hanyatlasz Mezítlenségeden mérem időm Elzüllő perceimet összetartják Tested nappalai és tested éjszakái Idegeim első hajnali és Utolsó éjszakai járata Természetem éghajlata Görbe tereim geometriája Vonatom ablakában rohanó hold Számításaim limese Ott végződöm ahol te kezdődsz Belőlem mindig te leszel Belőled mindig én Somlyó György (1920-2006)

Ma sem. A fény utolsó cseppjei a nézés lejtőjén előbicegnek, az alkony partra vezette a fákat, ahol hajóként ring a nyugtalanság, benne az álom s téboly roncsai, - szívedből kidobáltad őket, bár világló jelekként egykor a másik partig voltak láthatók, ma már határaik széjjelmosódtak, csak ez a szürke táj maradt, amint álomra dől a sötéttől lassan elszenesedve... Csorba Győző fordítása Peter R. Holm (1931-)

Az este lassan váltja már ruháit, öreg, magasló fák tartják elé; s a két ország szemedtől útraválik: ez mélybe hull, az elleng ég felé; és nem maradsz egészen egyiké se, olyan sötét se, mint a néma ház, s az Örökkévalót sem úgy igézve, mint éjjelente a csillag-varázs; s marad (kimondhatatlan rejtelem) élted riadt, hatalmas, érve-érő, s benned, ki hol meddő vagy, hol megértő, felváltva kő és csillagkép terem. Csorba Győző fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Színed a szürke s alkonyég lilája, az alkonyé, mit lázas éj követ, rejtőzködöl csönd néma bársonyába, hozzád ritkán kipergő szó vezet. Világítótornyod szelíd mosoly, reszketve pásztáz rengő óceánt, ujjad hegyén kis gyertyafényt hozol s ujjamra könnyedén ragasztod át… Lukáts János (1943-)

És ha a semmit keserűn teszed? Csak ülsz egy padon, magányban meredten, sehová nézel, nem rebben szemed sem. Lombjavesztett vén fád, a képzelet görcsös ágazata me-megremeg... S nem leled örömöd az élvezetben, hogy - elillanván belőle a szellem - te kibújhatsz bőrödből? Kezdheted!... Kelj föl inkább, és hordj vizet a folyóba, segíts a füstnek elszállni lobogva, vagy a madárnak -eget szántani. Vagy vidítsd föl a magára maradtat, a Teremtést, játssza el ujja rajtad: hogy támad a semmiből valami. Garai Gábor (1929-1987)

A ködöt várom. A fehér leplet, amely beterít erdőt, tavat, házat - s téged meg engem is. Az éj sötétje nem eléggé sűrű ahhoz, hogy ne akarjalak felfalni szememmel. Csak világot bizonytalanul betakaró tejlég hitethetné el velem, hogy hiába próbállak meglátni. Bordáim közé könyökölnek a mindennapok, megannyi semmi, kicsinység, kicsinyesség, számoknak magyarázom, hogy nem léteznek, agyam sugárzik, fejem csillog az éjben, lézerfegyver leszek maholnap, bolygókat lövetnek szét velem hétköznapi hőseink,, hőseitek, hőseik. Van egy tükröm, melyet sosem mutattam neked. Őrzi minden nevetésed és mosolyod. Ha belenézek, látlak, úgy, ahogy szeretlek. Ahogy szeretnéd. Hallom széteső ágyak nyikorgását, darabjaira hulló zuhanyzók nyöszörgését. Érzem a törölközőt, amint hátamat szárítja, ahogy verejtékem felitatod gondos szeretetben. A köd érdekel most, meg az, hogy mit adhatnék neked, mit küldhetnék a távolba egy frissen kitalált hullámhosszon, szűz frekvencián, érintetlen éteri sávon, melyet eddig sen...

Jön a vihar, tajtékja ében, haragos bírák feketében, villámok szelnek át az égen, mint fájó fejen a kinok, utánuk bársony nesz inog, megremegnek a jázminok. Almaszirmok - még ép a roncs ág - igyekszenek, hogy szállni bontsák kis lepkeszárnyuk - mily bolondság! S ameddig ez a lanka nyúl, a szegény fűszál lekonyúl, fél, hogy örökre alkonyúl. Borzongásuk a nem remélt vád - így adnak e kicsinyek példát, hogy fájdalmad szerényen éld át, s legyen oly lágy a dallama mint ha a fű is hallana, s téged is fűnek vallana. 1937. máj. József Attila (1905-1937)

A hajnal bontja holdhaját. Megfürdik hűvös fényben. Végigpereg testén a gyöngy: még meztelen egészen. Ezüst szandálba bújik lustán. Rózsaszín fátylat vet magára. Ül az égbolt ragyogó hídján. Fogai közt a Nap virága. Makay Ida (1933-2011)

Bomló legendaszirtek, foszló mesevidékek után láthatártöredékek! Fecskefrakkos napok althangú tájon tapasztalások huzalain kottázzák komolyságom. Arató Károly (1939-1992)