Azt hiszem, értem. Úgy kezdődik a tánc, hogy a hangot, a hangot vágyjuk, hogy betöltse a nap minden percét, álmunkban is. Jobb híján a te hangod, hogy elvonja figyelmed, mondja, mondja azt a néhány gondolatszilánkot, a hangod, mely más hangokat utánoz, áltat, hogy úgy beszélsz, mint régen, hogy nemcsak úgy élsz a vakvilágba, hogy megvan életedben ez a többlet, ez a borravaló, a váltható hangok, szavak, a hangok játéka, iróniája, melyekre úgy tudtál felelni, hogy nem fojtottad vissza életed, lélegzeted, mint most, hogy minden kicsi hangban a rést fürkészed, hogy még egy pillanatig élhess, hogy ne kelljen hallani azt a rémítőt, azt a másikat, a másik hangot, mely olyasmiket mond, amire nincs felelet, amire nem akarsz válaszolni: jobb a kezed a telefonra kényszeríteni, egy jónapotra felelni, kérdésre, véleményt cserélni, álpárbeszédbe bonyolódni, jobb kockáztatni, hogy akivel beszélsz, döbbenten mered rád, hogy ilyennek lát, ilyen szóra mohónak és szóra képtelennek, hogy lesed a kérdést, ...
